You said forever 32.rész

Egy nappal később utazok, aminek örülök is meg nem is, de a lényeg, hogy így még egyszer tudtam frissíteni a blogot. És őszintén szólva még azt sem tartom kizártnak, hogy tudok hozni újabbat még. Amilyen gyorsan írok... :))

Jó olvasást!

Harry

Egy árva ember nem járt az utcán, mikor mi hazaindultunk, azaz éjfél tájt. Nem voltunk álmosak. Egyáltalán nem.

Fel-le sétáltunk a szűk utcák közt, Louis megfogta a kezem. Boldog voltam, hogy megteszi. Halkan beszélgettünk, többször el is tévedtünk, és nagyon sokat nevettünk. Olyanok voltunk, mint egy szerelmes testvérpár, és arra gondoltam, a brománc kifejezés, tökéletes kettőnkre.

Beszélt valamiről, de nem tudtam, miről, csak hallgattam a hangját, miközben lassan hazaértünk.

Louis

Fogalmam sem volt, miket hordok össze, a lényeg az ő odaadó hallgatása volt, ujjai az ujjaim közt. Mikor beléptünk a házba, első dolgom egy hatalmas pohár víz benyakalása volt, majd a felmelegedés.

Egymás mellett ültünk az ágyon, és a TV csatornák közt kapcsolgattunk. Vagy is ő, mert én csak unottan figyeltem a műveletet.

Nagy megkönnyebbülésemre, egyszeriben kinyomta a TV-t, lehajította a távirányítót, majd ledöntött maga alá az ágyon.

-Szerintem találunk mi sokkal jobb elfoglaltságot is, mint a TV nézés.

Hevesen bólogattam.

-Határozottan egyet értek. – vigyor ült ki a szájára, majd lehajolt és megpuszilt. Felmosolyogtam rá, ekkor újból lehajolt, és egy hosszú szenvedélyes csókot nyomott a számra, amit én szakítottam meg.

Megint szúrt a szívem. Kicsusszantam alóla, és a mellkasomra szorítottam a tenyerem. Ijedt hangon szólt hozzám.

-Louis? – a vállamra tette a kezét, de nem válaszoltam, csak arra koncentráltam, hogy hamarosan elmúlik. El kell múlnia. Mikor felszisszentem a fájdalomtól, újból megszólalt.

-Mi történik? – hangja tele volt aggodalommal, és meg kellett vallanom, én is aggódtam magamért.

Harry

Alig kaptam levegőt, ahogy figyeltem őt. A szívem is megállt egy pillanatra. Újból és újból átfutott az agyamon a legrosszabb: mi lenne velem Nélküle?

A válasz mindig ugyanaz volt: belehalnék.

Felpattantam, és hoztam neki egy pohár vizet, a kezébe nyomtam. Egyből lehajtotta.

Arca lassan kisimult, és csak lihegett, maga elé bámulva. Nem nézett a szemembe hosszú ideig. Én viszont tágra nyílt szemmel meredtem az arcára, azt fürkészve, vajon most már rendben van-e?

-Mi volt ez…? – kérdeztem tétován. Féltem. Nagyon féltettem.

-Ez… - sandított fel a szemembe, majd egyből vissza maga elé. – Csak szúrt a szívem. Ne törődj ezzel oké? Néha előfordul.

-Mitől van? Miért nem tudok róla? Mit érzel? Minden rendben? – ilyen, és hasonlókérdések hadát zúdítottam rá, amit egy ingerült „Elég!”-gel ő félbe szakított.

Befogtam, és magamba zuhanva ültem, és bámultam rá.

-Először is. – kezdte hátradőlve mélyeket lélegezve. – Nem tudom, mitől van. Másodszor. Jól vagyok, voltam, és leszek! Nem kell se neked, se senkinek aggódnia miattam! Szóval higgadj le, kérlek!

A hangja bántó és ingerült volt. Nem igazán tudtam hová tenni.

Louis

Behunytam a szemem. Nem akartam így beszélni vele, de tudtam, hogy nem száll le a témáról, amíg nem döbben rá, hogy komolyan mondom, nincsen gáz.

De hazudtam. Legalábbis abban a részében, mikor azt mondtam, nem tudom mi ez.

Valójában tudtam. Neki viszont, sőt senkinek a világon, erről nem kellett tudnia.

Rá pillantottam. Csak nézett engem remegő ajkakkal, visszafogott lélegzettel, pirosló arccal.

Felvont szemöldökkel figyeltem, ahogy láttam, a sírás küszöbén áll. Megdobban a szívem.

-Ne sírj! – suttogtam, felé nyújtottam a karom, intettem, hogy jöjjön. – Gyere ide!

Azonnal engedelmeskedett, arcát a mellkasomra fektette, és átkarolt. Könnycseppjei átáztatták a pulcsimat, miközben a haját simogattam. – Nyugodj meg. Minden rendben. Rendben vagyok, Harry.

Hangtalan könnyezése lassan zokogássá fajult, én pedig elkeseredetten simogattam a haját, nyakát, ahol csak értem, és nyugtatgattam. Arcát teljesen a mellkasomba fúrta. Feljebb kúszott, és nyakamba bújt. Megemeltem a fejem, hogy jobban elférjen, és szorosan átöleltem őt.

-Nem akarlak elveszíteni.

