You said forever 33.rész

SZIASZTOK!!! Úgy érzem egy év telt el, és ugyan még nem vagyok otthon, de tudok szolgálni új fejezettel!!!

Köszönöm, hogy vártatok!

Jó olvasást!

Harry

Sokáig nem válaszolt, csak evett. Nem akartam feszegetni, mert tudtam, hogy vitába elegyednénk. Pedig nagyon akartam tudni, mit mondott neki Paul…

-Harry… Vissza kell mennünk. – mondta lustán rágódva a szendvicsen, rám sem nézve. Leraktam a sajátomat.

-Nem. – válaszoltam. – Nem megyek vissza. Itt maradok, veled, hogy együtt lehessünk.

Csak idegesen ingatta a fejét.

-Nem, Harry. Hazamész. Mindketten. Paul tud rólunk!

-Engem nem érdekel, Lou! – álltam ki a véleményem mellett. – Úgy is azt tervezzük, hogy mindenki megtudja!

-Harry! – szakított félbe a szemembe nézve, éles hangon. Lesütöttem a szemem. - Nőj már fel!

-Tessék?!

-Gondolkozz már! – folytatta. – Tudod mit készültünk tenni? Széttépnénk az egész bandát! Tönkre vágnánk mindent!

Erre nem tudtam mit válaszolni, mert igaza volt.

-Akkor pakoljunk! – vettem elő dühösen az ágy alól a bőröndöm. – De remélem, tudod, ott mi leszünk azok, akiket széttépnek majd.

Bántottan meredt rám, mintha joga lenne hozzá, fejét rázta.

-Aláírod a végítéletünket!

-Semmi ilyenről szó sincs! – vágott vissza.

-De hát Louis! – kiáltottam túl az ellenkezését. – Tudod, mi lesz ott? Megint csak szabályok, és törvények, meg reklám mosoly, vakuk, és dalok, sikítozó lányok! Tudod mi nem lesz? Mi, Louis! Mi nem fogunk létezni!

Felnyúlt a kezemért, de kirántottam a kezem. Meg kellett értenie! Nem mehettünk vissza!

-Muszáj csinálnunk valamit! – kezdte. – Nem hagyhatjuk, hogy megtörténjen ez a One Directionnel! – hátat fordítottam neki, beletúrtam a hajamba. – Hallasz engem, Harold?

-Mást sem hallok a kibaszott hangodon kívül! – kiáltottam rá felé fordulva.

-Hát akkor próbáld már meg megérteni, miről beszélek! – pontosan tudtam, mennyire frusztrálja őt, hogy kiabálok, úgy, ahogy engem is.

-Pontosan értem miről beszélsz! Nem hagyhatjuk cserben a bandát, meg minden faszság, de az istenért Louis, én veled szeretnék lenni! Ott nem lehetünk majd!

-Vannak dolgok, amik áldozatot követelnek. – nézett ki az ablakon.

Földbe gyökerezett a lábam, és csak tátott szájjal bámultam rá. Hatalmas csend volt. Az a fajta csend, ami gyilkol. Gyilkolja a kapcsolatot, minél tovább tart.

Nálunk nagyon sokáig tartott. Meredtem az arcára, ahogy lehunyja a szemét, lehajtja az arcát. Alig kaptam levegőt, nem hittem el. Nem akartam elhinni. Fel akarja áldozni… a kapcsolatunkat?

Lassan bólintottam.

-Hát… - nyeltem egyet. – Ha így állunk…

Kezdtem kipakolni a szekrényt, és amit csak találtam, a bőröndbe hajítottam.

-…Akkor lehetünk akárhol, már úgy is mindegy.

-Figyelj… - nyögte ki, a kezem után nyúlva, visszarántva engem. Alig bírtam elviselni a bőre érintését.

Annyira… hazug volt.

-Egész eddig figyeltem rád. Mindig.

Nem tudta folytatni, és félre nézett. Fájt, hogy tudom, megbántom őt. Jobban fájt, mint bármi más. De nem tudtam mit tenni ez ellen.

Nekünk valóban tovább kell lépnünk egymáson. Így is túl sokáig húztuk már ezt a kis játékot. Kioltjuk egymást teljesen. Mint tűz és víz. És ez csak egy oldal a milliónyi közül, amit még meg lehetne közelíteni annak fényében, hogy miért nem lehetünk együtt…

Tényleg igaza van. Nem hagyhatjuk cserben a bandát. Ez olyasmi, amit nem tehetünk meg.

Utáltam, hogy az élet választásra kényszerített: vagy a banda, vagy ő meg én.

Nem akartam választani.

-Harry, ülj le, kérlek. – tolta arrébb a tálcát.

