You said forever 28.rész

Büszke vagyok magamra, hogy olyan körülmények között sikerült megírnom ezt a részt, hogy egy tíz éves kisfiú-ikerpár ugrált a vállamon, és kihívásnak tekintették, hogy beleolvassanak - amit (gondolom megértitek) nem engedtem. (ebből kifolyólag lehet, h lesznek benne elírások, azokért bocsánatot kérek!!)

De Nektek jó olvasást! :))

Louis

Felcaplattunk csöpögő ruhákkal a fürdőbe, ahol a nagy részét (értsd csak alsó gatya maradt rajtunk, ami jobban tapadt ránk, mint valaha) és a vizes ruhákat a csapba gyűrtük. Épp levette a fehér pólóját, mikor én felé fordultam, szájon pusziltam.

-Kivehetek a cuccaid közül egy alsógatyát? – meredtem a szemeibe, ő pedig nevetve bólintott. – Hozz egyet akkor nekem is! –szólt utánam.

Nem sokat agyaltam, kivettem az első kettőt. Megmosolyogtam. Mindegyiket láttam már Harryn.

-Tessék. – nyomtam a kezébe az egyiket, ő pedig tétován elvette tőlem. – Mi van? – kérdeztem.

-Fordulj el… - kérte.

-Ezt most komolyan mondod? – vigyorogtam felvont szemöldökkel. Ajkait elhagyta egy „aha”, mire én csak húztam a szám.

Elfordultunk egymástól, de ő azért biztosra ment, és ajtót csukott közöttünk.

-Ennyire nem lehetsz zavarban!

-Nem is vagyok! – kiáltott vissza makacs hangon. Átvedlettünk, majd ő fapofával benyitott és a gatyáját is a csapba dobta, ahogy én is.

-Olyan fura, hogy ebben vagyok… - mondtam neki. Tulajdonképpen tetszett a gondolat, de akkor is fura volt. A szegélyénél fogva közelebb húzott magához. Megmosolyogtam.

-Szerintem kifejezetten jól áll neked… - csókolt meg. Nem totojáztam sokat, az ágy felé tereltem. Ledöntött rá, én pedig megint alulra kerültem. Tetszett, mert már megszoktam, hogy fönt vagyok, és ez így újdonságot nyújtott. Morgott egyet, mire én felnevettem.

Bocsi. – vigyorodott el.

-Mi volt ez? – kérdeztem, mikor felült rajtam.

-Minek vettük fel egyáltalán a gatyát, már most feszít… - mondta, kacéran beharapta a száját, miközben lenézett rám. Hatalmas szemekkel meredtem rá, és lassan végig simítottam a hasán, amitől kissé megremegett, aztán a mellkasán. Megmozdult fölöttem, én pedig hátrahajtottam a fejem, és becsuktam a szemem. Még egyszer megmozdult, majd még egyszer. Elfojtott nyögés hagyta el a számat. Most nem mozdult, kezével a hasamon támaszkodott, és gyöngéden simogatta. Felnéztem rá, kívántam a következő mozdulatot, de ő nem mozdult…

Fellőktem a csípőm, és csak néztem az arcát, meg ahogy átsuhan rajta az élvezet. Pontosan ugyanezt éreztem én is. Kezeire helyeztem a kezem, felcsúsztattam a válláig, majd a tarkójánál megálltam. Mindketten mozogni kezdtünk, ő pedig felszisszent.

-Nem tudom, meddig bírom majd… - mondta, szeme csillogott, a bőre még mindig nedves volt, hozzátapadt az enyémhez.

-Én sem… - suttogtam. Így volt… de húzni akartam, ameddig csak bírtam, mert sokáig, még nagyon sokáig szerettem volna vele lenni, mert minden pillanattal egyre jobbá és jobbá vált az élvezet. Lehajolt, és vadul szívni kezdte a nyakamat, a mozgást pedig abbahagyta. Türelmetlenül fordítottam meg kettőnket.

Harry

Lángolt a bőröm, követeltem az érintését. Az elmúlt időben túl sokszor indultam be kielégülés nélkül, és ez erőszakossá tett.

 Belecsókolt a fülembe, a nyakamba, szívta a bőrömet, és mozgott fölöttem. Azt hittem, ezt az érzést nem lehet fokozni…

Belém harapott, én pedig felsóhajtottam. Szörnyen perverz dolognak éreztem, hogy imádom a fájdalmat, amit okoz nekem… Imádom.

Közelebb húztam a testemhez, ő pedig egyre intenzívebben mozgott. Én nem így akartam elmenni. Nem akartam, hogy így menjen el.

Letoltam magamról, és felültem mellette. Ujjaimat végig futtattam a hajamon, amiből még csorgott a víz. Megnyaltam a számat, csókolni akartam őt. Hátra pillantottam rá, és egy ijedt tekintettel találkoztam. Megfogtam a kezét.

-Semmi gond… - nyugtattam. – Csak… nagyon közel vagyok, és… - zavarba ejtett a téma. – Annyira alkalmatlan, hogy így… menjek… el…

-Biztos csak ennyi? – kérdezte. Egész testemmel felé fordultam, neki pedig a pillantása a nyakamra szegeződött, és míg beszéltem sem vette le róla a szemét.

-Biztos… minden oké? – kérdeztem felvont szemöldökkel.

-Vérzik a nyakad… - mondta. Magamra néztem, és igen, ahol megharapott, valóban véreztem, de csak éppen hogy.

-Jaj, hagyd semmi komoly. – elővettem egy papírzsebit az éjjeli szekrényből, és megtöröltem magam.

-Sajnálom… - harapta be a száját. Felnéztem rá.

-Én nem. – vigyorodtam el. – Élveztem.

Nem tudtam nem észrevenni, hogy a kezét magára csúsztatja. Közelebb ültem hozzá és megcsókoltam.

Louis

Megcsókolt. Visszacsókoltam.

És az egész testem megdermedt, mikor keze lesiklott a vállamról, és az ujjait a kezem köré fonta, ami viszont… elég diszkrét helyen volt.

Nyeltem egyet, és egy centire elhúzódtam, hogy levegőhöz jussak. Behunyt szemmel próbáltam lenyugodni, mert én sem így akartam elmenni. Lüktettem, és ezt nem tudtam figyelmen kívül hagyni. Kivert a víz, remegett a kezem.

-Nyugi… - csókolt bele a nyakamba. Hátravetettem a fejem, és elkeseredetten felnyögtem. Úgy éreztem magam, mint aki csapdába esett, ahonnan nem akar szabadulni…

Mozgatni kezdte a kezünket, én pedig egyszer csak átcsúsztam azon a bizonyos tűréshatáron. Elemeltem az enyémet.

-Csináld! – sóhajtottam két csók között. Ő csinálta. Jobban, mint reméltem. Ölembe ült, arca az arcom mellett volt, közvetlen a fülembe nyögdécselt. Önkénytelenül is odaemeltem a kezem, mert éreztem, már csak pár mozdulat választ el a csúcstól. De ő lefogta a kezem, amin elmosolyodtam…

Ekkor elengedett. Egy pillanatra levegőhöz sem jutottam, fel kellet dolgoznom, hogy nem érzem a kezét.

-Ne már… - nyögtem a vállába kapaszkodva. Szaporán lélegzett, ahogy én is… majdnem sikerült.

-Nem így akarlak eljuttatni a csúcsra. – lihegte a fülembe, miközben mozogni kezdett fölöttem, és mindezt olyan igazul, és ártatlanul csinálta, olyan természetesen, hogy arra gondoltam, ilyen csodálatos ember nem létezik. Aki még ezt, pont ezt a dolgot is képes tündérien véghezvinni.

Harry

Élveztem, ahogy örömet szerzek neki, de észrevettem, hogy csak pár mozdulat van hátra. Éreztem a teste megfeszüléséből, abból, hogy elakadt a lélegzete, és ahogy a kezét ösztönösen magához emelte. Lefogtam, mielőtt közelebb juttatná magát, és én is elengedtem.

Megijedtem, mert magától a tudattól, hogy kis híján elérte a csúcsot, én is majdnem elmentem. Olyan volt, mintha valóban összeköttetésben állnánk egymással.

Átkaroltam, ő pedig a mellkasomat csókolta. Éreztem, ahogy egymásnak feszül az ágyékunk, és ez teljesen elvette az eszem.

Ekkor kopogtak az ajtón.

Bennem megállt az ütő. Lemásztam róla, ő pedig csendben hátradőlt az ágyon, arcát eltakarva.

Megdörzsöltem a szemeim, mert ugyan ez nevetséges, de valóban könnyezni kezdtem. Lenéztem rá, mikor megint kopogtak.

Felült, és megsimogatta az arcom.

-Nyisd ki! –suttogta olyan édesen, hogy csak mosolyogni tudtam rá.

Kínok, és fájdalmak között eljutottam az ajtóig. Adam állt benne. Legörnyedtem. Egyrészt, hogy takarjam vágyam bizonyítékát, másrészt, mert szörnyen begörcsöltem.

-Hello, Harry! – kiáltott. – Hogy megnőttél! –nyúlt a hónaljam alá, és felállított, de én csak görnyedeztem. – Te jó ég, mekkora vagy!

-Ha tudnád, Adam bácsi… - sóhajtottam, és leguggoltam.

-Mi a baj? – kérdezte az enyhén őszülő férfi.

-Görcsölök. – jelentettem ki mindenféle magyarázkodás nélkül.

-Á, értem. – mondta naivan, és meglepett arcot vágott, mikor megpillantotta Lou-t az ágyon, aki csak bájosan mosolygott, és intett. Felhúzott lábbal ült, én pedig igyekeztem lenyelni a röhögő görcsöt.

Az egész annyira nevetséges… Egyszer rám, egyszer rá nézett.

Nagy nehezen az ágyhoz tápászkodtam, és leültem.

-Fiúk! – kezdte. Behunytam a szemem. Kezdődik… - gondoltam.

-A szerelem csodás dolog.

-Francba… - motyogtam, és szinte láttam Louis ledöbbent tekintetét.

-Harry, fiam, te tényleg nagyra nőttél, míg kicsi voltál, mindig azt hittem, a lányokhoz fogsz vonzódni… - makacsul felnéztem a szemébe, ő pedig csak nézett rám. – De hát, én nem is mondok inkább semmit.

-Ne is… - vágtam vissza. Hátranéztem Lou-ra, aki egy összezavarodott „Honnan tudja?” – t formált a szájával.

-Louis! – kezdtem. – Bemutatom Adam bácsit. Aki meleg. Úgy értem forró. – pislogtam bájosan Adamre. Louisban benn rekedt a levegő.

Leült mellém.

-De Adam bácsi… - kezdtem elmagyarázni. – Én nem vagyok… meleg.

-Akkor bi vagy? – kérdezte hangjában őszinte érdeklődéssel.

-Háát… - húztam félre a szám. – Nem éppen… Tulajdonképpen heterók vagyunk.  Ő is… - mutattam Louisra, hogy biztosítsam őt.

-Akkor nem értem. – tette karba a kezeit.

-Mi sem. – mondta Louis.

-Miért vagy itt? – kérdeztem tőle.

-Hát mondtam, hogy jövök!

