hahó!

Hahó! :))

Hihetetlen, hogy mennyire tetszett nektek, komolyan nem tudom elhinni, hogy képes voltam ilyen érzelmeket kelteni bennetek, és megnevettetni, és mi egyéb!

Szeretném hozni a következőt, csakhogy kicsit elfáradtam, vagy nem is tudom, mi a jó szó... aki ír, biztosan érti. A helyzet, hogy tanácstalan is vagyok /voltam.
Kaptam csomó jó ötletet.
Tehát nem fogok ám sokáig lazázni :D
Hozom nektek a a következő blogot, hogy mikor, még nem tudom.
Remélem, tetszeni fog az is!

'sanyii' ajánlott valamit, amit én is nagyon jó ötletnek tartok, de az már fenn van az interneten, pontosabban a youtube-on, (aki tud angolul, és érdekli őt, itt van http://www.youtube.com/watch?v=2Z8NXQjtaWI&feature=plcp az első része)
Gondoltam arra, megcsinálhatnám ezt magyarban, csak elég furán írnak, tehát csak rövid tömör mondatok, és az, amiket ők mondanak.
Mert videós.
Megcsinálhatom, de nem fogok átírni meg ilyenek, hanem csak amit ők mondanak, felteszem én is youtube-ra, közben meg elkezdem az új blogom, mert 'dori' - tól is kaptam tök jó ötletet! :)

Örülnék, ha megírnátok minderről a véleményeteket! :))

Edcu.:))

You said forever 39.rész

Sziasztok, itt is az utolsó rész, ami után ezt a zenét ajánlom nektek : http://www.youtube.com/watch?v=tsbkk4SZAqA

Remélem méltó befejezésnek találjátok!

Aki esetleg nem ismeri, annak ajánlom az előző blogom : http://harryeslouisbromanceromance.blogspot.hu/

dori-nak pedig üzenem, hogy átgondolkodtam a 10 év múlvás részt, de sajnos nekem ehhez nincs intuícióm, pedig el kezdtem írni, csak elég erőltetett lett. :( tényleg sajnálom, mert nekem is jó ötletnek tűnt!

Jó olvasást kívánok! :))

Louis

A srácok tovább kocsikáztak – fogalmam sincs merre, miután kiraktak minket a kocsiból. Kézen fogva léptünk be az ajtón, és a szobánkban ültünk.

Harry csak mosolygott.

-Nem hiszem el, hogy ez történt. – meredt a szemembe. – Annyira hálás vagyok…

Csak néztem rá, majd a szavak maguktól hagyták el a számat.

-És mit kapok cserébe?

Szemében megcsillant valami, szemöldöke kicsikét rándult. Hevesen vert a szívem, a szám kiszáradt, csak néztem közelgő arcát.

Lassan felém mozdult, megdöntötte a fejét, és lágyan megcsókolt.

-Engem, Louis. – suttogta egy kicsit eltávolodva a számtól. Nem mozogtam. Még visszacsókolni sem volt lélekjelenlétem. Ajkai újból szétnyíltak és most már az enyéim is, kétségbeesetten kapva az övéi után. Könny gyűlt a szemembe, ahogy behunytam őket, átkaroltam Harry vállát, és ledöntöttem őt az ágyra. Körbefonta a nyakamat, és csak csókolóztunk.

Könnyeink összefolytak, nem tudtam, hogy a sajátomat, vagy az övéit törölgetem-e.

Elhajoltam, és gyorsan alsónadrágra vetkőztem, ahogy ő is. Mosolyogva végig simított rajtam, életre keltve a testemet.

Ajkai nyakamra tapadtak, miközben fordított rajtunk. Lágyan szívta a bőrömet. Teljesen más volt, mint az eddigiek, amik vadak, és kéjesek voltak. Ezek a csókok és érintések odaadóak, és érzékiek voltak, és furcsamód, alig bírtam megállni, hogy ne nyögdécseljek mindegyikre.

Harry

Elszántabbá váltam az ajkait elhagyó önkívületi hangoktól. Próbáltam a szemébe nézni, de semmit sem láttam a sötétben. Ráültem, ő pedig felült hozzám, éreztem a merevedését, és lágyan mozogni kezdtem. Sóhajok hagyták el a számat, ahogy az övéit is. Arcát simogattam, és néztem, ahogy behunyt szemmel piheg. Megcsókoltam őt, miközben ledöntöttem. Keze vállamról lassan lesiklott a hátamra, majd elérte az alsónadrágom. Ujjaival megfogta, és feszegetni kezdte.

Csak fél perce álltunk neki, de én már álltam. Ahogy ő is, mert éreztem. Ez elképesztő volt.

-Vedd le… - rázta egy kicsit meg a ruhadarabot rajtam, és a sajátjáért nyúlt.

-Louis! – szakítottam meg minden tettünket. – Én akarok alul lenni… - suttogtam a fülébe, amitől megremegett és fellökte a csípőjét.

Louis

Az első gondolatom az volt, hogy „Mi?”. Tudtam, mire érti. Nem csak egyszerű felállásról beszélt.

Én egészen eddig valóban azt hittem, hogy kettőnk közül, ő lesz a férfi. De ez most megcáfolódott.

Lassan bólintottam, és végig simítottam az arcán.

Nem érdekelt melyikünk játssza a pasi szerepét, szeretkezni akartam vele.

Lehúztam az alsógatyát, ahogy ő is. Türelmetlenül felnyögött, és egy pillanatra magához ért, de el is rántotta a kezét, ahogy megérezte az enyémet. Magam alá gyűrtem, és simogatni kezdtem őt.

-Én nem tudom, Haz, hogy meg tudom-e tenni… - haboztam egy kicsit.

-Meg tudod! – vágta rá. Mikor nagyjából kirajzolódtak előttem arcának vonalai, rájöttem, mit miért tesz. Lágyan megcsókoltam.

-De fájni fog… -súgtam az ajkaiba.

-Nem érdekel, érezni akarom!–húzta közel magához a csípőm, amitől mindketten felnyögtünk. Tudtam mit akar. Érezni akarja a fájdalmat. Még mindig okolja magát. Ezzel akarja magát büntetni…

-Kérlek, csináld! – nyögte, és egy újabb könnycsepp gördült végig az arcán, válla kissé rázkódott.

Bólintottam, és beharaptam a szám. Alkarjaimmal az arca két oldalára támaszkodtam. Mélyen a szemébe néztem, ő pedig a hátamra csúsztatta a karjait.

Mindig azt hittem, hogy majd ha eljutok vele idáig, tanácstalanok leszünk, hogy mit, és hogy csináljunk. Ezzel ellentétben, egyszerű volt. Mélyen megcsókoltam, hogy eltereljem a figyelmét.

Mikor félig belé csúsztam, felordított, fogait az ajkaiba vájta, körmeit a hátamba.

Izzadni kezdtem. Homlokára hajtottam a fejem, suttogtam neki, próbáltam elvonatkoztatni görcsösen rázkódó testétől, és a tudattól, hogy mennyire fáj neki.

Nem mozdultam, de már alig bírtam, mert nekem viszont iszonyú jó érzés volt.

Erősen lihegtem, majd kicsit beljebb csúsztam. Harry hangosan felnyögött, én pedig megálltam. Elképesztő volt! Teljesen elment az eszem szemeim fenn akadtak, vállára hajtottam a fejem. Lüktetett az egész ágyékom.

-Ne állj meg Lou… - suttogta a fülembe.

Harry

Szörnyű volt. A fájdalom szinte elviselhetetlen volt, átjárta az egész testemet, majd mikor beljebb csúszott, azt hittem, meghalok.

Éreztem rajta, hogy neki viszont csodálatos, én pedig tudtam, egyszerűen éreztem, hogy nekem is az lesz.

-Ne állj meg Lou… - súgtam neki.

Görcsösen kapaszkodtam belé, igyekeztem nem szétkarmolni a hátát. De nagyon fájt.

Halkan nyögtem alatta minden lökésénél, ahogy ő is, de én a fájdalomtól, nem a kéjtől. Ajkai birtokba vették az enyémeket, nyögéseink egymásba olvadtak, ahogyan mi is. Keze végig siklott a hasamon, majd mikor elért a legérzékenyebb pontomon, lökéseivel egy ütemben mozgatni kezdte a kezét.

Felsóhajtottam, és hátra vetettem a fejem. A tekintetünk összeakadt, és csak bámultunk egymásra.

Életem legfontosabb pillanata volt. Erre vártunk egészen eddig. Éreztem, és láttam a szemében, mennyire jó neki.

Nekem viszont még mindig fájt. Belecsókolt a nyakamba, érzékien szívni kezdte a bőröm, amitől felsóhajtottam.

Az átmenetet alig vettem észre. A fájdalom eltűnt, helyét olyan kéj váltotta fel, amit soha nem volt alkalmam megtapasztalni. Szinte szétszakított.

Csak egy dolog kongott a fejemben: végre szeretkezünk.

Könnycsepp gördült végig az arcomon újra, szorításán erősített, vadabbul mozgatta a kezét, lökései is akaratosabbak és hevesebbek lettek.

-Harry… - nyögött, a nyakamat csókolva, felnézve a szemembe. – Közel vagyok…

Szavait alig értettem, mert zúgott a fülem, a keze érintésétől pedig teljesen megvadultam, vele együtt mozogtam. Izzadt az egész testem, miközben szorosan hozzá bújtam, mert én is közel voltam, és egész testemben érezni akartam őt, mikor elérünk a csúcsra.

Szabad kezével a hajamba túrt, nekem pedig már csak pár mozdulat kellett, amit meg is kaptam. Testemen átfutott a kéj, sosem éreztem még ilyet, Ő is megfeszült. Egy pillanatig csend támadt, ajkait az enyémre tapasztotta, és az ágynak passzírozott.

Kifáradtan lihegett fölöttem, ahogy én is, és a hátát simogattam.

Minden teljessé vált…

Az életem.

A világom.

A szerelmünk.

Én is kiteljesültem.

Testünk összetapadt, a szívem erősen verdesett. Izzadtam, ahogy megemeltem a kezem, és az arcára helyeztem. Rám nézett, szája kissé nyitva volt, lihegett. Könnyes volt az ő szeme is.

-Mindig veled akarok lenni. – rebegte, én pedig csak bólogattam. – Mindig itt leszek. Senki sem vehet el tőlem.

Hátrahajtottam a fejem, miközben megcsókolta a nyakam.

-Adok neked valamit… - suttogta. Karját az éjjeliszekrényhez nyújtotta, és kihúzta a fiókot szabad kezével összefonta az ujjait az enyémmel, én pedig még mindig az elmúlt fél óra hatása alatt állva lihegtem. Eltávolodott tőlem, és egy aranyszínű gyűrűt vett elő, ami megcsillant a gyér fényben.

-Mi ez? – kérdeztem visszafojtott hangon.

Megfogta a kezem, és a gyűrűsujjamra húzta.

-Ezzel biztosítom az ígéretet... – súgta, és a kezembe adta a másikat. Remegtek a kezeim, miközben az ujjára húztam. Egy pillanatig csak meredtem a kezeinkre, majd felnéztem a szemébe.

-Köszönöm… - suttogtam könnyezve.

Vigyorogva hajolt közel és csókolt meg lágyan.

Abban a pillanatban minden kivilágosodott előttem.

Átláttam magunkat. A sors összehozott minket, megismerkedtünk, és egymásba szerettünk. Ez ennyire egyszerű volt. Tudtam, hogy mi mindig együtt leszünk. Tudtam.

Örökké…

You said forever 38.rész

Sziasztok, ez az utolsó előtti fejezet, valószínű, hogy vannak benne elírások :$ azt kérlek nézzétek el.