Csapongtak a gondolataim, nem tudtam, mi is történik most… Végül azért rávettem magam, hogy leüljek mellé, ugyan az előbb ő már választott.

Nem engem…

Ez viszont nem tarthatott vissza attól, hogy leüljek, és meghallgassam, ha mondani akar valamit. Tombolt bennem a vágy, hogy letépjem a fejét, azt akartam, hogy megértse, nem hazudok, mikor azt mondom, semmi vagyok nélküle. Egy félember. Még annyi se…

Ő nem mondott semmit, csak a térdére könyökölt, és megdörzsölte az arcát.

-Ugye tudod, hogy most rendkívül álszentnek érezlek? – mondtam halkan, és néztem rá.

-Ne mondj ilyet…

-Ilyen egyszerűen nem adhatod fel kettőnket… ha csak feleannyit is érzel, mint én.

-Ne mondj ilyet! – csattant fel, a szemembe nézve. – Mi az, hogy feleannyit? Honnan veszed, hogy nem szeretlek téged annyira, mint te engem? Honnan veszed, hogy nem szeretlek jobban?

Louis

Fel voltam háborodva.

Honnan veszi? Szeretem őt, mindennél jobban, és az, hogy kettőnk közül én gondolkodok racionálisabban, nem jelenti, hogy kevésbé szeretem!

-Képes lennél feláldozni kettőnket? – kérdezte elgyengült hangon. Szeme egyenesen az enyémbe bámult, én pedig haboztam.

Igen. Fel tudnám áldozni kettőnket, mert vannak dolgok, amik fölöttünk állnak, és nincs jogunk keresztbetenni nekik olyan dolgokkal, mint egy lángoló szerelem…

-Képes. És te is, Haz!

-Nem, én nem!

-De igen! – ragadtam meg a két vállát. – Válassz most! Mi vagy a banda? Zayn, Niall és Liam, a karrierjük, a rajongók, az egész világ, mindenki, aki ismer minket…

-Én téged választanálak…

-Én nem! És így, már nincs is értelme engem választanod.

Tátva maradt a szája, ahogy az enyém is. Muszáj volt ezt mondanom. Vissza kell mennünk. Mindenki visszamenne, mert tényleg nem engedhetünk meg magunknak mindent… Ezt láttam a végső megoldásnak.

-Hát… - nézett félre bizonytalanul, bántottan. Hallottam a hangjából kicsengeni a kétségbeesést. – Talán mindkettőnknek lánnyal kéne kezdenie, minthogy ellentmondani a természet rendjének. – állt fel, miközben megcsörrent a mobilja. A zsebébe nyúlt.

-Harry! – kértem halk hangon. – Ne vedd fel! Kérlek…

Mélyen, és gúnyosan a szemembe nézett.

-Ki az? – kérdeztem még.

-Anna. – mondta ellenségesen.

Harry

-Ha nem bírod hallgatni, inkább tűnj innen… - néztem folyamatosan a szemébe, és kiadtam minden elnyomott dühömet és elkeseredettségemet.

Felidegesített, hogy csak bámult fel rám.

-Mondom, tűnj innen!

Lou egy szót sem szólt, rám sem nézett, csak felállt, lekapta a fogasról a kabátját, és leszaladt a lépcsőn, hallottam, ahogy csukódik a bejárati ajtó.

Nyeltem egyet, és nagy levegőt vettem, pillanatra behunytam a szemem. A telefon még mindig rezgett a kezemben.

-Szia! –szóltam bele.

-Harry, már épp…

-Mit akarsz? – vágtam közbe ingerülten. Egy pillanatig nem válaszolt.

-Kérlek, gyere haza!

-Hazamegyek. – nyugtattam meg.

Louis

Teljesen átfáztam már, mikor fél órája csak jártam a hideg utcákat. Rengetegen álltak meg, és kértek képeket meg autogramot, amiket csak ímmel-ámmal teljesítettem. Zsebre dugtam a kezem, és merev tekintettel sétáltam a furcsamód szörnyen túlzsúfolt kis utcákon, amiket még bazárok is díszítettek.

A számat harapdáltam, hogy lekössem a figyelmem, és ne jusson eszembe a fiú, akit szeretek.

A lábam földbe gyökerezett egy pillanatra, mikor újból szúrni kezdett az oldalam. Erősebb volt, mint az előzőek…

Olyan volt újra, mint régen. Elsöprő, ellentmondást nem tűrő. Olyan, mintha fel akarná mondani a szolgálatot.

Megtámaszkodtam a ház oldalában, és néztem az arcokat, akik elsuhantak mellettem.

Nagyon mélyen éreztem magam, ahonnan nem voltam képes kimászni…