-Igen, és ez általában sosem következik be…

Bájos csevejbe elegyedtünk… egészen este tizenegyig!

Csak beszélt, beszélt, beszélt, aztán még beszélt, és azt hiszem, mondanom sem kell, sikerült mindkettőnknek totálisan lelohadnunk…

Mikor elment, még megfürödtünk, majd éjfélkor úgy estünk az ágyba, mint két babzsák.

Nagyon fáradtak voltunk. Louis fogta a kezem, és úgy aludt el. hamarosan engem is elnyomott az álom…

You said forever 27.rész

Háhh :D ezek az arcok :$

Louis

Nem tudom, mennyire sikerült lepleznem magamban azt a mérhetetlen vágyat, hogy a bőréhez érjek, de egy bizonyos ponton túl, már nem is láttam értelmét.

Összepillantások, elrejtett mosolyok, véletlen érintések. Ha valaki nagyon figyelt volna minket, láthatta volna, a halk, elnyomott sóvárgást.

De senki nem figyelt.

Mikor megérkeztünk, eltátottam a számat.

Mert én valóban egy szerény kis lakáskára gondoltam, ami még oké, de nem hittem volna, hogy a szerény kis kuckóhoz egy több hektáros erdő is tartozik, meg egy bazi nagy tó.

Mikor beléptünk, egy szépen berendezett egy teres szintbe ütköztünk. A fölső szinten pedig egy tágas szoba, meg mosdó. Egyszerű volt, mégis bájos.

Leraktam az ágyra Harry cuccát, majd hátrafordultam, hogy ránézhessek. A küszöbön állt, neki dőlve az ajtófélfának, és mosolygott.

-Olyan kicsi voltam, mikor utoljára jártam itt. – mondta, és az erkély felé indult.  – Akkor még nem volt erkély, de nagyon jó ötlet, mert rohadt jó a kilátás.

Kinyitotta az üvegajtót, és velem együtt kilépett, a friss, hűvös levegőbe. Pont a tóra lehetett látni, és engem is teljesen megbűvölt. Pirkadt.

Harry átkarolt hátulról, állát a vállamra hajtotta. Kissé neki dőltem, és a hasamon összekulcsolt kezeire tettem a kezem.

-Nem tudok élni nélküled. – hajtottam le a fejem.

-Én sem. – súgta a fülembe, amitől megborzongtam. Kicsit jobban megához szorított, én pedig élveztem a közelségét. Behunytam a szemem.

-Nem nézünk körbe kint? – kérdezte.

-Nem tudom… - nyögtem, és felé fordultam. – Mi lenne, ha itt maradnánk? – vontam fel a szemöldököm milliónyi lehetőséget elé tárva.

Megemelte az arcát, és úgy nézett le rám, fél mosollyal.

-Van időnk, addig maradunk itt, amíg csak akarunk. Nem hagyjuk se a srácoknak, se a médiának, vagy a managementnek, hogy innen most elrángassanak minket.

-Minden szabályt felrúgunk ezzel… - mondtam. Puszit nyomott a számra.

-Kicsit lázadunk. – mondta, és a derekamat simogatta.

-És a koncertek, meg ilyenek? – aggodalmaskodtam tovább.

-Majd mondanak valamit, hogy szabad napon vagyunk… szabad hónapon… - javította ki magát. Felnevettem.

-Nagyon szemtelen vagy! – közöltem vele, majd kikerültem, rácsaptam a fenekére, és elindultam lefelé – Verseny a tóig! – szóltam még hátra.

Harry

Nem tudom, hogy hogy érezhettem magam annyira felszabadultnak, de a világ most tényleg színes volt, rá kellett döbbenem, a hírnév volt, ami teljesen beszürkítette azt.

De most, hogy átlagos fiúkként viselkedtünk, minden tökéletessé vált.

Ha nem lennénk híresek, nem botránkozna meg a világ a szerelmünkön, úgy néznének ránk, mint két melegre, és nem úgy, mint Harryre mag Louis-ra a One Directionből, és nem akarnának megkövezni az érzelmeinkért.

Van egyáltalán ember, aki képes kontrollálni az érzelmeit? Ha van… hát, engem megtaníthatna rá…

Kezdett szúrni az oldalam, de csak futottam, most nem veszíthettem. Louis nevetve a vállamba csapott, és gyorsított. Már alig kaptam levegőt, láttam, ő is alig bírja, de egyikőnk sem állt meg.

Már csak pár méter volt, és a célt, ő érte el először. Lába belesüppedt a homokba a tó szélén, majd nevetve hátra feküdt, mellkasa emelkedett süllyedt. Ekkor érkeztem meg én, és hasonló állapotban rogytam mellé. A hullámok elértek a hajunkig, ami elég vicces érzés volt. Felé fordítottam az arcom, és beletúrtam a hajába.

-Csaltál! – közöltem.

-Nem is! – ült fel mellettem felháborodva, de csak nevetett, ahogy nem hagytam tiltakozni.

-Csaltál, igenis csaltál, előbb indultál, felkészülni sem tudtam! – kiáltottam őt túl.

-Nem! – kiáltotta közben többször is.

-De igen! Mindenki tudja, hogy gyorsabb vagyok nálad! – közöltem még vele, és én is felültem.

Louis felnevetett.

-Mi van? – kérdeztem lesajnáló hangnemben.

-A hajad… - mondta. Én meg oda emeltem a kezem, és kitapogattam.

Ekkor a tarkómhoz ért, és közel húzott magához. Megcsókolt, én pedig erőszakosan visszacsókoltam.

-Ha valaki észrevesz, lefotóz, fölnyomja a netre? – hajolt el tőlem.

-Akkor legalább már csak közölnünk kell, hogy ez nem photoshop. – mosolyogtam, megfogtam a kezét, és felhúztam.

Megnyugodtam, hogy következmény nélkül sétálhattam vele kézen fogva. Ilyet soha nem tehettem. Összefonta az ujjait az enyémmel, miközben ráléptünk a hosszú stégre, és lassan végig sétáltunk rajta.

Louis

Fogta a kezem, simogatta a kézfejem, én meg csak mosolyogtam lehajtott fejjel. Minden annyira tökéletes volt. Soha, soha, de soha nem akartam ennél jobban megmozdulni. Csak csendben, kézen fogva sétálni.

Ebbe ő csúnyított bele, mikor hirtelen csak megfogott, és belelökött a vízbe. Hamar felbukkantam alig kaptam levegőt, ahogy a hideg víz átáztatta a ruháimat. A hasát fogta, úgy nevetett.

-Ez olyan ismerős. – guggolt le a stég szélén nevetve, előttem. Megfogtam a csuklóját, és lerántottam. Hamar feljött, megrázta a haját, én meg néztem, ahogy a vízcseppek kirepülne belőle, és ahogyan átvilágítja őket a hajnali fény.

Kellemetlen tudatra ébredtem rá minden másodpercben: szerelmesebb vagyok, mint valaha…

Hátrasimította a haját, és a képembe fröcskölt. Kissé elúsztunk a stégtől. Élveztem, hogy az egész tó, egyedül a miénk. Lerúgta magáról a cipőjét, és kihajította még a stégre.

-Nem veszed le? – vállat rántottam. Nem láttam feltétlenül szükségesnek. A lábam éppen leért, én pedig megálltam közvetlen előtte. A szájára tapasztottam az enyémet, kezeim közé fogtam vizes arcát. Visszacsókolt, a gyomrom pedig csak liftezett. Próbáltam még közelebb férkőzni hozzá, de ez addig nem ment, míg kezét a hátamról, lassan a fenekemre nem csúsztatta, és úgy vont közel magához. Kicsit felnyögtem, de úgy tűnt a mosolyából ítélve, hogy ő tisztán hallotta.

Harry

Megfordult a fejemben, hogy talán jobb ötlet lett volna a szobában maradni. Közel volt. Mégsem éreztem elég közel. Elszakadt tőlem egy pillanatra, és lábait a csípőm köré fonta.

Elmagyarázhatatlan érzés volt. Mosolygott rám, én pedig néztem a szempillájáról lecsöppenő vízcseppet, ahogy végig folyik az arcán, elér az ajkaira. Ajkainál leragadtam.

Most én nyögtem bele a csókba, ahogy még közelebb szorította magát hozzám.

Többet, ennél sokkal többet akartam, és éppen ezért szakadtam el tőle. Kezénél fogva kijjebb húztam őt, ő pedig csak vigyorgott, és utánam indult.

Kifulladva feküdtünk végig a parton, ő pedig fölém gördült. Az átázott ruhák miatt, teljesen olyan volt, mintha nem is lennének közöttünk. Átvetette rajtam a lábát, rám ült és felhúzott magához.

Az egész túlvilági volt, én pedig úgy vigyorogtam, mint egy fogyatékos, de nem érdekelt.

-Őhm…- mondta, de nem folytatta.

-Igen? – simítottam félre a haját a szeméből.

-Minden percben… minden másodpercben a számra jön, hogy szeretlek. – mondta.

-Velem is így van. – mosolyodtam el, és hozzábújtam. – Veled szeretném leélni az életemet, együtt megöregedni, és soha sem veszekedni. – suttogtam a mellkasának szorított arccal. – megrémiszt a tudat, hogy ez talán nem fog bekövetkezni.

-Nem tudom. – sóhajtotta, és eltávolodott, hogy rám nézzen. – Nem akarok erre gondolni. Addig fogunk küzdeni egymásért, amíg tudunk.

-Örökké.

-Örökké. – bólintott. – Nem számít mások véleménye, amíg velem vagy…. Basszus, sosem voltam még ilyen flegma! – csattant fel, amin elvigyorodtam.

-Csókolj meg. – kértem. Egyből rám tapadtak az ajkai, a kezeim a derekára csúsztak. Akartam a folytatást. Szükségem volt a folytatásra…

You said forever 26.rész

Tudom, ez sem valami hosszú, de gondoltam, kicsit felcsigázlak titeket :P (gonosz kacaj)

Jövőhét hétfője és pénteke között nem fogok tudni posztolni, mert vendégségbe megyek, de utána egyből pótolok ;)

Jó olvasást!

Louis

Egy felbecsülhetetlen értékű vigyor jelent meg az arcán, amire én is elvigyorodtam.

-Köszönöm. – motyogta, és magához húzott.

-Akkor oké. – távolodtam el, és magammal húztam az épület bejárata felé.

-Oké… - mondta vidám hangon és egymáshoz sem érve besétáltunk. Kapucni és minden nemű rejtőzködés nélkül. Nem létesítettünk szemkontaktust emberekkel, akik odajöttek hozzánk, így nekik hamar le is lohadt a kíváncsiságuk.

-Nem fogják leadni a drótot, hogy itt vagyunk? – fordultam felé kicsit aggódva. Rám mosolygott.

-Akkor mi megmondjuk, hogy mi a helyzet. – fogta meg a két kezem. Nagyot nyeltem. Erre én még nem vagyok kifejezetten felkészülve. Mármint, hogy itt, a reptér közepén egy random-interview során adjak rálátást a nagyvilágnak hogy a kettőnk brománca igazából románc. De Ő csak fogta a kezem, és nézett engem. És mellette legyőzhetetlennek éreztem magam.