Jó olvasást :)

Harry

A fellépés előtt már egy órával elöntött a megszokott izgalom. A sminkes betört műkörme megvágta az arcom, de alig látszott. Mindenki ideges volt, nem csak én. Fogalmam sem volt, hogy miért vagyunk így kiborulva, hiszen ez rutin gyakorlat már nekünk.

Ahányszor valaki bejött a terembe, elhangzott egy szívélyes, boldog karácsonyt kiáltás.

A fiúk megünnepelték Louist. Gyakorlatilag hóba fojtották, de úgy tűnt, Lou ezt cseppet sem bánta. Örült, láttam. Örült, hogy a barátaival van.

Mikor végeztünk, én a mosdóba menekültem.

Megmostam a kezem, és tönkre vágva az alapozást, amire amúgy jelenleg semmi szükségem nem volt, arcomat is felfrissítettem egy kis hideg vízzel. Fél óra volt a nagy karácsonyi fellépésig.

A fesztiválon rengetegen vettek részt, valószínűleg ők mind ott lesznek, és gondolom még azok is, akik csak miattunk jönnek. Rengetegen leszünk.

A csap szélére támaszkodtam, és lehajtottam a fejem, megpróbáltam relaxálni.

Louis ugrott az elmémbe. Felidéztem a mosolyát, amin, mint mindig, most is mosolyogtam.

Ekkor kinyílt az ajtó, és ő lépett be rajta. Hátra fordultam felé, majd egyből vissza a tükörhöz. Mikor magamra néztem, azt gondoltam, hogy „te jó ég… vannak problémák…”. Úgy festettem, mint aki leugrott a tízedikről.

Louis elért engem, és hátulról átölelt. Kezemmel megsimogattam a kezét.

-Ne aggódj! – súgta a fülembe. – Jó ez a nap!

Fáradtan bólogattam. Az járt a fejemben, hogy mi lett volna, ha elvesztettem volna ezt az embert magam mellől…

Valószínűleg már én sem lehetnék itt, mert első adandó alkalommal feladtam volna az életem. Még mindig okoltam magam.

Megfordultam és ránéztem.

-Izgulok.

-Látom! – vigyorodott el, azzal a szívrohamot okozó mosolyával. – Nagyon jólnézel ki, nem kell idegeskedned.

-Rengetegen lesznek.

-Vannak. – helyesbített. Nagyot nyeltem, és lehajtottam a fejem.

Nem akartam ismét felhozni folyamatos vitánk tárgyát, de muszáj volt megkérdeznem.

Louis

-Fel fogjuk mi valaha vállalni magunkat? – kérdezte bánatosan, miközben kissé hátradőlt, míg én a derekánál fogva tartottam. A tegnapi beszélgetésünkre gondoltam Paullal.

Bólintottam.

-Egyszer biztosan.

Bátorítóan megragadtam az ujjait.

-Mi lesz ez után? A napokban hazautazunk. És minden olyan lesz, mint…

Elakadt a hangja, én pedig elengedtem őt, mikor Niall benyitott és hozzánk sétált.

-Minden rendben, fiúk? – kérdezte, és kezet mosott.

Bólintottunk.

-Ideges vagyok. – mondta neki Harry, zsebre dugott kézzel. A szőke a tükörből bólintott vissza.

-Zayn is az… nem tudom, mi van ma. – rántott vállat, majd mikor megfordult, egyszerű mozdulattal szorosan megölelte Harryt.

-Kössz. – mondta neki, mikor elengedték egymást. – De még mindig ideges vagyok. – vigyorgott a szőke után, aki csak visszaintett az ajtóból.

Haz-ra néztem, és megigazítottam a haját.

-Tökéletes vagy. – vigyorogtam. – Felmegyünk a színpadra, és minden lány el fog tőled ájulni.

-Csak természetes. – kacsintott. Felnevettem, de belül én is rettentően feszült voltam.

Tíz perc múlva, már a színpad mögött ácsorogtunk. Elől Harry utána Liam, Zayn, Niall és én. Idegesen lépegettem egy helyben, egyik kezemből a másikba dobáltam a mikit, és csak Harryt bámultam, ahogy lehajtott fejjel áll, meg sem mozdul.

Ijedten hallgattam a sikítozást, ahogy elsötétült a színpad, mi pedig felsiettünk.

A fények derengeni kezdtek, és amint egy kicsit is láthatóvá váltunk, beindult a WMYB zenéje. Liam kezdett.

Rengetegen voltak, annyira, hogy nem számított rá egyikünk sem. Olyan volt, mintha jelen lenne a fél világ.

Eljátszottuk a szokásos csínyeket, lemosolyogtunk egy két lányra, integettünk nekik. Harry pedig több számban is átírta a szöveget boldog karácsonyra.

A közönség őrjöngött.

Kis szünetet tartottunk, mikor Liam beszédbe kezdett a harmadik dal után.

-Sziasztok! – köszöntött mindenkit. Én felmértem a terepet. Harry rám nézett, én pedig rá. Mosolyogtam egyet, amire egy szétszórt mosolynak szánt grimasz volt a válasz.

Harry

Liam fojtatta a beszédet.

-Nagyon örülünk, hogy ennyien eljöttetek, mindig elképesztő látni, hogy… - és mondta, mondta, mondta. Kezdtem megnyugodni, és éppen hogy sikerült, ám ekkor Louis átvette a hangot, amin mindannyian meglepődtünk. iIe láttam, ahogy remeg a keze,és elszántan mered a közönségre, szája előtt tartva a mikrofont.

Hevesen vert a szívem, nem tudtam, mire készül. Nagyot nyeltem, mikor Paul hangja szólt a fülesünkbe. „Louis, mit csinálsz?”

Louis

Nem törődtem Paullal, a fiúkat néztem. Zayn a háttérbe húzódott, és amikor ránéztem, egy mosoly terült szét az arcán. Liam és Niall összenéztek, majd Niall legyintett, Liam pedig mosolyogva bólintott.

Engedélyt kaptam.

Harryre csak futólag pillantottam, láttam a döbbent, gyanakvó tekintetét.

A közönségben sikítoztak a lányok, kamerák vettek, és vakuk villantak.

Megköszörültem a torkom, tettem egy két lépést a közönség felé.

-Mindannyian ismeritek Larry Stylinsont igaz? – kérdeztem, és figyeltem, ahogy halk hangom hangosan végig fut a stadionban. Ha az előző állapotot sikításnak neveztem, akkor nem tudom, most milyen szóval élhetnék.

Harryre pillantottam, aki tágra nyílt szemekkel, és tátott szájjal bámul rám. Tett egy lépést felém, de megállt.

Újból a közönségre néztem.

-Olyat szeretnék most mondani nektek, ami… - megálltam, mert alig kaptam levegőt, a szívem száguldott. Hallgattam a felerősített hangom visszhangját, és a közönség hangjait. – ami azóta nem tűr halasztást, mióta majdnem meghaltam azon a kórházi ágyon. Azt akarom, hogy mindenki tudja, mennyire szeretem őt, és hogy ez az egész Larry Stylinson dolog… valódi.

Lehajtottam a fejem, és inkább nem néztem rájuk. A közönségre csend telepedett. Nem tudták, hogy komolyan gondolom-e. Felkaptam a fejem, mikor Harry is beleszólt a mikrofonba.

-Mindig is valódi volt, az elejétől fogva.  – hangja remegett, majd megerősödött. - Ő az életem! – emelte meg a karját, és rám mutatott, mély, rekedtes hangja betöltötte a teret.

Az emberek sokkolódva meredtek ránk. Összenéztünk a fiúkkal, mikor lassan végig futott a közönségen egy moraj, majd egy eddigieknél is hangosabb fangirling.

Liam rám mosolygott, beharapta a száját. Leírhatatlanul hálás voltam nekik, hogy kockára téve a saját karrierjüket, hagyták, hogy Harry meg én nyilvánosságra hozzuk a kapcsolatunkat. És abból, hogy ő és Niall nem mondott semmit, tudtam, hogy ők már valóban nincsenek együtt.

A zene elindult, mi pedig végig énekeltük a dalokat, és nem féltünk egymásra nézni, megérinteni egymást. Csodálatos érzés volt, hogy nem kell elrejtenem a törődésem, féltésem, és szerelmem az irányában.

Harry

Reméltem, hogy senki nem veszi észre érzelmi kitörésemet, és a könnyeket, amik betöltötték a szememet, mikor az emberek sikítani kezdtek.

Nem ítéltek el!

Ámbár tudtam, hogy ők még csak a rajongók, az a fele a társadalomnak, akik mellettünk állnak, de úgy éreztem, ennyi emberrel megnyerhetjük a csatát.

Mikor lefutottunk az előadás után a színpadról, Louisra ugrottam, lábaimat körbefontam rajta, és sírni kezdtem. Szorosan átkarolt ő is, és válla rázkódásából tudtam, ő is hasonló állapotban van. Arcon csókolt.

-Nincs visszaút. – zokogta. – Szeretlek.

-Együtt vagyunk! - hajtogattam neki, egymás után többször is elmondtam. – Nyilvánosan is, Lou… - hangom magas volt és vékony. Nevetségesen viselkedtem, de nem érdekelt.

A fiúk is odajöttek, és tőlük is kaptunk egy fantasztikus ölelést. Vigyorogtam, ahogy ölel,és a barátaim is, és végre az egész világ tudhatja a titkot, aminek sosem kellett volna titoknak lennie.

A kocsiba ülve, Paul megszólalt.

-Holnap másféle napra ébredtek majd fiúk… - sóhajtotta. A visszapillantó tükörben pedig láttam, ahogy elmosolyodik. – de nagyon büszke vagyok rátok!

Én végig zokogtam az egész utat, twittereztem, másik kezemmel Louis ujjait szorongattam, aki arcát a vállamra fektette, és nézte, mit csinálok.

Mindenki rólunk beszélt. Kellemes csalódásként ért, hogy semmi negatív nem jött elő rólunk – egyelőre.

Még mindig könnyes arccal felé fordultam, és szájon csókoltam. Úgy éreztem, mindent megtehetek.

Ő az enyém, és én az övé, és ezt végre mindenki tudja. Erősen vert a szívem, ahogy felidéztem, ahogy remegő hangon elmondja az igazságot rólunk.

Nem számítottam rá. Nem tudtam számítani rá, hiszen egész eddig eltusolgatta az ügyet.

Ma pedig az egész világ tudhatja.

Egyszer csak megráztam a vállánál fogva, fülig érő szájjal, idióta hangot kiadva.

-Imádlak téged, Louis William Tomlinson, a lelki társam, a legjobb barátom és a szerelmem egyben! – sikítottam.

A fiúk csak nevettek rajtam, Louis nevetve hátradőlt az ülésben,a hasát fogta, én pedig előre hajoltam, hogy feltekerjem a zene hangerejét.

-Imádlak! – kiáltottam még egyszer, miközben odahajolt, és csikizni kezdett. Én leestem az ülésről, hangosan nevettem, ő pedig utánam hajolt, majd felhúzott és mélyen szájon csókolt.

-Elfoglak jegyezni egyszer! – ordította túl a zenét.

-Én meg igent fogok mondani! – vigyorogtam, mint aki beszívott, és csak pattogtam az ülésben, és néztem, ahogy mindenki rajtam nevet.

Sosem voltam még ennyire boldog.

You said forever 37.rész

Sziasztok! :) Most egy elég rövidecske fejezettel szolgálok, és valószínűleg ez az utolsó előtti, vagy az utolsó előtti-előtti...