-Kimondta, hogy elveszítesz? – hajoltam el, hogy ránézzek, de ez nem sikerült.

-Nem tudnék élni nélküled!

-Harry! – szóltam rá tudatosabban, és elcsúsztam tőle. Ezt tisztáznunk kellett. – Ne temess kérlek előre! Semmi bajom nincs, ilyen minden emberrel előfordul, oké? Meg se forduljon a fejedben, hogy nem vagyok, világos? Itt vagyok! Itt is maradok…

Beharapta a száját, és lesütött szemmel bólogatott.

-Csak…

-Nincsen semmiféle csak, meg de, vagy akármi! Ezzel pontot is tehetnénk a végére, ne gondolkozz ezen… - itt próbált közelebb férkőzni hozzám, de nem engedtem, próbáltam elérni, hogy figyeljen rám. – Tehát ne is beszéljünk erről többet. Makkegészséges vagyok!

Lehajtottam a fejem, mert nem bírtam tovább a kétségbeesését nézni. Odahajoltam, és megcsókoltam. Kezeim közé fogtam az arcát, és letöröltem a könnyeit.

-Akkor is itt leszek, mikor már eleged lesz belőlem.

-Ez nem fog megtörténni. –szipogta. – Csak szeretném, hogy tudd, a mindent jelented nekem.

Nagy levegőt vettem, és bólintottam, majd magamhoz húztam. Tudtam, hogy azzal nem tudom megnyugtatni, hogy leoltom. Inkább visszadőltem a párnákra, és hagytam, hagy sírja ki magából.

Én is ezt tenném fordított esetben.

Hamarosan megnyugodott, és el is aludt. Lekapcsoltam a kislámpát, és odabújtam hozzá. Csak bámultam a semmibe.

Nem lesz gond. – nyugtattam magam.

Harry

Reggel hamarabb ébredtem, mint ő, és csak az járt a fejemben, hogy mi lehet a baja? Hazudik. Ilyen nem történik egy egészséges emberrel.

Utáltam, hogy vele megtörtént. Csak feküdtem, és bámultam ki az erkély felé, ahol szállingózott a hó.

Felkeltem és a fürdőbe mentem. Ha valóban hazudott nekem, az azt jelenti, hogy van valami baja. Ez a gondolat jóformán még a szart is kiijesztette belőlem, de komolyan! Mi van akkor? Ettől lehet valami komolyabb baja?

Fogat mostam felöltöztem, kaját csináltam kettőnknek. Mire visszaértem, már ő is készen volt, és az ablakban állt telefonon beszélt valakivel. Leraktam a tálcát az ágyra, ujjaimat tördelve ültem le mellé.

Mikor lerakta, felém fordult.

Louis

Bal lábbal keltem, meglehetősen idegesen is, és akkor még a telefonom s épp rezeg. Nem akartam felvenni, ahogy megláttam Paul nevét a kijelzőn, de tudtam, nem játszhatjuk ezt sokáig. Nem tehetjük meg ezt a bandával. A rajongókkal. Mindenkivel. A szerelem nem lehet kifogás mindenre, pláne, ha tiltott.

-Hallo? – szóltam bele, rádöbbenve, milyen nyúzott a hangom. A mosdóba indultam, felöltöztem, miközben beszélt.

-Az isten verjen meg téged, te öntörvényű, nevelhetetlen hülye gyerek! – köszöntött szeretetteljesen.

-Én is örülök, hogy újra hallom a hangod, hiányzott már nagyon… - mondtam leamortizált hangnemben.

-Még is mit képzelsz? Visszahoznod kellett volna őt, nem ellopnod!

-Te honnan tudsz róla? – nem tudtam, hogy mire értem. Abban reménykedtem, hogy a kapcsolatunkról nem tud.

-Itt vagyok Gemma Styles-nál, két napja, és folyamatosan hívlak téged is és őt is! – ordított. Háttérben hallottam a fiúk és Gemma hangját. – Mit gondoltok, meddig csinálhatjátok ezt?

-Mit?

-Ne akard előttem megjátszani, hogy nincs köztetek semmi!

Az ablakhoz sétáltam. Nem hiszem el…

-Paul, kérlek, hallgass meg!

-Nem, te hallgatsz végig engem! Ez nem derülhet ki! Töröld le magadról a csöpögős rózsaszín ködöt, told vissza a segged, és ne próbáld tönkre tenni a karriered! Mi több, a barátaid karrierjét! Nem vagy egy egyszerű fiú a sok közül! Te ezt nem engedheted meg magadnak, kisfiam! Én nem engedem meg neked!

-Paul! – szóltam közbe elkeseredetten. – Semmit nem is tudsz!

-Louis. Gemmától tudom, hol vagytok! – szemem sarkából láttam, ahogy belép Harry az ajtón. – ha nem jöttök haza, mi megyünk oda, de abban semmi köszönet nem lesz! Gondold át, három nap múlva itthon!

Lerakta a telefont. Megköszörültem a torkom, és csak néztem a tájat. Lehajtottam a fejem, és megfordultam.

Harry tekintete kíváncsi volt, de próbáltam figyelmen kívül hagyni. Leültem mellé, magamra erőltettem egy mosolyt, és megköszöntem a reggelit.

-Ki volt az? – kérdezte.

-Paul volt. – mondtam fapofával. – Átadta szívélyes üdvözletét…

-Most komolyan, Lou, mit mondott?