Megvettük a jegyeket, és becsekkoltunk. Elég fura volt, hogy én így csomag nélkül indulok útnak, de ezt nem láttam útba álló tényezőnek. majd megosztjuk a ruháink. Szükség esetén, veszek magamnak.

Harry

Fél óra múlva a repülő első osztályán ültünk. A felszállást még végig ültük egymás mellett nuku érintkezéssel, ám mikor már kicsatolhattuk az övünket, én a mosdó felé vettem az irányt, ami ahhoz képest, hogy egy repülőgépen vagyunk, gyönyörű volt. Nem volt dolgom, csak látni akartam magam a tükörben.

Kíváncsi voltam, mit lát rajtam Louis. Elképzelni, hogy milyennek lát. Neki dőltem a falnak, és felmentem Twitterre.  Louis épp megosztott valamit, amit én úgy negyvenezerszer végig olvastam, és újra és újra csak mosolyogtam.

„A szenvedély az, ami megédesíti a csókot, a gyöngéd ragaszkodás, mely megszenteli.”

Megint elmosolyodtam. Dobogott a szívem – természetesen, - de ez más volt. Ez olyan… szerelmes-dobogás volt. Gyorsan retweeteltem, ám ekkor kinyílt az ajtó, és ő lépett be rajta.

-Ízelítő a rajongóknak? – mosolygott huncutul rám nézve a tükörben. Elpirultam. Ebben teljesen biztos voltam, nem kellett magamra néznem hozzá.

Louis

Boldog voltam. Annyira boldog voltam, hogy elmegyek vele, hogy csak kettesben leszünk, meg hogy azt teszünk, amit akartunk. Arra gondoltam, ez már-már felérne egy happy enddel.

Megfordultam, és néztem őt. Csodálatos volt. Zsebre dugta a mobilját és kajánul felnézett rám. Mosolygott.

Néztem a mosolyát, arra gondolva, hogy hogyan teremtődhetett ilyet csodálatos lény…! Az a ferde, kisfiús mosoly, magabiztos tekintet, csillogó szemek, és az a göndör haj.

Ilyen eszméletlenül tökéletesnek láttam először is, és örökké ilyennek fogom látni.

-Mire gondolsz? – kérdezte.

-Rád. – válaszoltam lassan, és felé sétáltam. Arcomat a vállára hajtottam, és behunytam a szemem. Éreztem, ahogy körbefonnak a karjai, beleveszek puha testébe, éreztem az illatát.

Furcsa tekintettel nézett ránk egy férfi, mikor besétált, kezet mosott, majd kiment. Pirosló fejjel bámultam utána, mikor Harry az egyik fülkébe húzott.

-Hm, milyen romantikus… - jegyeztem meg. Nevetve bólintott, és megcsókolt. Visszacsókoltam. Mindenemet beleadva, ahogyan Ő is.

-Hozzám tartozol. – jelentette ki, mikor a szemembe nézett, keze a hátamat és oldalamat simogatta. Határozottan bólintottam. – Nem tudom, hogy tudsz nekem mindezek után megbocsátani – suttogta.

-Nem tudom, hogy tudnál-e olyat tenni, amiért valaha ne bocsátanék meg neked. – mondtam.

Újból megcsókolt. Mély, izgató csók volt. Kezdtem hevesebben venni a levegőt a kelleténél, ezért leállítottam.

-Bármilyen izgatóan is hangzik, hogy egy repülőgépen csináljam, szerintem, azért várjuk meg, míg biztos helyre érkezünk. – kértem. Ő pedig felnevetett, mintha az év viccét mondtam volna.

Csak álltam előtte felvont szemöldökkel, ő meg csak nevetett, és nevetett.

-Mi van? – kérdeztem.

A fejét rázta, és neki dőlt az elválasztó falnak.

-Fogalmam sincs. – dadogta el. Én is elnevettem magam, és hozzábújtam.

Csak ültünk egymás mellett, én bámultam ki az ablakon, ő meg a vállamra hajtotta a fejét, és elaludt, derekamat átkarolva.

Had higgyék a jelenlévők, hogy melegek vagyunk! – gondoltam. Mi úgyis tudjuk az igazságot. Hogy valójában, sokkal többek vagyunk, mint a melegek.

És a nap végén úgyis ugyanabban az ágyban végezzük majd, egymás karjaiban. Nem hallva a szitkozódást kintről. Igen, tudom, hogy egy nap, mindez így fog történni.

Harry

Úgy bealudtam, mintha kötelező lett volna. Mikor felkeltem, Louis a szemembe nézett, és rám mosolygott. Ezt a gyöngéd harmóniát életem végéig viselni tudtam volna. Arcomat a nyakához szorítottam, és belélegeztem az illatát. Átkarolta a vállamat, és rám hajtotta a fejét.

A repülőgép megkezdte a leszállást, mi pedig fél óra múlva már egy taxiban ültünk.

Akihez utazunk, a család egy nagyon régi barátja. Szerény kis házikó, de meghittebb mindennél. Csak egyszer jártam itt, de imádtam.

Adam, a tulajdonos nem élt itt, de nekünk mindig kiadta. És ezt most igénybe is veszem. Mikor felhívtam emiatt, nagyon boldog volt, mondta, hogy lehet, majd meglátogat.

Ez Adamnél jó formán azt jelenti, hogy érezd jól magad, talán egyszer még találkozunk. Magyarán, dehogy látogat meg, de azért úgy vigyázzak a lakásra, mintha várnék rá…

Tó melletti kis faház volt, tökéletes, romantikus hely.

Szigorúan egymáshoz sem értünk, ami maga volt a kínzás, Louisszal. Még csak át sem karoltam, és megjátszani, hogy ez kielégítő, nem volt könnyű.

Könnyebben találnék más dolgot is a kielégítő kifejezésre, ha róla van szó, de hát nem fektetheti le az ember a barátját egy taxiban…

Louisra pillantottam, aki bámult ki az ablakon. A visszapillantó tükörbe néztem, ahol a pasi velem szemezett.

Lehúztam, az elválasztó falat, aminek nagyon örültem, hogy van…

Megsimogattam Louis combjának oldalát, amire ijedten ocsúdott fel. Rám nézett, majd zavartan elmosolyodott. Imádtam látni, ahogy zavarban van. Közelebb ültem hozzá, ő pedig egész testével felém fordult. Meglepődtem, mikor megragadta az arcom, és magához húzott. Egy csókra vártam, de csak puszit kaptam. Kaján módon rám vigyorgott.

-Ha megérkeztünk, Haz. – kacsintott.

Libabőrös lettem, de már alig vártam, hogy felavathassuk a házikót. Louis keze levándorolt a vállamra, végig siklott a karomon. 

Megbűvölten meredtem kihívó tekintetébe, élveztem, ahogy irányítja a testemben zubogó érzéseket, ám egy időben megrémisztett is az, hogy egy érintéssel ilyen hatást gyakorol rám.

Féltem, rettegtem őt elveszíteni. Ennyire nem szabad ragaszkodni senkihez, mint amennyire én teszem. Nem hagyhatja az ember, hogy valaki az életévé váljon, mert nincs garancia, hogy a szerelem örökké tart… ahogy az élet sem.

Kezével végig símított a nyakamon, mellkasomon, hamar elérte a hasamat... és még lejjebb kúszott. Megfeszült a testem, de nem szakítottam el a tekintetem az övétől. Hevesen lélegeztem, de igyekeztem nagyon visszafogni magam. Hangszigetelés nincs az elválasztó falon…

Szerencsémre, vagy épp hatalmas sajnálatomra, keze tovább vándorolt, majd megtalálta az enyémet.

A fejemben ezernyi kép zubogott, éreztem minden valaha átélt érintését, a nyögéseit is hallottam. Felsóhajtottam, és arrébb ültem tőle. Még ránéztem, ő pedig gonosz vigyorral félre nézett.

Nagyon vártam, hogy megérkezzünk…

Sziasztok! 

Szeretném nektek megköszönni, hogy nyomon követitek a történetem, rengeteget jelent!! :)

Nem is írnám, ha ti nem kommentelnétek. Szebbé teszitek a napomat!

Jó tudni, hogy van még, aki úgy gondol Larry-re mint én, és hogy olvassa az agymenésem.

Szóval, én tényleg hálás vagyok.

Ennyit szerettem volna csak mondani, ezzel a kis soron kívüli "üzenetemmel".

Ja, és egy kérdés: ez a kép szerintetek igazi??? :O

You said forever 25.rész

Oké, most ezt hamar hoztam, remélem sikerül majd a többit is :)

Jó olvasást!

Louis

Rohantam, és szabálytalanul vettem a levegőt, szúrt az oldalam. Csak arra tudtam gondolni, mi van, ha most veszítem el őt?

Tudom, hogy egyszer túl tudnánk tenni magunkat egymáson. De a napon, mikor újra összehozna minket a sors, a szívünk egyből ugyanazt érezné. De én nem akartam várni addig a napig, sőt, egy percet sem akartam várni!

Mert minden perc számított. Mikor megérkeztem, feltéptem az ajtót, és a szobánkba rohantam. Körbe néztem, még a fürdőben is. Harry sehol. A ruhái, és minden cucca hiányzott. Leültem az ágyra, és előre görnyedtem.

Mi a francot csináljak? Előkaptam a telefonom, és beütöttem a számát, de nem csöngött ki. Azon gondolkoztam, hogy vajon felvenné-e egyáltalán…

Gemmát hívtam, aki viszont fölvette.

-Szia, Louis.

-Gemma! – pattantam fel az ágyról. – Hol van Harry?

-Louis, szerintem, jobb, ha hagyod őt. – mondta. Fel-le sétáltam, fogalmam sem volt, mit mondjak.

-Bízd rám, mit csinálok. – ejtettem ki a szavakat. – Hol van?

-A reptéren, kb. fél óra múlva indul a gépe, Louis, itt már nem segíthetsz! Ki sem érsz addig! – erőtlenül rogytam a földre, és bele túrtam a hajamba.

-Gemma! Mit csináljak?

Sokáig nem válaszolt. Én pedig épp újra megkérdeztem volna, mikor válaszolt.

-Na jó. – mondta. – Ide figyelj. Most azonnal hívj egy taxit, hogy vigyen ki a vonat állomásra! Tíz perc múlva indul egy gyorsvonat, szállj le a reptérnél. Még így sem biztos, hogy időben leszel. Siess! Ja, és Amerikába repül.– mondta, és lenyomta a telefont.

Megrökönyödve ültem, és kitöröltem a könnyeket a szememből. Felpattantam, és fél perc múlva már a taxiban ültem, a vonatállomás felé tartva. Mikor megérkeztem, épphogy volt időm jegyet venni, mert néhányan letámadtak autogramért és nem tudták mit a jelent a szó, hogy „sietek!”.

A vonat, mikor kiértem a vágányhoz, már indult. Úgy éreztem magam, mint valami akciófilm figura, mikor sikerült fölkapaszkodnom rá, és kinyitnom az ajtaját. Begurultam, és hátra dőltem a földön. Néhány ember elhaladt mellettem, de engem most ők érdekeltek a legkevésbé. Lihegtem, eszelősen vert a szívem, és kattogott az agyam. Olyan ideges voltam, hogy hányingerem volt.