Igyekszem jobban megírni őket, mint ezt a fejezetet. (elég rövid is lett)

De azért jó olvasást...:)

Louis

Az ajtónak szorított a testével, engem pedig elöntött a vágy. Nagyon.

Vadul megcsókolt, amibe én sikeresen belenyögtem. Keze felsiklott a pólóm alá, amitől megremegtem, és próbáltam közelebb húzni magamhoz. A fölsőjéhez kaptam, és kibújtattam belőle, majd kicsatoltam a nadrágját.

-Louis… - nyögte a nyakamhoz hajolva. Hátravetettem a fejem, behunytam a szemem, kapaszkodtam a testébe, mert lábam nem tartott meg. – Akarlak.

Ujjai ismét becsúsztak a mellkasomhoz, és most lehámozták rólam azt a ruhadarabot. Hozzám simult a felsőteste, éreztem az izmai mozgását. Fogalma sem volt, hogy én mennyire akarom őt…

Mozogni kezdett, testét nekem feszítve. Egy kicsit arrébb toltam, és lihegve elléptem mellette.

-Várj… - kértem.

De csak mert most majdnem sikerült elmennem. Ő persze nem várt. Hátulról hozzám simult, tarkómon éreztem heves légzését. Lehajolt, és érzékien belecsókolt a nyakamba, én pedig alig bírtam tartani magam. Neki dőltem a testemmel, a keze végig simított rajtam, lassan.

Nagyon lassan…

Majdnem beleőrültem, de ekkor hozzámért. Nem számítottam rá…

Zavartan felnyögtem, mert bármennyire is imádom, mikor ezt csinálja, még mindig zavarba hozott. Éreztem az ő merevedését is, és egyszeriben… átléptem azon a határon. Nem tudtam, és nem is akartam kontrollálni magam.

 Harry

Meglepődtem, mikor felém fordult, és az ágyhoz húzott. Vigyorogtam, mikor lelökött rá, fölém mászott és lehúzta rólam a nadrágom, ahogy magáról is. Még mindig imádtam látni rajta a saját alsógatyám. Azt hiszem, ez kicsit perverz…

Rám nehezedett, és a számhoz hajolt.

Sosem kaptam még tőle ennyire éhes csókot. Sosem izgatott fel egy csók ennyire. Megfogtam a tarkójánál fogva, és közelebb húztam, még jobban elmélyítve. Fellöktem a csípőm, ő pedig engedelmesen mozogni kezdett. Mindketten egyszerre ziháltunk, és engem beindított a gondolat, hogy jó érzést okozok neki. Elszakadtam a szájától, hogy levegőhöz jussak.

Homlokát a vállamra hajtotta, keze végig simította az oldalamat, a hasamat, kis köröket játszott le rajta az ujjával, amitől lassan falra másztam.

És ekkor egy szürreális, lehetetlen dolog történt…

Homlokát az enyémhez tapasztotta és a szemembe nézett.

-Mondd, hogy nem igaz… - nyögte.

A telefon bizony csörgött.

Ez pedig valóban idegessé, és frusztrálttá tett. Ha eddig nem tudtam, mi az a szexuális frusztráció… ezentúl már tudni fogom…

Épp leszállt volna rólam, de megragadtam a csípőjénél fogva, és visszahúztam magamra. Felültem.

-Engem nem érdekel. – suttogtam. Halkan felnevetett.

-Hát hidd el, engem sem! De attól még fölveszem.

Lemászott rólam, én mély légvételekkel próbáltam csillapítani az éhségem.

Louis

-Ahh, végre, Lou! – hallottam Zayn ideges hangját.  –Nyissátok már ki ezt az ajtót, fél órája dübörgünk, mindjárt lefagy a tököm.

-Oké. - nyomtam le fapofával. Harryre néztem, aki kétségbeesetten, beharapott szájjal, hatalmas szemekkel nézett vissza rám.

Felnevettem, mert rohadt édes volt.

-Öltözz fel… - javasoltam neki, és én is belebújtam a ruháimba. Azaz az övéibe…

Kinyitottam nekik az ajtót, mögöttem Harryvel, és négy átfagyott embert kényszerültem beengedni.

-Köszönöm… - mondta Zayn, miközben besétált.

Már elég késő volt, ők pedig, miután átmelegedtek, bekapcsoltak egy filmet. Mind a hárman beültek a kanapéba, Paul pedig telefonon beszélt valakivel.

Harryre néztem, aki a lépcsőben ült, a térdén könyökölve, fejét támasztva. Rám nézett, és nagyot sóhajtott. Fel akartam menni vele.

-Hé Louis! – szólt hátra Niall. Ránéztem. – Gyertek ti is!

Én elhúztam a szám, és a fejemet ráztam. Semmi kedvem nem volt filmet nézni, mikor Harryvel is tölthetném az időt. Ekkor a szemem sarkából láttam, ahogy Haz feláll, megragadja a karom, és a kanapé felé húz.

-Na, gyere… - mosolygott rám, nekem pedig furcsa módon egyből megjött a kedvem hozzá. Befészkeltük magunkat, alig fértünk el, és a filmből is alig fogtunk fel valamennyit, mert Liam és Niall állandóan csipkelődtek egymással Zayn jókat nevetett, néha még Harry is, sőt, volt, hogy mindnyájan nevettünk. 

Volt, hogy én nyögtem be valamit, ami szerény véleményem szerint abszolút nem volt vicces, de mindenki nevetett.

Harry átvetette az ölemen a lábait a film felénél, azóta pedig bizony csak arra tudtam gondolni, hogy mit szalasztottunk el.

Tizenegyre véget ért a film, a srácok pedig beauludtak. Harry a vállamra hajtotta a fejét, nekem dőlt, térdét felhúzta maga előtt. Niall is hasonló állapotban aludt Liam vállán. Reméltem, most már meglesznek ők is.

Zayn pedig majdhogynem leesett a kanapéról.

Kicsit megmozdultam, hogy Haz arcára nézhessek, és mint ahogy mindig, most is tudatosulhasson bennem, mennyire gyönyörűnek találom. Haja az arcába lógott, szája kissé nyitva volt. Félresöpörtem a göndör tincseket, majd arra lettem figyelmes, és hogy valaki leül mellém a karfára.

Felnéztem a szemébe, ahogy kettőnket néz…

-Paul… - kezdtem lesütve a szemem. – Ne akarj szétszedni minket…

-Louis. – tette a vállamra a kezét. – Nem akarlak szétszedni benneteket. De tudom, hogy milyen aljas intrika alanyaivá válnátok. Talán úgy gondolhatjátok, hogy míg együtt vagytok, nem számít semmi. De Louis, ez nem így van…

-Engem nem érdekel!

-Csak arra kérlek, gondolkozz! Nem fogok megtiltani semmit, mert mindent meg kell tapasztalnotok a saját bőrötökön. De figyelmeztetni figyelmeztethetlek: a világ nem várja majd tárt karral Larry Stylinsont.

Itt felállt, és elsétált. Csendben ültem még egy ideig, és a mondatain gondolkoztam.

Engedélyt kaptam, saját felelősségre. A kérdés, hogy élek-e vele. Kezemet Harry arcára simítottam, és óvatosan simogatni kezdtem. Megrebbent a szeme, majd lassan kinyílt. felnézett rám, és mosolygott egyet.

-Holnap karácsony. – suttogta a nyakamba, karjával átfonva a derekam. Bólintottam.

-Holnap fellépünk… - sóhajtottam.

-A hátad közepére kívánod, mi? – kérdezte, hangjából hallottam, ahogy mosolyog. Testemmel kicsit felé fordultam, és szabad kezemmel átkaroltam a vállát. Arcunk szinte teljesen összeért.

-Még oda se…- suttogtam.

-Nem mondd ezt, holnap lesz a születésnapod, boldognak kéne lenned. – mondta álmos hangon.

-Te boldoggá tudnál tenni... – súgtam neki. Mosoly jelent meg a szája szegletében.

-Boldoggá is foglak. – közelebb hajolt, és megpuszilta a számat. Arcomat a vállára hajtottam, majd lassan mindketten elaludtunk.

Harry

Reggel arra ébredtem, hogy mocorognak mögöttem. A fiúk már hamarabb fölkeltek, legalább is Liam meg Niall. Amint közös megegyezés alapján (legalábbis ahogy hallottam) felálltak, én hírtelen hátradőltem, mert egyszeriben nem volt senki, aki támasztott volna. Louis erre ébredt, szemei kipattantak, ahogy dőlt utánam, mert én belé kapaszkodtam.

Zayn pedig… hát ő durmolt tovább…

Elengedtük egymást Lou -val, nyújtózkodtunk egyet. Rám pillantott, én pedig puszit nyomtam az arcára.

-Boldog szülinapot! – köszöntöttem. Elvigyorodott, és átölelt.

You said forever 36.rész

Sziasztok, hazaértem!! :)

Itt a 36. fejezet, de azt kell mondanom, hogy a vége felé járok ennek a történetnek, tehát... nem tudom, hogy a negyvenediken tovább megyek-e. Nem tudom, pontosan hány feji jön még.

Remélem, tetszik nektek ez is, bár most nem sok minden történik benne, a következőek sokkal sokkal mozgalmasabbak lesznek...;)

Jó olvasást!

Harry

A napok elég gázosan teltek, ugyanazok a kérdések, válaszok, ugyanaz az ismerős féltés, és fájdalom. Ugyan az a vágy, hogy végre hozzáérjek, és csókolhassam, érezzem őt, mert nagyon hiányzik már.

Néhány elejtett csók csattant el közöttünk esténként, de mindketten annyira fáradtak voltunk, hogy ennél többre nem futotta…

Pedig akartuk.

Sőt, én annyira, hogy az egyik riport közben, majdnem elárultam magunkat. De nem tettem, mert érzem, hogy ő ódzkodik ettől.

Biztosan mindenki látja, hogy csodaként tekintek rá. De ez már nem érdekel. Úgyis tele a címlap: Larry Stylinson visszatért, és ragyogóbb, mint valaha.

Mikor véget értek a riportok, mind annyian együtt ültünk az asztalnál, de én késtem kicsit, mert Gemmával beszélgettem, már fél órája. Jó volt újra hallani a hangját.

Mikor az asztalhoz ültünk, Paul szólalt meg először.

Louis

Harry előttem ült, és olyan sugárzó és gyönyörű volt, hogy alig bírtam levenni róla a szemem. Felpillantott rám, én pedig félre néztem, de aztán vissza. Találkozott a tekintetünk, ő pedig elmosolyodott.

-Louis! – hallottam Paul hangját, és összerezzentem.

-Igen?

-Jövőhéten karácsony. – mosolygott rám, én pedig zavartan bólogattam, majd mosolyra húztam a szám, amint megláttam a fiúkat. – Van valami különlegesség, amivel szolgálhatunk feléd?

Hangja úgy csengett, mintha egy királyhoz szólna, mire mindenki felnevetett, én pedig reméltem, nem veszik észre, ahogy egyből Harryre pillantottam, hiszen ebben már benne is ült a válasz.

Harryt akartam. Beletúrni a hajába, a testéhez bújni, és végre, mindazok után, amiken keresztül mentünk együtt lenni vele… Nagyon akartam…

-Nincsen semmi… - néztem a tányéromra. - Mikor lépünk fel?

-A fesztiválon. – mondta Zayn. – Ami amúgy holnap kezdődik. Nem tudom, hogy vagytok vele, de én nagyon várom.

-Én is. Tele fogom zabálni magam. – vigyorgott Niall, amire mindenki arcán mosoly jelent meg.

-Karácsony estéjén lépünk fel. – válaszolt Liam a kérdésemre.