Nem tudtam lenyugodni, fel-le mászkáltam az ajtó előtt, majd mikor eljött az én állomásom, feltéptem, és fellöktem mindenkit, aki csak az utamba akadt.

Körbe néztem. Sötétedik. – gondoltam, miközben a fejemre húztam a kapucnim. – Nem vesz észre senki.

Harry

Louisra gondoltam, miközben előre hajolva, a térdemen támaszkodva igyekeztem eltakarni az emberek elöl az arcom. Szerettem volna hallani a hangját, de tudtam, hogy jóformán csak egy szót kéne mondania, és én meggondolnám magam.

Ez pedig nem fordulhat elő. Annyira megrohamoztak a különböző érzések tömkelege, hogy inkább felálltam és kisétáltam az estébe.

A reptér néptelenebbik felébe kúsztam, és neki támaszkodtam az egyik széles betonoszlopnak. Örültem, hogy láthatatlannak érezhetem magam.

Lehajtottam a fejem, és nagyot sóhajtottam. Láttam a leheletemet. Letöröltem egy könnycseppet, majd zsebre vágtam a kezeim, mert nagyon fáztak.

Még egy könnycsepp végig folyt az arcomon, de nem érdekelt. Hagytam. Semmi értelme letörölni.

Louis

Végre elértem a repteret, de annyi ember volt, hogy megtalálni köztük Harryt, olyan volt, mint tűt a szénakazalban.

Megpróbáltam megint hívni, de ismét nem csöngött ki. Jártam néhány kört, de Harry sehol nem volt. Tétován oda sétáltam egy itt dolgozóhoz.

-Elnézést… - lihegtem, ő pedig igencsak ferde szemmel nézett rám. – Mikor indult a legutóbbi járat Amerikába?

-Két órája. – válaszolta egyből. Megnyugodtam. Harry nem szállhatott még el.

-Nem tudja, mikor indul a legközelebbi járat? – kérdeztem még.

-De igen, Uram, egy perc, és mondom. – semmi kedvem nem volt egy percet várni, és ahogy láttam, hogy ráérősen kattintgat a monitoron, majdnem ráordítottam, hogy csipkedje már magát! – Fél óra múlvára van kiírva, de…

-Kössz. – mondtam, és hátat fordítottam neki. Harryt kerestem a milliónyi arc között.

-De uram, később indul a közelgő vihar miatt!

-Igen? – pördültem meg.

-Nagyjából egy óra múlva. – bólintott.

Van isten. – gondoltam.

Futottam még pár kört, de Harry egyszerűen nem volt itt. 

Érezném a közelségét, ez olyan, mintha az auráink már méterekről reagálnának egymásra, én egyszerűn tudnám, ha itt lenne. De nincs.

Hol a francban lehet?

Kiléptem a hatalmas épületből, és mélyen beszívtam a hideg levegőt.

-Mit tennél, ha Harry lennél? – kérdeztem magamtól, miközben körbe indultam a reptér körül. Hiába kérdeztem meg magamtól százszor is, a válasz mindig az volt: el sem akarnék menni!

Gyorsítottam, mert már nagyon meg akartam őt találni. Tudom, hogy itt lesz! Itt kell lennie!

Harry

Megdörzsöltem a szemeim, és szipogtam néhányat. Erősen fújt a szél, lefújta rólam a kapucnim, én pedig kezdtem áthűlni.

Elléptem az oszloptól, amikor valaki belém rohant. Kis híján elestem, de sikerült megtartanom az egyensúlyom… nem, várj, ő tartott a karjaiban. 

Mikor ránéztem, megállt bennem az ütő.

-Mit művelsz? – kérdeztem, és hátrébb léptem tőle. Egy ideig nem válaszolt, csak zihálva meredt rám.

-Te mit művelsz? Hogy gondolod, hogy csak így lelépsz?

Elfordultam.

-Harry! – ragadta meg a karom, de nem néztem rá. Elcsukló hangon folytatta. – El akartál menni? Anélkül, hogy elköszöntél volna? Ezt mégis hogy gondoltad?

Hangja elhalkult, szája remegett. Csak álltam, egy szót sem szóltam, pedig nagyjából csak egy gondolat visszhangzott a fejemben: hogy mennyire szeretem.

Beharaptam a szám, és lehajtottam a fejem.

-Harry… - suttogta, és utánam lépett, mikor a hátamat erőtlenül az oszlopnak vetettem. - Nem teheted. Nem hagyhatsz itt. Maradj, könyörgöm!

-Semmi értelme, Louis. – mondtam, miközben nyomatékosan a szemébe néztem.

-Oké. – mondta, és megragadta mindkét vállam. Hozzá akartam bújni, a testéhez simulni, érezni őt minden porcikámban. – De ha miattam nem is maradsz, akkor maradj a banda miatt.

Eltávolodott tőlem, és nem ért hozzám.

-Szeretlek téged, Harry. – ejtette ki a szavakat, olyan könnyedén, és annyira fájdalmasan, hogy beleremegett a szívem. – Tudom, hogy te is szeretsz. Miért próbálsz elkerülni?

-Semmi értelme, Louis. – ismételtem neki az egyetlen dolgot, amit mondtam, amióta itt van.

-Minek nincs értelme? – háborodott fel. – Minek Hazza? Kettőnknek? Az együttlétünknek? A kapcsolatnak? Nekem nincs értelmem? Vagy már időt sem akarsz pazarolni rám?!

-Nincs értelme erőltetni azt, ami…

-Ami? – vágott közbe. Nem tudtam folytatni.

Louis

Nem akartam vele kiabálni, de nagyon el voltam keseredve. Örültem, hogy megtaláltam, de megijesztett, hogy talán elkéstem. Hogy talán már nem ér semmit a szavam.

-Szeretlek. – mondtam ismét. – Amióta csak ismerlek, szeretlek! Hálás vagyok neked minden szempontból, de nem ezért. Szeretlek, de nem azért mert mindig mellettem álltál. Nem azért, mert reggel kajával vártál az ágyban, vagy megnevettettél, mikor a legnagyobb szükségem volt rá. Nem ezekért. Azért szeretlek, mert a részem vagy. Azért, mert szeretnem kellett téged, nem tudtalak nem szeretni. Azért, mert az első és utolsó gondolatom te vagy, és mert csak veled van értelme a holnapnak! Ha ez túl elcsépeltnek hangzik, akkor nézz magadba. Tudom, hogy te is így vagy ezzel.

-Louis…

-Csak engedd, hogy befejezzem! - vágtam közbe. - Tudod, mit csinálsz, Harry? Hátat fordítasz. Hátat fordítasz! nekem, kettőnknek, a szerelmünknek. Menekülsz! Te feladtad kettőnket, és én sosem hittem volna, hogy ez megtörténhet. Lemondtál rólunk, Haz... - halkultam el.

-Nem mondtam le kettőnkről! - mondta. Felnézett a szemembe, de nem tudtam olvasni a tekintetében. - Nem mondtam le. Egyszerűen csak arra gondoltam, hogy ennek tényleg nincs értelme...

-De minek nincs értelme? – törtem ki.

-Ennek! Látod? Szeretjük egymás, mégis veszekszünk!

-Értem. És te azt látod a legjobb megoldásnak, hogy se szó, se beszéd, lelépsz? – kiáltottam rá, de halkan folytattam. – Nem tudom elhinni, hogy itt hagytál volna…

-Nem hiszem el, hogy utánam jöttél. – mondta, és lehajtotta a fejét.

-Te is utánam jöttél volna. – mondtam, és közel léptem hozzá.

-Szeretlek. – mondta. Muszáj volt nagyokat lélegeznem, mert annyira vert a szívem, hogy nem kaptam levegőt. A homlokához érintettem az enyémet.

-Akarsz tudni valamit? – kérdezte. Bólintottam, közben pedig összefontam az ujjaimat az övével. Szörnyen hideg volt a keze. – Nem repültem volna el… - súgta.

-Mi? – néztem rá elemelve tőle az arcom.

-Már mindegy. Kijöttem, igazából be sem csekkoltam. Nem tudtam felszállni a gépre. Gondolatban is fájt itt hagyni téged. – hajolt közelebb, és minden egyes szavától, úgy ficánkolt a mellkasomban a szívem, mintha ki akarna törni onnan, hogy megcsókolhassa őt. Én is ezt akartam. – Próbáltam azt gondolni, hogy évek múltán majd újra találkozunk, és minden rendben lesz. – önkénytelenül is a fejemet ráztam. – De eszem ágában sincs nélküled eltölteni azokat az éveket. De akkor is, mindezekkel ellentétben, te és én reménytelenek vagyunk. – távolodott el tőlem.

-Nagyon tévedsz, Haz. A szerelem az, ami totálisan reménytelen, nem mi.

-Nyakig benne vagyok. – mondta. Mosolyogtam, miközben közel hajoltam hozzá. És ő is közelített egy kicsit. Lassan, és tétován.

-Még nem késted le a gépet. – mondtam neki. Meglepve bámult a szemembe, de én csak megfogtam a kezét, és az épület felé húztam.

-Mi?

-Vihar miatt később indul.

-És? – kérdezte, majd megállt, és visszahúzott.

-És felszállunk rá. – mondtam neki.

-Mi? – kérdezte magas hangon. – Miért?

Oda hajoltam, és megcsókoltam. Átkarolta a derekam, én pedig körbe fontam a nyakát. Csak csókolóztunk. Nem érdekelt, hogy felismer-e valaki, nem érdekelt, hogy mit gondolnak majd.

Vele voltam, és ez egy áttörhetetlen páncélként védett engem.

-Mi? – hajolt el tőlem pihegve.

-Megtartom az ígéretem. – súgtam a fülébe. – Megszöktetlek.

You said forever 24.rész

Huhh! Hát itt van, nehéz szülés volt, de megírtam. :) kissé elégedetlen vagyok vele, de meglátjuk, hogy majd Ti mit szóltok hozzá.

Igyekszem a következővel, de nem tudom, hogy az elkövetkezendő párnapban hogy s mint fogok tudni feltölteni!

Jó olvasást!

Louis

Csókolózom Niallel – gondoltam magamban kb. tizenötször.

Fogalmam sincs, hogy mi ütött belém, de úgy éreztem, hogy ez a legkevesebb, amit megtehetek Harry tettei után.

Látni sem akartam. A nevét sem akartam hallani.

Niall viszont semmi érzést nem keltett bennem. Pontosan tudtam, ezzel ő is így van. Csak egyszerű test, ahogy ő fogalmazott múltkor.

Pont ezt éreztem. Egyszerű, érzéketlen test, ajkak az enyémen, kéz érinti a tarkómat és húz közelebb. Én pedig visszacsókolok.

Jó hosszú csók volt. Nem nagyon gondolkodtam, csak próbáltam azonosulni a gondolattal, hogy én most tulajdonképpen… csókolózom Niallel!

Elhajolt tőlem, és félre nézett. Nem szóltunk egymáshoz. Jó sokáig. Ám ekkor rám nézett kérdő tekintettel.

Flegmán vállat rántottam. Ő is. És még egyszer megcsókolt.

Teljesen más volt, mint amit eddig éreztem, abszolút nem mozogtam, és fogalmam sincs, miért nem rebbentem arrébb abban a pillanatban, mikor az ajtó kattant, majd kitárult.

Harry és Liam állt benne.

Harry

Fogalmam sincs, mit éreztem abban a pillanatban. Olyan volt, mintha agyrázkódást kapnék.

Viszont arra tisztán emlékeztem, hogy valami végképp felmondta bennem a szolgálatot. Nyeltem egyet, és bámultam Louisra, ahogy a szemembe néz, ajkai pirosak, a szeme tágra nyíltan mered rám.

Nem tudom, hogy én milyen arcot vághattam. De abban a pillanatban nem is érdekelt. Niall felváltva nézett egyszer rám, egyszer Liamre, majd neki tért vissza legelőször a lélekjelenléte négyünk közül.

Felénk indult. Liam felé, de én csak Lou-t néztem. Megremegett az ajkam, csak azt reméltem, ő nem vette észre, hogy a sírás küszöbén állok. Nagy levegőt vettem, amint Liam becsapta az ajtót, mielőtt még Niall elért volna hozzánk. Mindketten megrökönyödve álltunk, és bámultunk magunk elé.

Hirtelenjében nem tudtam, mit kezdjek a karjaimmal. Céltalanul lóbáltam magam mellett őket, majd erősen beharapott szájjal hátat fordítottam az ajtónak, és karba tettem a kezeim. Lehajtottam a fejem, és összeszorítottam a szemem. Nem akartam elhinni, hogy mindez megtörténik velünk. Két hatalmas könnycsepp folyt végig az arcomon.

Liam felé néztem, aki rágta a szája szélét, és nem nézett rám.

-Amerikába megyek. – közöltem, lehetetlenül sírós hangon.

Liam bólintott.

Gemmához vettem az irányt, akit szerencsére egyből meg is találtam a nappaliban. Mikor rám nézett, ahogy tétován ácsorgok a kanapé mellett, lerakta az újságot, és felállt.

-Mi a baj? – kérdezte, és lerántott maga mellé. Nem válaszoltam, csak elengedtem magam. Átölelt, és úgy dédelgetett, ahogy kis korunkban csinálta.

-Larry Stylinson. – mondtam. Éreztem, ahogy bólogat. Simogatta a hátam, de én nem tudtam lenyugodni.

Louis

Fogalmam sem volt, hogy hozhattam volna rendbe a dolgokat. Lehajtottam a fejem, mert még mindig láttam magam előtt, ahogy Harry felnyitja az ajtót. A tekintete pedig rosszabb volt, mintha kikötöttek volna egy cölöphöz a sivatagra víz nélkül egy évre. Niall a homlokát az ajtónak támasztva állt.

Nem tudtam, mire gondol.

-Niall… - kezdtem. – Elviszem a balhét. Mindenki tudja, hogy összevesztünk. – mondtam halkan, de ő rázta a fejét. Nem érdekelt, csak folytattam. – Nem hiányzik, hogy mégjobban elásd magad Liam előtt.

Niall felém fordult, a szeme könnyes volt.

-Nem tök mindegy, hogy mit mondunk? Mindenki leszarja, hogy melyikünk volt, a lényeg, hogy megtettük, és hogy ezt Ők is tudják. – mondta halkan. – Bármennyire is szeretnéd megúszni, most beszélned kell Harryvel! – mondta a szemembe nézve.

A fejemet ráztam.

-De igen Louis! – mondta erőszakosan.

-Nem! Én végeztem! – mondtam, és az ablakhoz sétáltam.

-Végeztél? – nevetett fel ironikusan. – Nem, Lou. Ő végzett. Láttad a szemét?

-Láttam egyáltalán valami mást a szemén kívül?

-Akkor most szépen utána mész!

-És te meg Liam? – kérdeztem hangosabban a kelleténél.

-Dögrováson vagyunk. –mondta, hangjában egy csepp érzelem sem volt, ami meglepett. Ő már beletörődött ebbe. Ezen én már nem tudtam segíteni. Elsétáltam mellette és kinyitottam az ajtót.

-Addig nem vagytok dögrováson, amíg szeretitek egymást. – mondtam a nekem háttal álló fiúnak, majd kiléptem a szobából.

A fenyves felé vettem az irányt, ahol itt létünk első napjaiban voltam Liammel. Muszáj volt friss levegőt szívnom. Térdemre hajtottam a fejem, és behunytam a szemem. Nem engedtem meg magamnak a sírást.

-Miért vagy itt? – kérdezte Harry a barátja vállára téve a kezét. Louis nem válaszolt, csak ült tovább a semmibe meredve, lábát lelógatva a stégről. Harry leült mellé.

-Itt egyedül lehettem. – fordult megfáradt tekintettel Harry felé, akit elszomorított, hogy nem tud segíteni rajta.

Átkarolta őt. Együtt nézték, ahogy fodrozódik a víz, hallgatták a természet hangjait.

-Mindig itt leszek, bármekkora őrültséget is művelsz! – mondta Harry száját Louis füléhez illesztve. Louis beleremegett. Kissé Harry felé dőlt. Ekkor Harry megragadta őt, és lelökte a stégről. Louis hamar felbukkant, haja az arcához tapadt, arca piros volt. Felháborodva meredt Harryre, aki annyira nevetett, hogy majdnem leesett ő is.

Louis is felnevetett, és lefröcskölte a hideg vízzel a fiút, miközben kikászálódott belőle.

-Most minek kellett ez? – kérdezte dacos hangon, de szája szegletében mosoly bujkált.

-Hogy nevess! – puszilta meg az arcát a fiú.

-Csurom víz vagyok, így nem mehetek haza! – vette l a kardigánját, és csavarta ki belőle  vizet. Pólója a testére tapadt.

-Hát akkor vetkőzz le! – javasolta Harry.

Louis

Bármennyire is próbáltam ellenállni a könnyeknek, azok csak jöttek. Az emlékekkel együtt, amik mintha emlékeztetni akartak volna mindarra, amit elvesztettem egy délután alatt.

Nem vagyok erős. Bármennyire is szeretném magam annak hinni, még azt az embert sem tudom megtartani magam mellett, aki tényleg szeret engem.

Hamarosan alkonyodni kezdett, de még mindig világos volt. Letöröltem a könnyeket, és fel-le sétáltam.

Beszélni akartam Harryvel. Bocsánatot kérni mindenért, és megbocsátani mindent, amit tett. Beszélni. Elmondnai, hogy hibáztunk, de ettől még minden rendben, mert nekem sem jelentett semmit ez a csók, és innen tudom, hogy neki sem Annaé! De Niallnek igaza volt. Harry tényleg végzett kettőnkkel.

-Louis! –hallottam meg Zayn hangját, majd utána Liamét mögülem. Félve fordultam hátra, mert egyikőjükkel sem akartam most kommunikációba lépni. Zaynt néztem, és észrevettem a tekintetében az aggodalmat. Liam mögött jött, aki semmi jót nem sejtetett azzal, hogy egyenesen felém lépdelt. Zayn belé karolt, de Liam lerázta magáról.

-Louis! – mondta, mikor elém ért, majd ökle az arcomon csattant. A földre estem. Forgott velem a világ, és csak azt éreztem, hogy teljesen elterültem a füves földön. Megtöröltem az orrom, és félig feltápászkodtam. Liam beletúrt a hajába, és fel-le mászkált előttem, csendben szitkozódott. Zayn őt nézte, majd aggodalmas tekintettel rám nézett. Mikor találkozott a tekintetünk összeszorított szájjal megrázta a fejét.

Lesütöttem a szemem, és letöröltem a vért, ami az orromból szivárgott. Felkeltem. Liamre néztem, aki egyenesen a szemembe nézett. Olyan volt, mint aki mindjárt felrobban.

-Louis… - mondta, de nem folytatta. Beharapta a száját.

Harry

Mindent elmeséltem Gemmának, aki volt, amin nevetett, volt, amin… nos, amin kinevetett. De örültem neki, mert engem is megmosolyogtatott.

-Amerikába megyek. – mondtam.

-Már harmadjára mondod. – bólintott. Igazából negyedjére mondtam, de hálás voltam a türelméért. A szobámba kísért, és leült az ágyra, míg én előhalásztam a szekrényből a bőröndöm, és ami csak a kezem ügyébe akadt, és enyém volt, bele hajítottam. Igyekeztem nem bőgni, de ehhez komoly lelki erő szükségeltetett.

Gemma oda sétált, és kipakolta a cuccaimat, majd összehajtogatta.

-Köszönöm. – motyogtam.

-Miért nem beszélsz vele, öcsi?

-Nincs miről beszélnem vele! Nincs mit mondanom neki, és nem akarom hallani a magyarázatát! Nem akarok a szemébe nézni, nem akarom hallani a hangját, látni az arcát, érezni a közelségét…

-Oké, értem. – vágott közbe mosolyogva.

-A legközelebbi géppel indulok. Először arra gondoltam, hogy csak holnap, vagy holnap után. De nem vagyok hajlandó egy légkörben tartózkodni vele.

Igen. Ezt nevezik színtiszta hazugságnak.

De még mindig jobb, mint azt mondani, hogy szeretem, és a szememben nem változik semmi, és bármi történjék, a szívem akkor is az övé lesz. Örökké.

Nem, ilyet nem mondhattam. Nem hagytam magamnak, hogy megformáljam ezeket a szavakat, vagy hogy elismerjem, magamnak vagy akárkinek, hogy érte élek, és semmi vagyok, egy nagy rakás semmi nélküle. Nem hagytam, mert ez annyit jelentene, hogy legyőztek.

Inkább elrepülök. Megismerkedek valakivel. Talán majd egyszer ő is. Kilépek a bandából, vagy ilyesmi.

És talán majd évek múlva összehoz a sors vele, és majd mosolyogni fogunk a régi tetteinken. – igen, tudtam, hogy ez is csak egy elképzelt szituáció. Mert ezen soha nem fogok mosolyogni, és soha nem tudnék más mellett lenni.

De én őszintén végeztem. És ez volt az, ami nem volt hazugság, a többi között.

Egy fél óra múlva kész lettem. Nem láttam értelmét halogatni az időt. Most kellet távol lennem tőle, most, kilométeres távolságra tőle.

Még átkopogtam Niallhöz, és elköszöntem tőle.

-Harry! – pattant fel az ágyról, és elém sietett. – Hova mész? – nézett a bőröndömre.

-Elutazom… - kezdtem.

-Ez nem ígér semmi jót… - mondta

-Semmi jót. – ismételtem.

-Úgy sajnálom az előbbit, Harry! – mondta. Félre néztem.

-Nekünk ez már csak a kegyelemdöfés volt. Ne miattunk aggódj. – mondtam, és átöleltem. – Majd… valamikor találkozunk.

Paulnak írtam egy SMS-t, amiben közöltem vele, hogy meghatározatlan ideig Amerikában leszek. A végére még oda biggyesztettem, hogy törődjön bele. A telefont egyből kikapcsoltam. Beültem Gemma kocsijába, aki kirakott a reptéren. Kapucnit húztam, napszemüveget vettem, és leültem egy padra. Nem akartam álmosolyogni a rajongóimra. A gépem egy óra múlva indul. Már alig vártam, hogy elmehessek innen, és elfelejthessek mindent – még ha tudtam is, hogy ez nem fog tudni megtörténni. Mert bármilyen negatív élményt is éltem át, Louist sosem fogom tudni kitörölni magamból.