-Szép. – mondta Harry, engem pedig kellemesen kirázott a hideg. – Elcsábítjuk a tinilányokat otthonról a szeretet ünnepén…

Másnap szakadt a hó. Imádtam. A fiúkkal kimentünk és egyszerűen csak élveztük, hogy mind együtt vagyunk. Liam és Niall is megszokta a másik közelségét, anélkül tudtak beszélgetni, hogy az vitába torkollott volna.

Ennek nagyon örültem. Elnéztem őket, és én tudtam, hogy Hazza és én, sosem távolodunk majd el így egymástól…

Ebben a pillanatban hógolyó csapódott a vállamnak. Mikor megláttam Harry kacér tekintetét, nem messze tőlem, ahogy megemeli az állát, és lenéz rám. Elvigyorodtam. Mikor visszahajítottam egy hógyolót én is, elkezdődött a harmadik világháború, amiből senki nem szállhatott ki.

Nem kaptam már levegőt a hótól, de csak nevettem.

Harry

Természetesen egyértelmű volt, hogy én győztem, de attól még nem engedtem szabadjára Louist. Előre görnyedt, védte az arcát.

Ekkor karjait a csípőm köré fonta, és lehúzott magával. A földnek csapódtam, ami egy pillanatra fájt, de Louis csókja kárpótolt mindenért. Nyaka köré fontam a két kezem, nem akartam elengedni vagy megszakítani a csókot, hiszen olyan rég éreztem.

Paul hangja szakított félbe, miközben elsétált mellettünk.

-Abba kéne ezt hagynotok, fiúk! Nem tarthat sokáig. – mondta, és összeterelte a többieket. Lou szemébe néztem, aki csak meredt az enyémbe.

Én nem vagyok hajlandó elengedni őt, ha már egyszer majdnem elveszítettem önhibámból.

A fesztivál esténként volt a legjobb, minden ki volt világítva és valódi, csodálatos, és romantikus hangulatot keltett mindenkiben.

Sok rajongóval találkoztunk, akik mind rá voltak állva erre az egész Larry Stylinsonos témára… Nehezemre esett nem elmondani nekik, mi a szitu, de Louis csak mosolygott, és meghívta mindet a karácsonyi fellépésünkre, a közeli stadionba…

Én, ami engem illet, nem tudtam levenni róla a szemem. Bámultam rá, az arcára, vagy mikor nem arra, hát a kezére, vagy a lépteire, amiket anélkül is láthattam, hogy felé fordultam volna.

Játékos bódék között sétáltunk, meg cukros boltok előtt. Louis karja egyszer csak a derekamra vándorolt. Félően pillantottam fel rá.

Rám mosolygott és átölelt.

Ebben benne volt minden, biztosítás a szerelméről, az, hogy ennél többet nem tehetünk, de ennyi jár…

-Most olyan nyugodt vagyok. – sóhajtotta, vállamra támasztotta az állát. Tudtam, hogy készül rólunk néhány kép, de nem érdekelt.

-Mi lesz ezentúl? – hajoltam el tőle. Rám pillantott, majd lesütötte a szemét.

-Őszintén szólva… fogalmam sincs.

-Én nem akarlak elveszíteni. Hidd el, nem bírom elviselni… hiányzol! Most is. Nagyon, mert már előre tudom, hogy ez most egy átmeneti állapot, a fesztivál után hazamegyünk, a szürke napokba… Egymás nélkül, mert Paul…

-Paul egy köcsög.

-Az! – vágtam rá. Eltávolodtunk egymástól.

-Nem akarok erre gondolni… - karolt belém, és húzott egy bódéhoz, ahol versenyszámokra lehetett jelentkezni.

Louis beregisztrált mindkettőnket, pedig én nagyon ellenkeztem, kínosan nevetve, de nem engedett. Ideges voltam, mert célba kellett lőni, amit mi már nagyon sokszor játszottunk, na, és ha valamiben igazán alpári vagyok… az ez.

Kicsit remegett a kezem, és persze totálisan el is vétettem a tábla közép pontját. Louis pedig győzött.

-Feltűnt, hogy mostanában mindig én nyerek?

-Nem tudom, miről beszélsz… - fordultam el, megjátszott könnyedséggel, ő pedig nevetve választott az ajándékok közül.

Oda sem néztem, csak mentem tovább. Mikor utolért, megkérdezte, merre megyünk.

-Őhm… - néztem le, majd kacéran a szemébe. – Nem tudom… Hova menjünk?

-Haza…? – kérdezte, lehelete csiklandozta a nyakamat, ahogy egy pillanatra közel hajolt hozzám.

Louis

Egy ellenállhatatlan félmosoly jelent meg a szája szögletében. Egyből az ágyban akartam már tudni…

Fel sem kerestük a többieket, csak húztunk haza. Amin nagyon mosolyogtam. Mikor végre megérkeztünk, nem tudtam figyelmen kívül hagyni, ahogy Haz gondosan bekulcsolja a bejárati ajtót.

Néztem, ahogy lerúgja magáról a cipőjét, ahogyan én is, majd lustán leveszi a sapkáját, kabátját, sálát, és lassan fel is akasztja őket.

Én gyakorlatilag ledobáltam, és tudtam, hogy csak azért csinálja, hogy az őrületbe kergessen. Csak a szürke lenge pólója maradt rajta, meg a világos színű nadrágja. Rohadtul jól nézett ki. Állát ismét megemelte, nekem pedig mosoly szökött az arcomra. Hátát lazán az ajtónak vetette, keresztbe tette a lábait, mintha nem tudná, miért is hívtam haza. Kaján tekintetétől hevesebben vert a szívem, még a számat is sikerült megnyalnom, ami elég nevetséges volt.

Harry

Megnyalta a száját, mire önkénytelenül én is.

Beszűkült a látóterem, csak és kizárólag őt láttam. Tettem egy lépést felé, majd még egyet. Lassan elértem őt, kezeim közé fogtam az arcát, és lágyan megcsókoltam. Kezei a derekamra csúsztak, közelebb vonva a testéhez. Éreztem, ahogy kezdek beindulni, pedig vissza akartam fogni magam. Nem tehettem róla. Annyira régen nem éreztem az érintéseit a testemen, hogy most szinte elviselhetetlen volt.

Lassan a lépcsők felé terelt, én pedig készségesen követtem őt.

Hamar a szobában találtuk magunkat, ahol sikerült végre nekem is kissé a sarokba szorítanom…

You said forever 35.rész

Harry

Homlokomat még mindig a mellkasán fektettem, remegve nyitottam ki a szememet, és felnéztem a gép monitorjára.

Dobog a szíve…

Ilyet még soha életemben nem éreztem. Újból síró görcs tört rám a megkönnyebbüléstől. – ez a szó pedig le sem tudja írni, mit éreztem.

Erősen megszorítottam a kezét, és újból zokogásban törtem ki.

-Louis… - suttogtam a nevét, és megérintettem az arcát. Kezem rázkódott a zokogástól, ahogy az egész testem. - Szeretlek. Annyira szeretlek!

Az egyik orvos a hónom alá nyúlt, és felhúzott.

-Mondom álljon arrébb, kérem! – remegtem, testemet ismeretlen boldogság járta át. A gép csak pittyogott. Egyenletes ütemben.

Adtak neki valamilyen injekciót, én pedig csak bámultam a mellkasára, ahogy emelkedik és süllyed… ahogy él.

-Ilyen nincs. – mondta az egyik orvos. – Ilyet még nem tapasztaltunk.

-Defibrillátor nem segít, de utána mégis van szívhang… - örvendezett halk, boldog hangon mellettem az asszisztens. Ránéztem, és könnyes szemmel, fülig érő vigyorral a nyakába borultam. Alig kaptam levegőt, sokkolódva ültem le, és csak bámultam Louisra. A halvány gondolat, hogy meghalt, vagyis majdnem meghalt, engem is kis híján megölt.

Hirtelen hinni kezdtem mindenben, minden kultúra istenében, meg a csodákban és mindenben, ami csak lehetséges. Mindenben, hogy visszahozták őt nekem.

Mikor kiléptem a kórterem ajtaján, még mindig remegett az ajkam, és könnyes volt a szemem.

A fiúknak fogalmuk sem volt, mi történt, ezt leszűrtem a tekintetükből, de voltak olyan tapintatosak, hogy ne kérdezzenek rá. A legrosszabbra gondoltak.

-Él… - sóhajtottam, és erőtlenül összerogytam a fal mentén, kezembe temetve az arcom. – Él. – ismételtem.

A fiúk csendben ültek, hallottam, ahogy Liam halkan szipog. Rájuk néztem, mindnyájuk arcát könny áztatta.

-Min mehettél keresztül… - sóhajtott Liam.

Nevetve bólogattam, és hagytam, hogy folyjanak a könnyek.

-Mikor mehetünk be hozzá? – kérdezte Paul, az ő arca is meglepően beesett volt. Szórakozottan vállat rántottam.

-Nem tudom… - lihegtem, csak az volt fontos, hogy nem veszítettem el őt. Még mindig velem van. Rájuk néztem. – Meghalt, de… de most él.

A fiúk tágra nyílt szemmel meredtek rám először, majd összenéztek. Zayn a száját harapdálta, és odaült mellém, átölelt. Hozzábújtam, és felzokogtam, így levezetve a stresszt.

-Ne gondolj semmire, Harry. Nyugodj meg. Él. – simogatta a hátamat, én pedig bólogattam.

Egyetlen egy szó visszhangzott az elmémben. Az, hogy él, Louis él. Fel fog ébredni, és én nem engedem, hogy valaha, egyszer, egyetlen apró vitába is elegyedjünk. Nem fogom hagyni, nem fogom elengedni.

Annyira zsibbadtnak éreztem magam, hogy nem tartom kizártnak, hogy akár egy rövid időre is, de elaludtam. A mellettünk lévő ajtó nyitódására ébredtem. A doktor volt.

-Rendben van. Mindent stabilizáltunk, és ha a gyógyszerét szedi, ezentúl nagy valószínűséggel, nem fog ez megtörténni vele. Nagyon nagy szerencséje volt. – pillantott le rám. Nem tudtam hová tenni. – Pár nap múlva hazaengedjük őt. – mosolygott, és elsétált, mi pedig bementünk hozzá.

Távol álltam az ágyától, hagytam, hogy a fiúk azonosuljanak a helyzettel, én pedig csak égő szemmel, zúgó fejjel bámultam a gépmonitorjára, a szívritmusra, és arra, hogy rendben van.

Két nap múlva felhívták Pault a kórházból, hogy hazavihetjük őt, felébredt.

Én nem fértem a bőrömbe, amin a fiúk jót mosolyogtak. Csak pattogtam, és siettettem őket, hogy induljunk. Kész örökké valóság volt, mire megérkeztünk, és mire elértük az ő folyosóját.

Egyáltalán nem lepődtem meg, hogy lépteim gyorsabbak voltak, mint a fiúké, és hogy én voltam az első, aki feltépte az ajtót.

Megálltam a küszöbön, és néztem őt, ahogy ül az ágy szélénél, épp felveszi a cipőjét.

Tátott szájjal meredtem rá, ahogy lassan felpillant rám, és arcán egy gyöngéd mosoly terül szét.

Nem tehettem róla, de újból erőt vett rajtam a sírás, miközben sebesen felé lépdeltem, és a nyakába borultam, kissé hátra döntve őt, mélyen megcsókoltam. Karjai átöleltek, nekem pedig potyogtak a könnyeim. Lassan simogatta a hátam a kezével, és vigyorogva visszacsókolt. Elvetemült módon boldog voltam, hogy érezhetem a csókját, és hogy karjai körbefonnak engem.