Louis

-Elutazik! – mondta Liam, és a tekintetéből ítélve, nagyon örültem, hogy biztos távolságban van tőlem. Ekkor viszont megindult felém. Zayn karon ragadta, és visszarántotta.

-Mi az, hogy elutazik? – kérdeztem.

-Elmegy! – mondta dühösen. – Elutazik Amerikába, talán már nincs is itthon!

Zaynre néztem, aki bólogatott, de nem engedte el Liamet. Sosem láttam még őt ennyire kifordulva magából.

-Mi az, hogy elmegy? Nem mehet el! – kezdtem hisztérikus hangon, és folyton csak törölgettem a vérző orrom.

Liam elővett a zsebéből néhány papírzsebit.

-Kössz. – vettem el habozva. – Csak mondd, hogy nem tervezted el előre! – nevettem fel erőltetve.

-Louis. – mondta Zayn, a vállamra téve a kezét. – Ha most van egy csöppnyi eszed, utána mész.

Leráztam magamról a kezét, és elfordultam.

Nem mehetek utána. Mindketten döntöttünk. Elveszítettük egymást.

És mi lesz az örökkével? – szólalt meg bennem a hang. Leültem, és csak törölgettem az orrom. Könnyezni kezdtem, majd hamarosan zokogásban törtem ki. Zayn mellém telepedett, de én csak tovább zokogtam, mint egy megtört kisgyerek.

Átkarolt.

-Harry… jobban szeret, mint bárki mást. Ha nem így lenne, sosem akarna itt hagyni minket. Téged. Kettőtöket. Hidd el, mindig lesz nála újabb esélyed. Még csak kérned sem kell.

Alig kaptam levegőt, de azért erőt vettem magamon, és bólintottam Zaynnek. Liam is leült a másik oldalamra.

-Ezért bocsánatot kérnék, de az igazság, hogy nem sajnálom, mert rohadt jól esett. – megdöbbent tekintettel meredtünk rá Zanynnel. – Szóval – folytatta. – csak azt akartam mondani, hogy még nem vesztetted el. Akkor fogod elveszteni, ha hagyod most elmenni!

-Igen – helyeselt a fekete is. – És ha magatokért nem is,hát miattunk, te most felállsz, és utána mész, mert ha nem teszed, kilép a bandából, nélküle pedig nem folytatjuk majd, ezt te is tudod.

Megijedtem. Eddig nem fogtam fel, mennyire is nagy a rajtunk ülő felelősség. Megremegett a térdem, mikor felálltam, és elindultam.

-Ez az, Tomlinson! – kiáltott utánam Zayn. Nem reagáltam, csak futásba lendültem. Imádkoztam, hogy csak ne fussak ki az időből!

You said forever 23.rész

Na sziasztok :) Ez most egy elég rövid kis rész lett, de azért jó olvasást kívánok hozzá!

:)

(Ezek a fejek... :D)

Louis

Előbb érkeztünk meg, mint Harryék, és nagyon örültem, hogy lemaradtak, mert látótávolságban sem akartam magam körül tudni, mert abból baj lenne.

Lüktetett a fejem, kicsit szédültem is, könnyes volt az arcom, mikor kiszálltunk a kocsiból. Niall átkarolt, de egyszerűen nem tudtam másra gondolni Harryn kívül, és ettől még idegesebb lettem.

Gemma furcsán nézett rám.

-Megkérdezném, mi a baj, Louis, de szerintem nem ez a megfelelő alkalom rá. – mondta. Erőltetetten bólintottam, mert nagyon igaza volt. – De ha valamiben segíthetek, szólj. – mondta még, és elindult a házba.

-Jól vagy? – kérdezte Zayn, én pedig a fejemet ráztam.

-Egyáltalán nem vagyok jól. – közöltem. Zayn hátrált egy lépést.

-Segíthetek? – kérdezte meg. Beharaptam a szám, és a fejemet ráztam. Átölelt.

-Vigyázz magadra, haver! – ölelt át, én pedig visszaöleltem. Elengedett és követte Gemmát.

Niall felé fordultam.

-Niall. – kezdtem visszafojtott dühvel. A szőke a kocsinak dőlt, és úgy hallgatott. Irigyeltem a lazaságát. – Tudod, mit érzek? Azt, hogy rühellem, és soha az életben nem akarom többet látni.

Niall bólintott, és nem nézett a szemembe.

-De, tudod, igazából nem rühellem… - folytattam, és igyekeztem visszafogni magam az ordibálástól. – csak próbálom rühellni, mert úgy minden annyira könnyű lenne!

-Tudom. – mondta.

-És… azok után, amik történtek köztünk… mindegy! – mondtam, és a szobámba indultam. Niall a kezemért nyúlt.

-Minden rendben lesz köztetek. – mondta, és tekintetét az enyémbe fúrta. Elhúztam a kezem, és beléptem a házba, ő pedig utánam.

-Honnan veszed? – kérdeztem hátra sem nézve.

-Csak onnan… - mondta, mikor beértünk a szobámba, én pedig megmostam az arcom a fürdőben. – hogy ti ezerszer jobbak vagytok együtt, mint én meg Liam.

-Nem kéne összehasonlítanod kettőnket!

-Nem érted. Nekünk végünk. Nektek viszont… talán nem is kifejezés, ha azt mondom, hogy van esélyetek.

-Nem tudom, miről beszélsz. – mondtam, és végig dőltem az ágyon. A plafont bámultam. – Csak bántjuk egymást.

Niall leült mellém, és engem nézett. Nem szólt egy szót sem, amitől kellemetlenül kezdtem érezni magam. Felültem, és ránéztem.

-Gyere ide. – suttogta, és átölelt. Odahajoltam és a nyakába temettem az arcomat, ő pedig a hátamat simogatta. Behunytam a szemem, mert éreztem, hogy kezd előtörni belőlem ismét a szitkozódás. Nem tudtam sokáig tartani. Kicsit elhajoltam tőle, és bele kezdtem.

-De egyébként, egyáltalán, hogy képzeli? Mert… - hadartam.

-Pssz... –szólt közbe, de nem törődtem vele.

-…mert ott álltam mögötte érted, ő tudta, hogy ott vagyok mögötte, ezt fel tudod fogni, Niall? Még te is diszkrétebben csináltad, már ne is haragudj..

-Maradj, Louis! – mondta, közben igyekezett lefogni, mert én közben hadonásztam is.

-… és tudod mi a legrosszabb, hogy csak az jár a fejemben, hogy ez bosszút érdemel érted? Pedig nem akarom bántani!

-Louis! – szólt rám megint, de én folytattam, egészen addig, amíg oda nem hajolt, és be nem fogta a számat… a szájával.

Harry

Leállítottam a kocsit, és gondosan megvártam, míg mindenki kiszáll, és eltűnik a lakásban.

-Döntöttem, Liam. – mondtam.

-Mi az, hogy döntöttél? Egyáltalán mi történt?

-Semmi. Vagyis nem semmi, de most inkább hagyjuk oké? – néztem rá bűnbánóan.

-Annabel történt, mi? – mondta, miközben kiszálltunk a kocsiból. Lassan bólintottam, majd ránéztem. A fejét csóválta. – És mire értetted, hogy döntöttél?

-Arra, hogy végeztem. Abbahagyom ezt az egészet. Részben miatta, részben miattam.

-Nem értem. – mondta, és csak bámult a szemembe.

-Amerikába megyek. Gemmával még beszélek, és elmondom mi a helyzet. Van ott egy ismerősöm. Elrepülök, mert ennek semmi értelme. Bántom őt.

-Ezzel csak még jobban megbántod! – mondta kissé ingerülten.

-Jobb, minthogy együtt maradunk, de folyamatosan fájdalmat okozunk egymásnak!

-Ne, Harry…

-Liam!

-Harry, ne akard úgy végezni, mint én meg Niall… - hajtotta le a fejét.

-De Liam! – ragadtam meg a vállát. – Köztem és közte, már semmi nem fog változni. Csak veszekszünk, és kibékülünk, de tudod, ez nekem rohadtul nem éri meg.

-Szeretitek egymást! – mondta Liam elkeseredett hangon. Kicsit elhallgattam, majd csendesebben fojtattam.

-Három éve miért nem történtek ilyenek? Mindegy is, mert három éve volt. Szakadék tátong köztünk, amit át akarunk hidalni, de nem lehet, érted? Nem lehet rendbe hozni, ami elromlott.

-Mindent rendbe lehet hozni. A kérdés, hogy akarjátok-e. – mondta csendesen, a cipője orrát bámulva, mintha saját tapasztalatból beszélne.

-Hát épp ez az! – mondtam. – Nem akarom rendbe hozni! Nem ér ennyit. – hazudtam.

Mert igazából rendbe akartam hozni. Jobban, mint bármilyen hibámat az életben. És tudtam, hogy képes lennék rá, csak egy kicsit kéne még noszogatni. De a noszogatás nem érkezett, én pedig nem fogok Louis elé állni, hogy felejtsük el, hiszen szerelmesek vagyunk.

Pedig megtenném! Annyira megtenném! Vele akarok lenni a szó minden értelmében, őt akarom, és senki mást!

De holnap összepakolok, és meghatározatlan időre Amerikába utazom. Ki tudja, talán épp ez a távolság fog segíteni rajtunk – gondoltam, de csak folyamatosan hazudtam magamnak. Azt akartam, hogy Lou meg akarjon állítani ebben a tervemben, azt akartam, hogy közös erővel tegyünk a szebb jövőnkért.

Csak arra gondoltam, hogy milyen görény voltam vele, hogy hogyan lehetem képes ilyet tenni, napról napra újra meg újra bántani őt. Ha azt mondom, hogy nem érdemlem meg őt, az nem kifejezés…

-Harry! – fordított maga felé Liam, kissé erőszakosan. Felvont szemöldökkel meredtem rá. – Beszélj vele!

-Liam… - kezdtem tiltakozni.

-Beszélj vele! – ismételte, és megrázott a vállamnál fogva. Behunytam a szemem. Nesze neked noszogatás! – gondoltam.

-Te miért nem beszélsz Niallel? – vágtam vissza. Félre nézett.

-Niall és én… - kezdte a fejét rázva. –Tudod mit? Beszélek vele, ha te is beszélsz Louisszal. 

-Igen? – kérdeztem vissza bizalmatlanul. Határozott bólintás volt a válasz.

Zsebre dugtam a slusszkulcsot, és biccentettem neki.

-Gyere. – mondtam, és a szobánk felé indultunk.

Félúton Gemmába ütköztem, aki karon ragadott.

-Gyere velem! – mondta, és a nappali felé rángatott.

-Várj, most éppen…

-Nem érdekel! – mondta.

-Gemma! – szóltam rá. Megállt, és rám nézett. – Ne most, kérlek, tényleg ne most!

Lassan kicsúsztatta a kezét a karomból.

-Este felkereslek! – mondta, és rám mosolygott. Fogalmam sem volt, minek mosolyog…

Liammel megtorpantunk az ajtónkban. Deja vu érzésem támadt.

-Nyiss be! – suttogtam magamnak, de mikor Liam a kilincsért nyúlt, lecsaptam a kezét.

-Ess túl rajta. – mondta. – Itt vagyok mögötted.

Bólintottam. A szobában teljes csend volt. Fogalmam sem volt, hogy bent van-e egyáltalán.

A kilincsre helyeztem a  kezem…

You said forever 22.rész

Louis

Amint megérkeztünk a kórházba Harry feszültté vált, pedig ez előtt nem tűnt annak.

-Hova is megyünk? – állt meg, amint beléptünk.

-Sürgősségi. – mondtam, és vártam, hogy utánam jöjjön, mert én már a liftnél voltam, de ő állt egy helyben. Körbe nézett, amit eléggé furcsának találtam. – Haz?

-Őhm… - mondta roppant magabiztosan, majd sarkon fordult. Tágra nyílt szemekkel néztem, ahogy egy ajándékbolthoz sétál. Már az is elég morbid volt, hogy egy kórházban egy ajándékbolt ékeskedik, de az, hogy Harry odasétált, és vett egy plüsst, na, az még morbidabb volt.

Ideges tekintettel állt mellettem, és nem vette észre, hogy én csak állok, és bámulok a kezében lévő… fogalmam sincs milyen plüss-szerzeményre. Mikor beszálltunk a liftbe, végre feltűnt neki a hallgatásom.

-Ja, őhm… ez a legkevesebb. – mondta halkan, és nem nézett a szemembe.

-Aha. – mondtam, és próbáltam a legkevésbé sem ironikus lenni, de akkor is rossz ponton érintett, hogy Harry egy plüss-biszbaszt vesz egy kis ribancnak.

-Ugye… nem gond? – nézett fel a szemembe. Megráztam a fejem, inkább nem válaszoltam, ugyanis nem bíztam a hangom hitelességében.

Gondnak nem gond… sőt, tök kedves tőle, de nekem még sosem vett semmit.

Oké, most már tényleg olyan vagy, Louis, mint egy féltékeny barátnő, gratulálok! – kezdtem magam leoltani. 

Hát, így most már legalább az biztos, hogy nálunk ő a férfi…

Anna kórtermének ajtaja nyitva volt. Harry lépett be először, köszönt mindenkinek, majd Annára nézett.

Nagy levegőt vettem, mert előre éreztem, nehezen elviselhető pillanatok elé nézek.

Harry

Beléptem, köszöntem, de már egyből Annát néztem. Nevetségesen szorongattam a kezemben a plüsst, és az ágyához sétáltam. Visszatért az egészséges színe, nem tűnt már olyan gyengének, sőt, kifejezetten életerősnek tűnt, és én boldog voltam, hogy így láthatom. Rám mosolygott, én pedig egyből vissza.

-Szia! – köszönt, engem meg kezdett feszélyezni, hogy mindenki minket bámul, vagyis tulajdonképpen az zavart, hogy Lou is mindent lát. Nem mintha bármi olyat tennék, amit nem láthatna, de szinte éreztem, ahogy vibrálnak a negatív gondolatai, amióta megvettem az ajándékot.

Leguggoltam a lány ágya mellett.

-Szia. – mondtam halkan, és átadtam a plüsst. Meglepődtem, mert Annabel totálisan elpirult, amire Gemma és Mrs. Hauptmann csak jót mosolyogtak, de a fiúk jóformán mind közömbösek maradtak.

Örültem, mikor Zayn beszélgetésbe elegyedett a fiúkkal, erősen bevonva Louist is, mert már elég kényelmetlen volt a helyzet, hogy ennyire néz, de éreztem, hogy így sem veszi le rólunk a szemét.

-Köszönöm. – mondta Anna.

-Semmiség, ez a legkevesebb. Jobban vagy?

-Igen. – nevetett fel kínosan. Talán nem is olyan hárpia, mint amilyen az elején volt… de csak talán!

-Őhm… - kezdtem. – Nagyon sajnálom, ami történt…

-Jaj, hagyd már!

-Nem, hallgass végig! – kötöttem az ebet a karóhoz. – Nagyon megijedtem, elájultál a karomban, és... és... Oké, hogy mindig veszekszünk, mikor egy légkörben vagyunk, de korántsem kívánom a halálodat, vagy ilyesmi. Sajnálom, hogy barom voltam.

-Semmi gond, hagyd ezt, Harry. – mondta, de hangja elszontyolodott. Gyorsan le akartam rendezni, mert hallottam, hogy Zayn kezd kifogyni a témából. – Csak az bántott, hogy te nem voltál itt, mikor fölkeltem.

-Ne haragudj. – kértem, de nem nézett rám, csak megfogta a kezem. Nem akartam elhúzni, és nem csak mert nem illett volna, hanem mert amúgy sem akartam, de másrészről meg… Itt volt Louis is… én tudom, hogy nekem ez semmit nem jelent. Mint ahogy az a csókunk sem, ami megesett. De Louis nem tudja.

Anna felült, miközben én az ágya szélére ültem. A kezemet nem engedte el. Ekkor Lou odajött, amitől kicsit megijedtem.

-Hogy vagy? – kérdezte meg.

-Már jobban. – mondta Anna, de nem nézett rá, csak a kezeinkre bámult, úgy, ahogy Louis is.

Louis

Úgy gondoltam, most már azért illene odamennem, és megkérdeznem, hogy van. Ezt meg is tettem, de nem tudom mit válaszolt, mert csak a kezét néztem, ahogy fogja Harryét. Semmi okom az aggodalomra, mert Harry velem van, és soha nem állna le egy ilyen lánnyal.

-Gyertek fiúk, induljunk, otthon még sok minden van… – hallottam Gemma hangját, amibe Anna halk makogása zavart be, és én inkább arra figyeltem.

-Bejössz még ma? – kérdezte. Harry nem válaszolt egyből, csak felnézett rám. Vállat rántottam, mert ebbe nincs beleszólásom.

-Meglátjuk, rendben? – mondta olyan gyöngéd hangon, amitől kihagyott egy ütemnyit a szívem. Anna bólintott. Nagyon furcsának találtam a Harryhez való ragaszkodását. Hm. És még én beszélek...

A lány felé hajolt, amitől nekem is megállt a szívem, meg láthatóan Annabelnek is. Megpuszilta az arcát.

-Gyertek, fiúk! – szólt kettőnknek Gemma az ajtóból, majd ő is kiment. Elindultam, ahogy Harry is, de őt visszahúzta Anna.

És szájon csókolta.

Megrökönyödve álltam, teljesen önkívületi állapotban, és néztem, ahogy Harry visszacsókol!

Nem akartam elhinni, hogy ez megtörténik. Ilyen egyszerűen nem történhet!

Sosem gondoltam, hogy az ember egy pillanat alatt képes szerelmi bánat miatt sírva fakadni, ezt mindig a szerelmes filmek fogásának gondoltam. Egészen addig, míg gumó nem szorult a torkomba, a szemem pedig megtelt égető könnyekkel.

Hamar lenyeltem a sírógörcsöt.

De Harry még mindig nem hajolt el tőle. Tátott szájjal meredtem rájuk, szívem szerint ordítottam volna, hogy hé, itt vagyok, Harry emlékszel még rám?

Hátráltam egy lépést. Nem voltam képes Harry közelében lenni. Hevesen vettem a levegőt, és fel voltam háborodva, vérig voltam sértve, és össze voltam zavarodva. Csilingelt a fülemben a mondata, mikor azt mondta, „együtt vagyunk”.

Ekkor ellökte magától Annabelt.

-Mi művelsz? – kérdezte tőle, hangja halk volt, alig hallottam. Lüktetett a fejem, és csak pislogtam. Nem tudtam, hogy kezelni a helyzetet.

Egyedüli megoldásnak a tovább lépést gondoltam, nem ragadhatok le itt. Ne hagyhatom, hogy Harry ezt az arcot lássa, mikor rám néz. Sarkon fordultam, pont mikor ő hátranézett rám.

-Louis! – szólt utánam, de nem fordultam meg, csak a srácok után mentem. Harry utánam szaladt, de szerencséjére, nem ért utol. Már majdnem kiértünk a kórházból, mikor megéreztem az ujjait a csuklóm köré fonódni.

Hátrafordultam, és erőteljesen kirántottam a kezéből magam.

-Louis… - meredt a szemembe.

-Így hívnak. – közöltem vele.

-Ez… - mutatott a háta mögé.

-Figyelj, Harry! – mondtam, véleményem szerint kellőképpen higgadtan, normális hangon. – Csak ne szólj hozzám oké?

Életem legnehezebben kimondható szavainak tűntek. Fogalmam sincs, hogy tudtam kimondani, mikor esküszöm, hogy éreztem, ahogy egy erős kéz összeszorítja a szívemet, a tüdőmmel együtt.

Láttam, ahogy Harry mondani akar még valamit, de úgy dönt, inkább eleget tesz a kérésemnek.

Könnycsepp folyt végig az arcomon, nem is éreztem, hogy elő fog történni. Hátat fordítottam neki, miközben letöröltem, de jött a következő. Ijesztő volt. 

De nagyfiú vagyok. Ezt túlélem.

Két kocsival voltunk. Én beültem Gemma mögé, Niall mellé. Becsuktam az ajtót, és nem néztem a szemükbe. Harry Mrs. Hauptmannal és Liammel ment a saját kocsijával, amivel bejöttünk. 

Nem akartam erre gondolni, de csak ez járt a fejemben.

Újra és újra megjelent a szemem előtt, ahogy Anna ajkai Harryére tapadnak, és ahogy Harry utánuk kap… És nem hogy észhez tért volna, vagy ilyesmi… ő tovább csókolta. Miközben tudta, hogy én ott állok mögötte, tudta, hogy ott vagyok a szobában!!

Nem tudtam elhinni, hogy ez megtörtént... Hogy történhetett meg? Csak bámultam ki a fejemből, de a könnyek, amiket annyira csökönyösen visszatartottam, elhomályosították a látóterem. Láttam, ahogy Gemma hátranéz rám, de nem mondott egy szót sem. Zayn is hátrasandított, de Niall megelőzte őt.

-Louis? – hallottam a hangját, és hamarosan megéreztem a kezét a vállamon. Közelebb ült hozzám. Felé fordultam és átöleltem. Csendben simogatta a hátamat, belőlem pedig előtört a zokogás.

Harry

Louisék mögött haladtunk, én pedig a szó szoros értelmében véve, éreztem, ahogy teljesen összetörik. Éreztem, mert velem is ez történt.

Azon gondolkoztam, hogy eshetett meg mindez? Hogy lehetek ekkora farok? Miért Őt bántom? Miért nem tudok mindenkihez köcsög lenni, csak hozzá nem? Miért ő az, aki mindig megissza a levét mindennek? Miért miattam?

-Harry, beszéljünk, ha megérkeztünk, oké? – hallottam Liam halk hangját az anyósülésről. Bólintottam, és lenyeltem a kétségbeesést.

Azt kívántam, bár leordította volna a fejemet, bár kitört volna rám, és elküldött volna engem. Bár ezt tette volna, mert akkor legalább lenne alapom. Tudnám, hogy kibukott.