Mikor teljesen erőt vett rajtam a sírás, elhajoltam tőle, és csak szorítottam magamhoz, a vállára hajtottam az arcom.

-Harry… - hallottam a hangját. – Nagyon szeretlek.

-Én is… - hangomat eltorzította a görcsös zokogás.

Hatalmas nehézségeket okozott lehámoznom magam róla, mikor a fiúk is beléptek. Louis még rám vigyorgott, miközben a fiúk egyenként a nyakába borultak. Mindenkit erősen visszaölelt, közben Paul kézbe vette a kabátját, ami az ágy végében volt, beharapott szájjal, összefont karokkal, könnyes szemekkel néztem Őt, arra gondolva, hogy mennyire szerelmes is vagyok valójában…

Mikor kiszálltunk a kocsiból, egy férfi sétált hozzánk, kezében egy köteg szórólappal.

Paulhoz lépett. Nem igazán figyeltem rá, de azt elcsíptem, hogy felkértek minket, hogy ha már úgy is itt tartózkodunk, lépjünk föl a karácsony hetében, azon a fesztiválon.

Paul nevetve rábólintott, és megbeszéltek néhány részletet. A srácokkal bementünk, és leültünk az asztalhoz. Lou mellettem ült.

A fiúk beszélgettek, de én egyikükre sem figyeltem, csak arra, ahogy Louis kezét óvatosan a combomra helyezi.

Száguldani kezdett a szívem, hülyén vigyorogtam és alig kaptam levegőt. Kezemet a kezére helyeztem, és óvatosan simogatni kezdtem a kézfejét. Szürreális volt, én pedig megbecsültem minden pillanatot, minden érintését, jobban, mint valaha.

Paul elénk rakott pár perc múlva valami zacskós levest, ami egész finom volt, de nekem még mindig erőfeszítéseket kellett tennem, hogy ne Louis kösse le a figyelmem. Az, ahogy szájához emeli a kanalat, ahogy nyel, ahogy felnevet valamin, amit a srácok mondanak, vagy, ahogy felém sandít.

Csak rá figyeltem.

Este helyet adtunk a srácoknak, ki a kanapén aludt, ki a vendégágyon.

Én pedig mellette.

Az ágyon ültem, mikor kijött a fürdőből, egy szál alsónadrágban, fogkefével a szájában. Vigyorogtam rá, ő pedig egyből visszamosolygott. Egy pillanatra csak bámult rám, majd visszafordult és fél perc múlva újból kijött – fogkefe nélkül.

Az ágyra mászott, mellém, és mielőtt ledőlt volna, hátrahúzott engem is. Átkarol a mellkasomnál, én pedig hozzászorítottam az arcom.

Louis

Nagyon furcsán éreztem magam. Valóban úgy, mintha még egyszer megszülettem volna. Harry mosolya pedig drágább volt minden kincsnél, amit valaha a birtokomban tudtam. Ledőltem vele az ágyon.

Nagyon fáradt voltam, és ezt szerintem ő is tudta. Épp fölém hajolt, hogy megcsókoljon, mikor bekopogtak hozzánk.

-Igen? –szóltunk ki egyszerre elengedve egymást.

Paul volt. Belépdelt, becsukta maga mögött az ajtót, és leült hozzánk.

-Hogy vagy, Louis? – nézett rám érdeklődve.

-Remekül, köszönöm! – vigyorogtam rá. Valóban remekül voltam.

-Sajnálom, hogy ez ilyen hamar jön, de az elkövetkező másfél hét minden napja tele van zsúfolva, egészen a fesztiválig, ahol pedig felléptek.

Harry elhúzott szájjal bólintott.

-Dedikálások, meg interview-k, újságok és minden. Mindenki kíváncsi, mi történt veled, Louis.

Bólogattam. Gondoltam, hogy ez így lesz.

Mikor Paul kiment, Harryvel egymásra néztünk.

-Figyelj… - szólalt meg beharapott szájjal. –Szedd azt a kibaszott gyógyszered!

Elvigyorodott, és én is. Mikor újból hátradőltünk, megcsókoltam őt.

Különleges csók volt…

You said forever 34.rész

Harry

Idegesen mászkáltam fel-le, mert már este hét volt, sötét is, és Louis nem jött vissza. Nagyon nagyon rossz érzésem volt.

A bőröndömre vetettem egy pillantást, ami már tele volt pakolva. Interneten vettem két repülőjegyet holnapra, mikor sikerült lehiggadnom.

Mélységes bűntudat kísértett, hogy úgy viselkedtem Louisszal, pedig igaza volt. Vissza kell mennünk.

Rádöbbentem, mennyit jelent nekem, hogy valóban nem volnék képes felépülni, ha ő nem lenne.

Feszülten ültem az ágyon, a parkettán doboltam a lábammal, és testemet újra és újra átjárta a bűntudat. Hogy veszekedhettem így vele? Hogy mondhattam neki olyat, hogy tűnjön el? Hogyan?!

Nem vagyok normális! Szeretem. Nagyon szeretem. Megremegett a szám, miközben hátradőltem.

Csak gyere haza, Lou… Kérlek…

Gyorsan felpattantam, amint kopogás hallatszott az ajtóból. Tágra nyílt szemekkel rohantam le, és szélesre tártam az ajtót.

-Mit keresel itt? – kérdeztem, mikor Paul erőszakosan betört, és idegesen beletúrt a hajába. Ekkor vettem észre, a fiúk is itt vannak. – Ti mit csináltok itt?

Felváltva meredtem az arcokra, kezdett rázni a hideg. Próbáltam a tágra nyílt ajtóra fogni, és gyorsan be is csuktam mögöttük.

-Válaszoljatok már! – szóltam rájuk hátamat az ajtónak vetve, figyelmen kívül hagyva az émelygést, ami már majdnem egy órája nem hagy nyugodni.

Nem tudtam mi van Louisszal. És rettegtem. Úgy értem, életemben nem féltettem még így senkit. Soha.

-Paul, mondd el te… - kezdte Zayn, majd rám nézett. Paulra kaptam a szemeim.

-Mit??

Ez a frusztráltság szörnyen rosszat tett nekem. Gumó szorult a torkomba, alig kaptam tőle levegőt.

-Nem fiúk, engem hagyjatok ki ebből! – fordított idegesen hátat, és arrébb sétált. A fiúkra néztem. Liamnek könnyes volt a szeme.

Hevesen vettem a levegőt, a pánik erőt vett rajtam. Mi történt, ami még rá is ilyen hatással van?

-Mondjátok már el, mi történt! – sikítottam, pedig alig bírtam egy normális hangot is kipréselni a torkomból. – Hol van Louis?

A srácok összenéztek.

-Kórházban van… - mondta végül Liam, majd végig folyt egy könnycsepp az arcán, miközben hátat fordított nekem, és ellépdelt.

Abban a pillanatba, én valóban azt hittem, meghaltam. Elhalkult minden zaj. Minden nesz. Minden lélegzetvétel. A fiúk beszéltek egymáshoz. Néztem Zayn arcát, a száját, ahogy formálja a szavait. Hol Niallre hol Liamre, hol rám néz, de hangja messziről szólt, tompa volt. Felfoghatatlan. Végigcsúsztam az ajtó mentén, és a földre zuhantam. Zayn nekem szólt, de nem voltam hajlandó ráemelni a tekintetem.

Éreztem!– gondoltam. Éreztem, hogy baj van!

-Harry! – rázott meg Paul a vállamnál fogva.

Olyan volt, mintha felébrednék… mintha bombára ébrednék. Testem összerándult, úgy néztem föl rá.

-Most bemegyünk hozzá!

-Biztosan rendben van, fiúk! – mondta Niall, és végig nézett rajtunk. Liam a száját harapdálta, Zayn a lábát nézte. Szinte megállt a szívem, ahogy leszűrtem: ezt egyikük sem gondolja komolyan.

-Mi történt vele?

-Egy órája hívtak a kórházból, hogy Louist eszméletlenül… - itt Paul elhallgatott, mikor az arcomra nézett. – Gyerünk, Harold, állj föl, és szed össze magad! Bemegyünk hozzá, nincsen semmi baja!

Bólintottam.

Nem lehet semmi baja…

Önkívületi állapotba kerültem. Mintha valóban elhagytam volna a testemet, vagy legalábbis lemaradtam volna tőle. A kocsi zötyögött, én pedig csak bámultam az ölembe ejtett kezeimre.

Felidéztem a hangját – ami nem volt szándékos. De megtettem. Hallottam a szavait, amiket mondott nekem, és olyan jó volt hallani őket. Éreztem a bőre illatát. Mintha itt lenne velem, olyan kristálytisztán.

Éreztem az érintését.

Az emberek beszéltek, a kórházban arcok haladtak el mellettem, fehér ruha, kapcsos tábla, asszisztens. Rám néz, és beszél hozzám. Üresnek éreztem magam, addig, míg az ágy mellett nem találtam magam.

Hogy történhetett ez? Hogy tehettem ezt vele? Miért váltunk el haraggal? A sok önokolás könnyekhez vezetett, amiket visszatartottam. A srácok kint vártak, a doktornő csak egyikünket engedte be.

Engem.

-Mi történt vele? – kérdeztem erőtlenül.

-A szívével van probléma. – mondta halk hangon az asszisztens.

-Mi a baj a szívével? – néztem rá feldúltan.

-Kérem, nyugodjon meg!

-Mi a baj a szívével? – kérdeztem lassan és taglaltan.

-Lék van a kamrák között. A szív nem pumpálja a vért rendesen. Gyenge… Mikor előzőleg volt kórházban kapott gyógyszert. Látta, hogy szedi a gyógyszerét?

Fel sem fogtam a nő mondandóját, csak ő rá bámultam, ahogy az orvosok rászerelik az ijesztőbbnél ijesztőbb kardiogépeket. Erőtlenül ráztam a fejem, néztem, ahogy leveszik róla a fölsőjét, megemelik, ráerősítik.

A gép hamarosan egyenletesen – nagyon lassú ütemben – pittyegni kezdett

-Milyen gyógyszer? Sosem szedett gyógyszert! – néztem a nőre.

-Ne aggódjon uram, a gyógyszer elhanyagolható, nem volt kötelező szednie.

-Mi történt vele?  - kérdeztem, kétségbeesve újból, és megtöröltem a szemeim.

-Összeesett. A szíve nem pumpálta a vért, agya nem kapott oxigént, ráadásul áthűlt a hóban.

-De csak ennyi nem? Akkor miért van itt ennyi orvos? Mi van vele? – léptem közelebb az ágyához.

A nő nem válaszolt, de ahogyan a fejét rázta, tudtam, mire gondol.

-Nincs garantálva, hogy valaha is magához fog érni…

Megfordult körülöttem a világ, a színek összemosódtak, a körvonalak elhalványultak. Hátráltam az ágyától, de nem sikerült, a fémasztalnak ütköztem, amin megcsörrentek a fémeszközök. Louist néztem, ahogy lassan kisétálnak a kórteremből az orvosok, a nővér is követi.

Utáltam itt lenni. Miért kellett itt lennem? Miért kellett itt lennie? Miért küldtem őt el?

Kihúztam az ágya alól a széket, és hallgattam a szívritmusát ráülve. Fizikai fájdalmat okozott a hosszú csend két pittyogás között.

Louis arca csodálatos volt. Sápadt, és erőtlen. Élettelen.

De csodálatos. Csak meredtem rá tátott szájjal ujjaimat a mellkasán heverő kezére kulcsoltam.

-Nem hagyhatsz itt! – néztem az arcát, kezem remegett. Féltem, hogy gondot okozok ezzel, de nem voltam hajlandó elengedni, a szám remegett, könnycseppek folytak végig az arcomon. – Louis, kelj fel… - könyörögtem. – Kérlek.

Hogy jutottunk idáig?

Miért hazudott nekem? Miért mondta, hogy nincsen baja, meg hogy ne aggódjak, és hogy mindig itt lesz?

-Ne aggódj. Fel fogsz épülni!

Görcsösen szorongattam az ujjait, de minden erőm elszállt, mikor a gép sípolni kezdett. A monitorra pillantottam. Megremegett a testem, elrántottam a kezem, és felálltam.

 Egy pillanat alatt vagy öt orvos jelent meg az ágya mellett, de én nem hátráltam tovább.

-Nincs pulzus… defibrillátort! – hallottam egy férfitől. Arcomba temettem a kezem, hevesen vettem a levegőt, hallgattam azt a kibaszott gépet, ahogy csak sípol, minden másodpercben megerősítve a tényt: Louisnak nincs szívhangja.

Megállt a szíve.

Összegörnyedtem.

-Nem... – remegett a hangom, és zokogásban törtem ki.

A testébe áramot vezettek, amitől megrázkódott. Még mindig semmi! Könnyes szemekkel néztem a műveletet, és nem hittem, hogy vele, aki az életemet jelenti, ezt kell tenni. Ha nem veszekszem vele, élne. De nem él!

-Gyerünk már! – kiáltottam, mire rám szóltak, hogy menjek arrébb. Nem mentem. Remegtem, hátamat a falnak vetettem. Ez nem történik meg!

Nem vele. Nem velem. Nem velünk, a mi kapcsolatunkban!

Nem! Én nem veszíthetem el! Ő nem hagyhat itt!

Néma csönd állt be a szobában, én pedig felálltam. Szörnyen festhettem. Zokogtam, lángolt az arcom, remegett a térdem, a fémasztalba kapaszkodtam, alig álltam a lábamon. Előre bicsaklott a fejem, nem voltam hajlandó ránézni az orvosokra, akik kissé eltávolodtak az ágytól, és rám-rám néztek.

Egész testem rázkódott. Nem tudtam, hogy halk vagyok-e, vagy ordítok-e éppen, azt tudtam, hogy ezt nem fogom túlélni.

Elfordultam tőlük, mikor a nő lassan megrázta a fejét, és lehajtotta. Csak ömlöttek a könnyeim, majdhogy nem összegörnyedtem. Szédültem, a sírástól nem kaptam levegőt.

Kéz érintette a vállamat. A nővéré. Átölelt. nem öleltem vissza.

Louist akartam ölelni. Mindent megtettem volna, hogy a szemeibe nézhessek, és lássam, ahogy visszanéz rám. Hallani, csak még, egyetlen egyszer hallani, ahogy azt mondja, hogy szeret, vagy ahogyan nevet egyet. Csak egyszer.

És a tudat, hogy soha többet nem tehetem…

-Uram… - hallottam az orvos hangját.

Nem néztem rá, csak egyik kezemmel eltakartam az arcom, és tovább zokogtam.

-Ne mondja ki! – parancsoltam, de alig bírtam kimondani ezeket a szavakat, a gumó hatalmassá növekedett.

-Nem… - nyögtem. – Nem lehet…

-Nem tehetünk semmi többet. – hallottam valakitől.

-Nem… - ismételtem. Nem tudtam mást mondani, csak azt az egy szót hajtogattam, újra és újra. Nem kaptam levegőt a könnyeimtől, én is követni akartam őt…

Nem tudok nélküle élni!

Minden tagom remegett, miközben felé fordultam

Arca békésebb volt, mint valaha, rajtam pedig újból erőt vett a sírás. A srácok nem jöttek be, mikor mindenki kiment a szobából, csak én maradtam.

Homlokomat a mellkasára hajtottam, kezemmel szorongattam az övét, ami rettentő hideg volt.

Artikulálatlan hangok hagyták el a számat. Szerettem volna megcsókolni, semmissé tenni a tényt, hogy én miattam történt.

Úgy ment el, hogy veszekedtünk előtte. Épp utált engem, mikor utálja találkoztunk. És többet már nem békülünk ki…

Szorosan hozzá bújtam, a könnyeim végig mosták a mellkasát. Újból elhagyta a számat egy nem…

Egészen eddig itt volt. Most nem tudtam felfogni, mi lesz ez után… Nem tudtam elképzelni, hogy hogy érhet így véget valami. Hogy érhet így véget egy világ, egy ember, egy élet…

Nem tudtam felfogni. Tényleg ennyik volnánk? Valamik, amik ennyitől elvesznek? Valóban ennyi? Így megtörténhet ez? Ilyen könnyen veszthetem el azt, ami az alapfeltétele az életemnek…?

Zsibbadtam, hisztérikus állapotba kerültem.

Hallottam, ahogy nyílik az ajtó, de mintha egy hangszigetelt fal állna közénk nem hallottam, csak tompán.

Több hangot is hallottam, összemosódtak, sokan beszéltek egyszerre, orvosok, meg papucsok csattogása, a saját zokogásom hangjai.

És pittyogás.

Egyenletes, életteli, erős pittyogás…

You said forever 33.rész

SZIASZTOK!!! Úgy érzem egy év telt el, és ugyan még nem vagyok otthon, de tudok szolgálni új fejezettel!!!

Köszönöm, hogy vártatok!

Jó olvasást!

Harry

Sokáig nem válaszolt, csak evett. Nem akartam feszegetni, mert tudtam, hogy vitába elegyednénk. Pedig nagyon akartam tudni, mit mondott neki Paul…

-Harry… Vissza kell mennünk. – mondta lustán rágódva a szendvicsen, rám sem nézve. Leraktam a sajátomat.

-Nem. – válaszoltam. – Nem megyek vissza. Itt maradok, veled, hogy együtt lehessünk.

Csak idegesen ingatta a fejét.

-Nem, Harry. Hazamész. Mindketten. Paul tud rólunk!

-Engem nem érdekel, Lou! – álltam ki a véleményem mellett. – Úgy is azt tervezzük, hogy mindenki megtudja!

-Harry! – szakított félbe a szemembe nézve, éles hangon. Lesütöttem a szemem. - Nőj már fel!

-Tessék?!

-Gondolkozz már! – folytatta. – Tudod mit készültünk tenni? Széttépnénk az egész bandát! Tönkre vágnánk mindent!

Erre nem tudtam mit válaszolni, mert igaza volt.

-Akkor pakoljunk! – vettem elő dühösen az ágy alól a bőröndöm. – De remélem, tudod, ott mi leszünk azok, akiket széttépnek majd.

Bántottan meredt rám, mintha joga lenne hozzá, fejét rázta.

-Aláírod a végítéletünket!

-Semmi ilyenről szó sincs! – vágott vissza.

-De hát Louis! – kiáltottam túl az ellenkezését. – Tudod, mi lesz ott? Megint csak szabályok, és törvények, meg reklám mosoly, vakuk, és dalok, sikítozó lányok! Tudod mi nem lesz? Mi, Louis! Mi nem fogunk létezni!

Felnyúlt a kezemért, de kirántottam a kezem. Meg kellett értenie! Nem mehettünk vissza!

-Muszáj csinálnunk valamit! – kezdte. – Nem hagyhatjuk, hogy megtörténjen ez a One Directionnel! – hátat fordítottam neki, beletúrtam a hajamba. – Hallasz engem, Harold?

-Mást sem hallok a kibaszott hangodon kívül! – kiáltottam rá felé fordulva.

-Hát akkor próbáld már meg megérteni, miről beszélek! – pontosan tudtam, mennyire frusztrálja őt, hogy kiabálok, úgy, ahogy engem is.

-Pontosan értem miről beszélsz! Nem hagyhatjuk cserben a bandát, meg minden faszság, de az istenért Louis, én veled szeretnék lenni! Ott nem lehetünk majd!

-Vannak dolgok, amik áldozatot követelnek. – nézett ki az ablakon.

Földbe gyökerezett a lábam, és csak tátott szájjal bámultam rá. Hatalmas csend volt. Az a fajta csend, ami gyilkol. Gyilkolja a kapcsolatot, minél tovább tart.

Nálunk nagyon sokáig tartott. Meredtem az arcára, ahogy lehunyja a szemét, lehajtja az arcát. Alig kaptam levegőt, nem hittem el. Nem akartam elhinni. Fel akarja áldozni… a kapcsolatunkat?

Lassan bólintottam.

-Hát… - nyeltem egyet. – Ha így állunk…

Kezdtem kipakolni a szekrényt, és amit csak találtam, a bőröndbe hajítottam.

-…Akkor lehetünk akárhol, már úgy is mindegy.

-Figyelj… - nyögte ki, a kezem után nyúlva, visszarántva engem. Alig bírtam elviselni a bőre érintését.

Annyira… hazug volt.

-Egész eddig figyeltem rád. Mindig.

Nem tudta folytatni, és félre nézett. Fájt, hogy tudom, megbántom őt. Jobban fájt, mint bármi más. De nem tudtam mit tenni ez ellen.

Nekünk valóban tovább kell lépnünk egymáson. Így is túl sokáig húztuk már ezt a kis játékot. Kioltjuk egymást teljesen. Mint tűz és víz. És ez csak egy oldal a milliónyi közül, amit még meg lehetne közelíteni annak fényében, hogy miért nem lehetünk együtt…

Tényleg igaza van. Nem hagyhatjuk cserben a bandát. Ez olyasmi, amit nem tehetünk meg.

Utáltam, hogy az élet választásra kényszerített: vagy a banda, vagy ő meg én.

Nem akartam választani.

-Harry, ülj le, kérlek. – tolta arrébb a tálcát.

Csapongtak a gondolataim, nem tudtam, mi is történik most… Végül azért rávettem magam, hogy leüljek mellé, ugyan az előbb ő már választott.

Nem engem…

Ez viszont nem tarthatott vissza attól, hogy leüljek, és meghallgassam, ha mondani akar valamit. Tombolt bennem a vágy, hogy letépjem a fejét, azt akartam, hogy megértse, nem hazudok, mikor azt mondom, semmi vagyok nélküle. Egy félember. Még annyi se…

Ő nem mondott semmit, csak a térdére könyökölt, és megdörzsölte az arcát.

-Ugye tudod, hogy most rendkívül álszentnek érezlek? – mondtam halkan, és néztem rá.

-Ne mondj ilyet…

-Ilyen egyszerűen nem adhatod fel kettőnket… ha csak feleannyit is érzel, mint én.

-Ne mondj ilyet! – csattant fel, a szemembe nézve. – Mi az, hogy feleannyit? Honnan veszed, hogy nem szeretlek téged annyira, mint te engem? Honnan veszed, hogy nem szeretlek jobban?

Louis

Fel voltam háborodva.

Honnan veszi? Szeretem őt, mindennél jobban, és az, hogy kettőnk közül én gondolkodok racionálisabban, nem jelenti, hogy kevésbé szeretem!

-Képes lennél feláldozni kettőnket? – kérdezte elgyengült hangon. Szeme egyenesen az enyémbe bámult, én pedig haboztam.

Igen. Fel tudnám áldozni kettőnket, mert vannak dolgok, amik fölöttünk állnak, és nincs jogunk keresztbetenni nekik olyan dolgokkal, mint egy lángoló szerelem…

-Képes. És te is, Haz!

-Nem, én nem!

-De igen! – ragadtam meg a két vállát. – Válassz most! Mi vagy a banda? Zayn, Niall és Liam, a karrierjük, a rajongók, az egész világ, mindenki, aki ismer minket…

-Én téged választanálak…

-Én nem! És így, már nincs is értelme engem választanod.