De ő higgadt halk hangon csak annyit kért, ne szóljak hozzá. Én pedig engedelmeskedtem. Féltem, hogy még inkább kiborul, ha nem teszem, most pedig csak arra tudtam gondolni, hogy meg kellett volna fognom őt, és elmondani, hogy ezen nincs mit magyarázni, mert megtörtént, és nincs mentség. Mert igen, visszacsókoltam.

Mert megtettem, ráadásul az orra előtt! És bocsánatot kérni, hogy megtörtént…

You said forever 21.rész

Huhh, hát nagyon, most nagyon nagyon boldog vagyok, mert reggel arra keltem, hogy van 12 komment, és ezzel komolyan feldobtátok az egész napomat!

Jó olvasását!! ^^
Harry kezét nézzétek :$

Louis

Nem tudom mi ütött belém, de normális esetben ilyet nem teszek…

Viszont most biztosítani akartam róla, hogy én nem fogok visszavonulót fújni. Nem tudtam mire gondol, vagy egyáltalán mit érez, és csak az járt a fejemben, hogy esetleg túl béna vagyok én ehhez. A teste felemelkedett rólam, (ám hozzáteszem, a kezem még mindig a nadrágjában volt). Homlokát az enyémhez illesztette, és mereven bámult a szemembe. Egyikőnk sem mozdult, és ez így egy elég kellemetlen pillanat volt.

Éreztem, ahogy remeg, és szaggatottan veszi a levegőt. Behunyta a szemét.

-Úristen, Lou… - ejtette ki a nevemet. És nekem fogalmam sem volt, hogy ez a jó értelemben vett Úristen, Lou, vagy az engedj el, különben levágom a kezed, Úristen Lou…

Egyszer csak megmozdította a csípőjét felém, és megcsókolt. Itt már tudtam, hogy ez csak a jó értelemben lehetett.

Harry

Csak arra tudtam gondolni, hogy hozzámért. Annyira beködösült az agyam, hogy tulajdonképpen az érintését nem is éreztem, csak azt, mikor kihúzta a kezét a nadrágomból, és végig simított a hasfalamon. Megfogtam a kezét, és összefontam vele az ujjaim.

-Szeretlek. – súgtam. Zaklatottan felnevetett.

-Szólj rám, ha valamit rosszul csinálok! – mondta és a nyakamba temetkezett. Ugyan nem néztem az arcára, tudtam, mennyire zavarban van.

-Nem tudod rosszul csinálni. – nyugtattam meg, és beletúrtam a hajába. – Csak egy hátul ütője lehet a tetteidnek. – tettem még hozzá. – Nem fogok tudni megállni.

-Jó lenne, ha végre egyikőnk sem tudna megállni! –mondta erőszakosan, és fordított rajtunk. Most ő volt fölül. Éreztem, ahogy zakatol a szíve, és szinte teljesen egyszerre ver az enyémmel. Lerántotta a felsőmet, amin kissé megilletődtem, de cseppet sem volt ellenemre. Babrálni kezdett a nadrágommal, én pedig csak néztem őt, ahogy ül az ölemben, haja előre lóg, és eltakarja a szemét, ajkát harapja, ujjai a nadrágomon motoszkálnak. Odanyúltam, hogy segítsek hamarabb megszabadulni tőle, mert az érintése óta ez a nadrág nagyon feszesnek tűnik. Elemelkedett rólam, én pedig lehajítottam magamról a nadrágom, és visszahúztam őt magamra. Felültem, és megcsókoltam. A végtelenségig tudtam volna csókolni, de elszakadt tőlem, viszont nem sokáig, mert ajkait hamarosan a nyakamon éreztem. Éreztem, hogy én innen már nem fogok visszafordulni.

Louis

Jó érzés volt tudni, hogy örömet okoz neki az érintésem, és imádtam látni, ahogyan elveszti a fejét.

Szívtam a nyakát, és próbáltam egyszerűen csak jó érzést okozni neki, anélkül, hogy én is teljesen elszállnék, mert ha mindketten megtesszük, itt valaki ismét megsérül. Próbáltam bebeszélni magamnak, hogy nem indít be, ahogy halkan nyögdécsel alattam, és hátraveti a fejét, de mire észbe kaptam, már mozgott is. Egy dolog motoszkált a fejemben: meg fog történni.

Nem láttam vagy hallottam rajta kívül semmit, nem tudtam mennyi az idő, vagy milyen az időjárás kint, csak a kétségbeesett lökéseit éreztem. A vállára hajtottam a homlokom, kapaszkodtam belé és vele mozogtam.

Remegtek az ujjai, ahogy benyúlt a fölsőm alá, majd lassan lehúzta rólam, amiben készségesen segítettem neki, még a nadrágomat is kikapcsoltam. Ledöntött az hátamra, és gyöngéden beleharapott a nyakamba.

Felnyögtem. Nem láttam értelmét visszafogni magam. Ha én szeretem hallani a nyögéseit bizonyos tetteimre, akkor ő is. Ám ő nem fogta vissza magát, én pedig nem akartam sikítani. Egyre lejjebb haladt a csókjaival, én pedig markoltam a haját.

Lassan már tükörbe sem mertem nézni, mert a bőröm olyan volt, mint akin bomba robbant. De engem felizgatott a fájdalom, amit Harry okozott nekem. Éreztem a fogait a hasam alsó részén, rémesen közel, és ahogy profi mozdulatokkal szívja a bőröm. Egyszerűen kész lettem volna arra is, hogy most rögtön megerőszakoljon. Lerúgtam magamról a nadrágom, és hangosan felnyögtem, mikor már csak az alsónadrágot éreztem kettőnk közé állni.

-Veled akarok lenni. - hallottam a hangját, ahogy visszakúszott hozzám, és megcsókolt.

-Nem állít meg senki. – súgtam vissza.

Egyik keze simogatni kezdte az oldalamat, amitől tiszta libabőrös lettem. Önkénytelen emeltem meg felé a csípőmet, amit ő egyből viszonzott is. A torkomon akadt a nyögés, csak a sóhajait hallgattam. Keze végigsiklott a mellkasomon, le a hasamra, és elérte az utolsó akadályt: az alsónadrágomat. Tétován birizgálta a szegélyét, mintha nem lenne biztos a dolgában. Lenéztem a kezére, és a látvány hogy ilyen kínzóan közel van ahhoz a helyhez, ahol a leginkább szükségem lenne az érintésére, felidegesített. Lelöktem őt, ás rámásztam. Felnevetett.

-Direkt csinálod igaz?

-Talán, talán nem.

-Csak vigyázz! – utasítottam, ő pedig hátravetette a fejét, mikor megérintettem őt ismét.

Harry

Ez nadrágon keresztül is őrjítő volt. Éreztem, ahogy ég a testem, és nem tudtam mit tegyek még, hogy ez még jobbá váljon.

Simogatni kezdett, és felnézett a szemembe. Megfogtam a kezét, de igyekeztem nem akadályozni a mozdulatokban. Felcsúszott hozzám, és arcomhoz szorította az arcát. Átkaroltam. Éreztem, ahogy megragadja a nadrágomat. Hevesen vert a szívem, mert bármire kész voltam. Idejét sem tudtam, mikor voltam utoljára ennyire kemény.

Kínzóan kívántam az érintését, amit már csak ez a ruhanemű akadályozott. Megfogta és…

Megcsörrent a mobilom. Csak csörgött, csörgött, és csörgött.

Mi pedig bámultunk egymás szemébe.

-Nem hiszem el! – ordította, és legördült rólam, homlokára csapott, másik kezével magát fogta. Hevesen lihegtem, és ültem mellette. Nem hagyhatjuk abba itt, ez… ez… ellent mond a hitemnek! – jó, természetesen nem, de kalapált a szívem, lüktetett az ágyékom, és ahogy ő sem, én sem tudtam levenni magamról a kezem. Itt nem érhet véget, végig akarom csinálni.

-Nyomd ki, vagy kapcsold ki, vagy akármi! – nyögte és mozogni kezdett a keze. Csak eltátott szájjal bámultam rá, a szájára, amit beharap, pirosló arcára, majd vissza a kezére.

Bármilyen régóta is ismerem, és bármilyen nyilvánvaló, hogy ilyet szokott csinálni, úgy bámultam rá, mintha egy angyalt látnék… - egy rohadt tüzes angyalt.

-Lou… - suttogtam, ő pedig rám nézett. Csak bámultunk egymás szemébe, én pedig úgy éreztem, a halálomon vagyok. Bazmeg, a kéjbe fogok belehalni! – gondoltam.

Felpattant, és megcsókolt.

-Ezt most csinálhatnád te, - biccentett le, én pedig hol le, hol a szemébe néztem, a szám is kiszáradt. – ha nem csörögne még mindig az a rohadt telefon.

Nagy csönd állt be (ha nem számítjuk a még mindig csörgő mobilomat) és csak meredtünk egymásra. Mosoly bujkált a szája szegletében, én pedig nem bírtam tovább, felnevettem.

-Na jó, felveszem. – mondtam, és próbáltam felállni, de begörcsölt a hasam, és mint egy rakás szerencsétlenség a földön végeztem.

Louis hangja törte meg a gondolkozásomat, ami arról szólt egyébként, hogy „Nem tudok járni, ha merevedésem van?”

-Mit csinálsz? – kérdezte nevetve.

-Nem tudok felállni! – mondtam kínosan, de már én is nevettem.

-Ahh! – hallottam, ahogy felnyög és hátradől az ágyon. – Végem.

Felnyújtózkodtam, és levettem a telefonom az éjjeli szekrényről, ami fogalmam sincs, hogy miért nem az ágy mellett van, biztonságos, elérhető távolságban…

-Hallo? – szóltam bele, megerőltetve a hangom.

-Végre! – hallottam Liamet. – Azt hittem, soha nem veszed föl!

-Én is. – mondtam.

-Zavarok? – kérdezte, hangjából gúny csöpögött.

-Nem. – mondtam közömbösen amennyire csak tudtam.

Louis

-És? Majd bemegyek este… most nem érek rá… ahh, jól van. – hallgattam Harryt, és igyekeztem lehiggadni. Lerakta a mobilt, és visszamászott az ágyra.

-Anna felébredt. – mondta, és vette föl a gatyáját. Elhúztam a szám. Pokolra kívántam azt a csajt.

-És? – kérdeztem.

-És be kell mennünk. – mondta, és én azon kaptam magam, hogy ő már teljesen fel is öltözött. Kelletlenül nyúltam a nadrágomért és a fölsőmért.

-Jól van… - mondtam halkan. Szerintem én már teljesen lemondhatok arról, hogy mi valaha is együtt leszünk. De hogy Anna miatt kellett abbahagynunk, az teljesen felnyomta bennem a pumpát.

Harry épp állt föl az ágyról, de én visszahúztam magam mellé. Lenézett a szemembe, én pedig lehúztam az arcát magamhoz, majd mélyen megcsókoltam.

Tudtam, hogy meg kéne szakítani a csókot, különben mi nem megyünk sehova, de nem voltam rá képes.

Viszont ő igen.

-Sajnálom. – suttogta, majd még egyszer megpuszilt, és felállt.