Tátva maradt a szája, ahogy az enyém is. Muszáj volt ezt mondanom. Vissza kell mennünk. Mindenki visszamenne, mert tényleg nem engedhetünk meg magunknak mindent… Ezt láttam a végső megoldásnak.

-Hát… - nézett félre bizonytalanul, bántottan. Hallottam a hangjából kicsengeni a kétségbeesést. – Talán mindkettőnknek lánnyal kéne kezdenie, minthogy ellentmondani a természet rendjének. – állt fel, miközben megcsörrent a mobilja. A zsebébe nyúlt.

-Harry! – kértem halk hangon. – Ne vedd fel! Kérlek…

Mélyen, és gúnyosan a szemembe nézett.

-Ki az? – kérdeztem még.

-Anna. – mondta ellenségesen.

Harry

-Ha nem bírod hallgatni, inkább tűnj innen… - néztem folyamatosan a szemébe, és kiadtam minden elnyomott dühömet és elkeseredettségemet.

Felidegesített, hogy csak bámult fel rám.

-Mondom, tűnj innen!

Lou egy szót sem szólt, rám sem nézett, csak felállt, lekapta a fogasról a kabátját, és leszaladt a lépcsőn, hallottam, ahogy csukódik a bejárati ajtó.

Nyeltem egyet, és nagy levegőt vettem, pillanatra behunytam a szemem. A telefon még mindig rezgett a kezemben.

-Szia! –szóltam bele.

-Harry, már épp…

-Mit akarsz? – vágtam közbe ingerülten. Egy pillanatig nem válaszolt.

-Kérlek, gyere haza!

-Hazamegyek. – nyugtattam meg.

Louis

Teljesen átfáztam már, mikor fél órája csak jártam a hideg utcákat. Rengetegen álltak meg, és kértek képeket meg autogramot, amiket csak ímmel-ámmal teljesítettem. Zsebre dugtam a kezem, és merev tekintettel sétáltam a furcsamód szörnyen túlzsúfolt kis utcákon, amiket még bazárok is díszítettek.

A számat harapdáltam, hogy lekössem a figyelmem, és ne jusson eszembe a fiú, akit szeretek.

A lábam földbe gyökerezett egy pillanatra, mikor újból szúrni kezdett az oldalam. Erősebb volt, mint az előzőek…

Olyan volt újra, mint régen. Elsöprő, ellentmondást nem tűrő. Olyan, mintha fel akarná mondani a szolgálatot.

Megtámaszkodtam a ház oldalában, és néztem az arcokat, akik elsuhantak mellettem.

Nagyon mélyen éreztem magam, ahonnan nem voltam képes kimászni…

You said forever 32.rész

Egy nappal később utazok, aminek örülök is meg nem is, de a lényeg, hogy így még egyszer tudtam frissíteni a blogot. És őszintén szólva még azt sem tartom kizártnak, hogy tudok hozni újabbat még. Amilyen gyorsan írok... :))

Jó olvasást!

Harry

Egy árva ember nem járt az utcán, mikor mi hazaindultunk, azaz éjfél tájt. Nem voltunk álmosak. Egyáltalán nem.

Fel-le sétáltunk a szűk utcák közt, Louis megfogta a kezem. Boldog voltam, hogy megteszi. Halkan beszélgettünk, többször el is tévedtünk, és nagyon sokat nevettünk. Olyanok voltunk, mint egy szerelmes testvérpár, és arra gondoltam, a brománc kifejezés, tökéletes kettőnkre.

Beszélt valamiről, de nem tudtam, miről, csak hallgattam a hangját, miközben lassan hazaértünk.

Louis

Fogalmam sem volt, miket hordok össze, a lényeg az ő odaadó hallgatása volt, ujjai az ujjaim közt. Mikor beléptünk a házba, első dolgom egy hatalmas pohár víz benyakalása volt, majd a felmelegedés.

Egymás mellett ültünk az ágyon, és a TV csatornák közt kapcsolgattunk. Vagy is ő, mert én csak unottan figyeltem a műveletet.

Nagy megkönnyebbülésemre, egyszeriben kinyomta a TV-t, lehajította a távirányítót, majd ledöntött maga alá az ágyon.

-Szerintem találunk mi sokkal jobb elfoglaltságot is, mint a TV nézés.

Hevesen bólogattam.

-Határozottan egyet értek. – vigyor ült ki a szájára, majd lehajolt és megpuszilt. Felmosolyogtam rá, ekkor újból lehajolt, és egy hosszú szenvedélyes csókot nyomott a számra, amit én szakítottam meg.

Megint szúrt a szívem. Kicsusszantam alóla, és a mellkasomra szorítottam a tenyerem. Ijedt hangon szólt hozzám.

-Louis? – a vállamra tette a kezét, de nem válaszoltam, csak arra koncentráltam, hogy hamarosan elmúlik. El kell múlnia. Mikor felszisszentem a fájdalomtól, újból megszólalt.

-Mi történik? – hangja tele volt aggodalommal, és meg kellett vallanom, én is aggódtam magamért.

Harry

Alig kaptam levegőt, ahogy figyeltem őt. A szívem is megállt egy pillanatra. Újból és újból átfutott az agyamon a legrosszabb: mi lenne velem Nélküle?

A válasz mindig ugyanaz volt: belehalnék.

Felpattantam, és hoztam neki egy pohár vizet, a kezébe nyomtam. Egyből lehajtotta.

Arca lassan kisimult, és csak lihegett, maga elé bámulva. Nem nézett a szemembe hosszú ideig. Én viszont tágra nyílt szemmel meredtem az arcára, azt fürkészve, vajon most már rendben van-e?

-Mi volt ez…? – kérdeztem tétován. Féltem. Nagyon féltettem.

-Ez… - sandított fel a szemembe, majd egyből vissza maga elé. – Csak szúrt a szívem. Ne törődj ezzel oké? Néha előfordul.

-Mitől van? Miért nem tudok róla? Mit érzel? Minden rendben? – ilyen, és hasonlókérdések hadát zúdítottam rá, amit egy ingerült „Elég!”-gel ő félbe szakított.

Befogtam, és magamba zuhanva ültem, és bámultam rá.

-Először is. – kezdte hátradőlve mélyeket lélegezve. – Nem tudom, mitől van. Másodszor. Jól vagyok, voltam, és leszek! Nem kell se neked, se senkinek aggódnia miattam! Szóval higgadj le, kérlek!

A hangja bántó és ingerült volt. Nem igazán tudtam hová tenni.

Louis

Behunytam a szemem. Nem akartam így beszélni vele, de tudtam, hogy nem száll le a témáról, amíg nem döbben rá, hogy komolyan mondom, nincsen gáz.

De hazudtam. Legalábbis abban a részében, mikor azt mondtam, nem tudom mi ez.

Valójában tudtam. Neki viszont, sőt senkinek a világon, erről nem kellett tudnia.

Rá pillantottam. Csak nézett engem remegő ajkakkal, visszafogott lélegzettel, pirosló arccal.

Felvont szemöldökkel figyeltem, ahogy láttam, a sírás küszöbén áll. Megdobban a szívem.

-Ne sírj! – suttogtam, felé nyújtottam a karom, intettem, hogy jöjjön. – Gyere ide!

Azonnal engedelmeskedett, arcát a mellkasomra fektette, és átkarolt. Könnycseppjei átáztatták a pulcsimat, miközben a haját simogattam. – Nyugodj meg. Minden rendben. Rendben vagyok, Harry.

Hangtalan könnyezése lassan zokogássá fajult, én pedig elkeseredetten simogattam a haját, nyakát, ahol csak értem, és nyugtatgattam. Arcát teljesen a mellkasomba fúrta. Feljebb kúszott, és nyakamba bújt. Megemeltem a fejem, hogy jobban elférjen, és szorosan átöleltem őt.

-Nem akarlak elveszíteni.

-Kimondta, hogy elveszítesz? – hajoltam el, hogy ránézzek, de ez nem sikerült.

-Nem tudnék élni nélküled!

-Harry! – szóltam rá tudatosabban, és elcsúsztam tőle. Ezt tisztáznunk kellett. – Ne temess kérlek előre! Semmi bajom nincs, ilyen minden emberrel előfordul, oké? Meg se forduljon a fejedben, hogy nem vagyok, világos? Itt vagyok! Itt is maradok…

Beharapta a száját, és lesütött szemmel bólogatott.

-Csak…

-Nincsen semmiféle csak, meg de, vagy akármi! Ezzel pontot is tehetnénk a végére, ne gondolkozz ezen… - itt próbált közelebb férkőzni hozzám, de nem engedtem, próbáltam elérni, hogy figyeljen rám. – Tehát ne is beszéljünk erről többet. Makkegészséges vagyok!

Lehajtottam a fejem, mert nem bírtam tovább a kétségbeesését nézni. Odahajoltam, és megcsókoltam. Kezeim közé fogtam az arcát, és letöröltem a könnyeit.

-Akkor is itt leszek, mikor már eleged lesz belőlem.

-Ez nem fog megtörténni. –szipogta. – Csak szeretném, hogy tudd, a mindent jelented nekem.

Nagy levegőt vettem, és bólintottam, majd magamhoz húztam. Tudtam, hogy azzal nem tudom megnyugtatni, hogy leoltom. Inkább visszadőltem a párnákra, és hagytam, hagy sírja ki magából.

Én is ezt tenném fordított esetben.

Hamarosan megnyugodott, és el is aludt. Lekapcsoltam a kislámpát, és odabújtam hozzá. Csak bámultam a semmibe.

Nem lesz gond. – nyugtattam magam.

Harry

Reggel hamarabb ébredtem, mint ő, és csak az járt a fejemben, hogy mi lehet a baja? Hazudik. Ilyen nem történik egy egészséges emberrel.

Utáltam, hogy vele megtörtént. Csak feküdtem, és bámultam ki az erkély felé, ahol szállingózott a hó.

Felkeltem és a fürdőbe mentem. Ha valóban hazudott nekem, az azt jelenti, hogy van valami baja. Ez a gondolat jóformán még a szart is kiijesztette belőlem, de komolyan! Mi van akkor? Ettől lehet valami komolyabb baja?

Fogat mostam felöltöztem, kaját csináltam kettőnknek. Mire visszaértem, már ő is készen volt, és az ablakban állt telefonon beszélt valakivel. Leraktam a tálcát az ágyra, ujjaimat tördelve ültem le mellé.

Mikor lerakta, felém fordult.

Louis

Bal lábbal keltem, meglehetősen idegesen is, és akkor még a telefonom s épp rezeg. Nem akartam felvenni, ahogy megláttam Paul nevét a kijelzőn, de tudtam, nem játszhatjuk ezt sokáig. Nem tehetjük meg ezt a bandával. A rajongókkal. Mindenkivel. A szerelem nem lehet kifogás mindenre, pláne, ha tiltott.

-Hallo? – szóltam bele, rádöbbenve, milyen nyúzott a hangom. A mosdóba indultam, felöltöztem, miközben beszélt.

-Az isten verjen meg téged, te öntörvényű, nevelhetetlen hülye gyerek! – köszöntött szeretetteljesen.

-Én is örülök, hogy újra hallom a hangod, hiányzott már nagyon… - mondtam leamortizált hangnemben.

-Még is mit képzelsz? Visszahoznod kellett volna őt, nem ellopnod!

-Te honnan tudsz róla? – nem tudtam, hogy mire értem. Abban reménykedtem, hogy a kapcsolatunkról nem tud.

-Itt vagyok Gemma Styles-nál, két napja, és folyamatosan hívlak téged is és őt is! – ordított. Háttérben hallottam a fiúk és Gemma hangját. – Mit gondoltok, meddig csinálhatjátok ezt?

-Mit?

-Ne akard előttem megjátszani, hogy nincs köztetek semmi!

Az ablakhoz sétáltam. Nem hiszem el…

-Paul, kérlek, hallgass meg!

-Nem, te hallgatsz végig engem! Ez nem derülhet ki! Töröld le magadról a csöpögős rózsaszín ködöt, told vissza a segged, és ne próbáld tönkre tenni a karriered! Mi több, a barátaid karrierjét! Nem vagy egy egyszerű fiú a sok közül! Te ezt nem engedheted meg magadnak, kisfiam! Én nem engedem meg neked!

-Paul! – szóltam közbe elkeseredetten. – Semmit nem is tudsz!

-Louis. Gemmától tudom, hol vagytok! – szemem sarkából láttam, ahogy belép Harry az ajtón. – ha nem jöttök haza, mi megyünk oda, de abban semmi köszönet nem lesz! Gondold át, három nap múlva itthon!

Lerakta a telefont. Megköszörültem a torkom, és csak néztem a tájat. Lehajtottam a fejem, és megfordultam.

Harry tekintete kíváncsi volt, de próbáltam figyelmen kívül hagyni. Leültem mellé, magamra erőltettem egy mosolyt, és megköszöntem a reggelit.

-Ki volt az? – kérdezte.

-Paul volt. – mondtam fapofával. – Átadta szívélyes üdvözletét…

-Most komolyan, Lou, mit mondott?

You said forever 31.rész

Hoppá hoppá, hoztam egy új részt. Bár elég rövid.

WARNING: naaagyon töltelék rész, és a nagy semmiről szól, de szerettem volna nektek posztolni még szombat előtt.

Képzelgessétek el a folytatást! ;))

Harry

Elaludt. Nem sokra rá, mikor sikerült kikapcsolnom a gondolataim, én is.

De korábban is ébredtem, mint ő. Alig láttam valamit, a telefonomért nyúltam. Törökülésben nézegettem a nem fogadott hívásokat. Csomó Paul, Gemma meg a srácok. Egy még Annától is érkezett, de nem tudott érdekelni.

Az időre néztem. Megdöbbenten vettem tudomásul, hogy este hét van. Leraktam a telefont, és csak bámultam magam elé a sötétben. Ekkor megmozdult mögöttem az ágy, majd egyszer csak Louis karjait éreztem a hasam köré fonódni, odabújt a hátamhoz. Muszáj volt mosolyognom. Megmozdultam, szerettem volna felé fordulni, én is hozzábújni. De nem engedte.

-Szeretlek. – mondtuk egyszerre. Halkan felnevetett.

Végül aztán sikerült felé fordulnom, és átölelnem.

-Hogy vagy? – kérdeztem.

Egy ideig nem jött válasz.

Louis

Hogy hogy vagyok? Tökéletesen voltam. Jobban, mint valaha, frissen és remekül. A kérdésre egyszerűen nem tudtam először válaszolni. Végül csak annyit mondtam:

-Nagyon jól. – itt eltávolodott tőlem, én pedig az ajkai felé hajoltam, alig választottak el milliméterek egymástól. A maradék utat ő tette meg.

Csókja gyöngéd volt, alig éreztem, törődő, és kedves. Közelebb kúsztam hozzá, nyaka köré fontam a karom, ezzel kicsit közelebb húzva magamhoz. Belemosolygott a csókba, amire én mosolyogni kezdtem.

-Van kedved sétálni egyet? – kérdezte.

-Nem is tudom… - húztam el a szám. Szívesen visszaadtam volna neki ma mindent, amit tőle kaptam. – Mennyi az idő?

-Este hét… múlt. – suttogta, a karomat simogatta.

-Már sötét van… - kezdtem tiltakozni. A sötétben is láttam, ahogy felvonja a szemöldökét, és arca egy amolyan „mi volt ez a mondvacsinált hülyeség?”  - grimaszba fordul. Felnevettem.

-Oké. – kezdte. – Figyelj, ha nem szeretnél, csinálhatunk mást is.

Épp felajánlottam volna neki, hogy maradjunk itt, amikor szúrni kezdett az oldalam. A szívemnél.

Ilyet legutoljára hosszú évekkel ez előtt csinált. De most annyira fájt, hogy odakaptam a kezem, és lehajtottam a fejem.

-Mi az? Minden rendben? – kérdezte. A fájdalom pedig már meg is szűnt, bólintottam.

-Tudod mit? Menjünk. – mondtam, közben felálltam. Magamra húztam azt a ruhát, amit épp találtam, és felhúztam a redőnyt.

Valóban sötét volt kint, de nem azon akadt meg a tekintetem.

-Harry! – szóltam oda.

-Igen? – állt fel, és sétált hozzám. – Te jó ég…

Ameddig csak elláttunk, hó borított mindent. Összefonta az ujjainkat.

-Akkor menjünk! – mondta. – Öltözz fel rendesen. – nézett végig rajtam.

Kifordítva vettem föl a fölsőjét, a nadrágot meg fordítva. A szekrényhez sétáltam és kivettem belőle valami kevésbé gyűrött, hordható összeállítást.

-Én meg… - mondta halkan, vigyorral a képén, miközben az ágyhoz sétált. – Kicserélem az ágyneműt…

Hátrapillantott rám, én pedig zavartan bólintottam, és bezárkóztam a mosdóba. Úristen…

Harry

Húsz perc múlva kiléptünk a hideg estébe. A kezemet zsebre dugtam, és Louisra néztem. Nagyon jól állt rajta az összes ruhám. Muszáj volt mosolyognom.

Rajtam sapka volt, de rajta nem, a hópelyhek a hajába hulltak. Ott állt, és csak bámultam rá, ahogy az utca ki volt világítva, ő előtte állt, a sötét éjszakában, a hó pedig szállingózott. Megköszörültem a torkom, és a lábamat néztem.

Ujjai a csuklóm köré fonódtak, kihúzta a zsebemből körbe fonta két kezével. Felnéztem rá. Muszáj volt mosolyognom.

Boldog voltam, hogy neki, neki aki olyan csodálatos, örömöt tudok okozni. Közelebb lépett hozzám. A lélegzetem is elakadt,csak lassított felvételként néztem, ahogy gyöngéd mosoly fut át túlvilágian szép arcán, ő pedig kissé megdönti a fejét, felém dől. Keze a tarkómra tévedt, és közelhúzott magához.

Megcsókolt.

Azt hiszem, ez a csók többet jelentett, mint az eddigiek.

-Vedd ígéretnek… - suttogta az ajkaimba. – Mindig ilyen gyönyörűnek foglak látni! Mindig így foglak csókolni. Mindig így foglak szeretni. Mindig melletted leszek. Örökké.

Én szóhoz sem jutottam, csak elvarázsolva meredtem rá.

-Mindig, Louis. Mindig… - csókoltam vissza.

Louis

A szívem kalapált, úgy éreztem, hogy ennyi erővel, rózsaszín felhőbe is burkolózhatnék. Vigyorogva öleltem át.

-Mit szeretnél csinálni? – kérdezte, mikor elértünk egy kisebb erdő szélére, kis tisztással, padokkal.

Nem tudom milyen hely volt ez, de itt is ki voltak világítva a fák gyöngysorokkal. Elképesztő volt.

Akárcsak ő.

Leültünk egy padra, miután lesöpörtük róla a pár centis havat.

-Miért van minden feldíszítve? – kérdeztem.

-Karácsony hetében lesz egy fesztivál. – nézett rám. –Fesztiváloznak a szülinapod alkalmából. – kezdett el vigyorogni. Engem is mosolyra késztetett.

-Elmegyünk majd? – kérdezte.

Harry

Elhúzta a száját.

-Nem tudom, Haz! – kezdte, én pedig gyorsan félre néztem, a távolba, az erdő peremére, ami világított a fényektől. Tudtam, hogy nem akarom majd hallani őt. – Olyan sokan lesznek… - mondta, én meg csak bólintottam.  – Hozzád sem érhetek majd…

-Miért ne érhetnél hozzám? – kérdeztem meg.

-Nem foghatom meg a kezed… - kezdte, láttam rajta, hogy kínosnak érzi a témát. – Nem csókolhatlak meg…

Lesütöttem a szemem. És mi lesz a felvállalással??

Megfogtam a kezét.

-Te bármikor megfoghatod a kezem! – biztosítottam, és a szemébe néztem, amiben tükröződtek a fények. – Lou, bármikor megcsókolhatsz!

Csak nézett állhatatosan.

-Nem számít ki lát. Ezen túl… nekem nem számít.

Bólogatva nézett félre. Éreztem, még nem fejeztük be ezt a beszélgetést. Ugyan ő is fel szeretné vállalni, nem hajlandó rá. Valahogy éreztem, hogy csak rám hagyja.

Magam felé fordítottam az arcát, kisöpörtem a hajából a havat. Mosolyogva megrázta a fejét.

-Annyira szép vagy, hogy csinálod? – szegeztem neki a kérdést.

-Nem. Te mit csinálsz velem, hogy hirtelen én is szépnek látom magam? – kérdezte vigyorogva. – Meg mindent. Minden embert. Minden tárgyat. De te vagy a legszebb. – ült hozzám közelebb.

A nap minden percében csókolni szeretném… - futott át az agyamon, de nem engedtem, hogy elhatalmasodjék rajtam az érzés. Kommunikálni akartam vele, de úgy éreztem, ez a szexuális éhség, addig nem fog elmúlni, míg valóban le nem fekszünk egymással. Nem csak adok-kapok - ot játszunk.

-Louis!

-Igen?

Lehajoltam, belemarkoltam a hóba, és az arcába nyomtam. Grimaszolt, összeszorította a szemét, de meg sem mozdult.

-Aha… - nyögte.

Nevetni kezdtem, ő pedig csak ült, és mosolygott rám. Hirtelen mozdulattal lelökött a padról, én pedig seggre estem. Bámultam rá, ő pedig rám ugrott és lenyomott a földre. Próbáltam eltolni a közelemből a kezeit, amikben a havat markolta, de ez nem sikerült. Éreztem az hideget a pólóm alatt, a gatyámban még a számban is. Fölöttem térdepelt, és csak szórta a képembe a havat.

Mindketten nevettünk. Összeolvadt a nevetésünk, én is ezt akartam tenni vele. Pontosan ezt. Összeolvadni vele.

Louis

Öröm tombolt a testemben, ahogy néztem, hogy hátra veti a fejét, hangosan nevet, szemeit becsukja. Teste gyengéden rázkódik, keze pedig elkeseredetten próbálja lefogni az enyémeket. Az ereket, amik kidudorodtak a nyakán, a fényt, ahogy megvilágítja. Azt, ahogy a sapija kissé lecsúszik a fejéről, ahogy kikandikál a haja.

Abbahagytam minden tevékenységem, hagytam, hogy lefogjon. A feje mellé támaszkodtam két kezemmel. Mikor abbahagyta a görcsös nevetést, amit én örömmel néztem, felnyitotta a szemét, és rám pillantott.

Csak néztünk egymásra, úgy éreztem, teljesen lemeztelenít a tekintete. Megint éreztem, ahogy kommunikálunk, ahogy összekapcsolódunk egy másik, magasabb szinten.

Egyszer csak megemelte a kezét, belemarkolt a ruhámba, és lerántott magához, szájon csókolt. Feltüzeltek az ajkai. Jobban felém hajolt, majd végül felült. A sapka a földön maradt, én pedig az ölében.

-Ne menjünk haza? – hajolt el tőlem kissé. Bólintottam. Úgy is úgy éreztem, most az ő menete jön.

Sikítani fog még ma éjjel…