You said forever 38.rész

Sziasztok, ez az utolsó előtti fejezet, valószínű, hogy vannak benne elírások :$ azt kérlek nézzétek el.

Jó olvasást :)

Harry

A fellépés előtt már egy órával elöntött a megszokott izgalom. A sminkes betört műkörme megvágta az arcom, de alig látszott. Mindenki ideges volt, nem csak én. Fogalmam sem volt, hogy miért vagyunk így kiborulva, hiszen ez rutin gyakorlat már nekünk.

Ahányszor valaki bejött a terembe, elhangzott egy szívélyes, boldog karácsonyt kiáltás.

A fiúk megünnepelték Louist. Gyakorlatilag hóba fojtották, de úgy tűnt, Lou ezt cseppet sem bánta. Örült, láttam. Örült, hogy a barátaival van.

Mikor végeztünk, én a mosdóba menekültem.

Megmostam a kezem, és tönkre vágva az alapozást, amire amúgy jelenleg semmi szükségem nem volt, arcomat is felfrissítettem egy kis hideg vízzel. Fél óra volt a nagy karácsonyi fellépésig.

A fesztiválon rengetegen vettek részt, valószínűleg ők mind ott lesznek, és gondolom még azok is, akik csak miattunk jönnek. Rengetegen leszünk.

A csap szélére támaszkodtam, és lehajtottam a fejem, megpróbáltam relaxálni.

Louis ugrott az elmémbe. Felidéztem a mosolyát, amin, mint mindig, most is mosolyogtam.

Ekkor kinyílt az ajtó, és ő lépett be rajta. Hátra fordultam felé, majd egyből vissza a tükörhöz. Mikor magamra néztem, azt gondoltam, hogy „te jó ég… vannak problémák…”. Úgy festettem, mint aki leugrott a tízedikről.

Louis elért engem, és hátulról átölelt. Kezemmel megsimogattam a kezét.

-Ne aggódj! – súgta a fülembe. – Jó ez a nap!

Fáradtan bólogattam. Az járt a fejemben, hogy mi lett volna, ha elvesztettem volna ezt az embert magam mellől…

Valószínűleg már én sem lehetnék itt, mert első adandó alkalommal feladtam volna az életem. Még mindig okoltam magam.

Megfordultam és ránéztem.

-Izgulok.

-Látom! – vigyorodott el, azzal a szívrohamot okozó mosolyával. – Nagyon jólnézel ki, nem kell idegeskedned.

-Rengetegen lesznek.

-Vannak. – helyesbített. Nagyot nyeltem, és lehajtottam a fejem.

Nem akartam ismét felhozni folyamatos vitánk tárgyát, de muszáj volt megkérdeznem.

Louis

-Fel fogjuk mi valaha vállalni magunkat? – kérdezte bánatosan, miközben kissé hátradőlt, míg én a derekánál fogva tartottam. A tegnapi beszélgetésünkre gondoltam Paullal.

Bólintottam.

-Egyszer biztosan.

Bátorítóan megragadtam az ujjait.

-Mi lesz ez után? A napokban hazautazunk. És minden olyan lesz, mint…

Elakadt a hangja, én pedig elengedtem őt, mikor Niall benyitott és hozzánk sétált.

-Minden rendben, fiúk? – kérdezte, és kezet mosott.

Bólintottunk.

-Ideges vagyok. – mondta neki Harry, zsebre dugott kézzel. A szőke a tükörből bólintott vissza.

-Zayn is az… nem tudom, mi van ma. – rántott vállat, majd mikor megfordult, egyszerű mozdulattal szorosan megölelte Harryt.

-Kössz. – mondta neki, mikor elengedték egymást. – De még mindig ideges vagyok. – vigyorgott a szőke után, aki csak visszaintett az ajtóból.

Haz-ra néztem, és megigazítottam a haját.

-Tökéletes vagy. – vigyorogtam. – Felmegyünk a színpadra, és minden lány el fog tőled ájulni.

-Csak természetes. – kacsintott. Felnevettem, de belül én is rettentően feszült voltam.

Tíz perc múlva, már a színpad mögött ácsorogtunk. Elől Harry utána Liam, Zayn, Niall és én. Idegesen lépegettem egy helyben, egyik kezemből a másikba dobáltam a mikit, és csak Harryt bámultam, ahogy lehajtott fejjel áll, meg sem mozdul.

Ijedten hallgattam a sikítozást, ahogy elsötétült a színpad, mi pedig felsiettünk.

A fények derengeni kezdtek, és amint egy kicsit is láthatóvá váltunk, beindult a WMYB zenéje. Liam kezdett.

Rengetegen voltak, annyira, hogy nem számított rá egyikünk sem. Olyan volt, mintha jelen lenne a fél világ.

Eljátszottuk a szokásos csínyeket, lemosolyogtunk egy két lányra, integettünk nekik. Harry pedig több számban is átírta a szöveget boldog karácsonyra.

A közönség őrjöngött.

Kis szünetet tartottunk, mikor Liam beszédbe kezdett a harmadik dal után.

-Sziasztok! – köszöntött mindenkit. Én felmértem a terepet. Harry rám nézett, én pedig rá. Mosolyogtam egyet, amire egy szétszórt mosolynak szánt grimasz volt a válasz.

Harry

Liam fojtatta a beszédet.

-Nagyon örülünk, hogy ennyien eljöttetek, mindig elképesztő látni, hogy… - és mondta, mondta, mondta. Kezdtem megnyugodni, és éppen hogy sikerült, ám ekkor Louis átvette a hangot, amin mindannyian meglepődtünk. iIe láttam, ahogy remeg a keze,és elszántan mered a közönségre, szája előtt tartva a mikrofont.

Hevesen vert a szívem, nem tudtam, mire készül. Nagyot nyeltem, mikor Paul hangja szólt a fülesünkbe. „Louis, mit csinálsz?”

Louis

Nem törődtem Paullal, a fiúkat néztem. Zayn a háttérbe húzódott, és amikor ránéztem, egy mosoly terült szét az arcán. Liam és Niall összenéztek, majd Niall legyintett, Liam pedig mosolyogva bólintott.

Engedélyt kaptam.

Harryre csak futólag pillantottam, láttam a döbbent, gyanakvó tekintetét.

A közönségben sikítoztak a lányok, kamerák vettek, és vakuk villantak.

Megköszörültem a torkom, tettem egy két lépést a közönség felé.

-Mindannyian ismeritek Larry Stylinsont igaz? – kérdeztem, és figyeltem, ahogy halk hangom hangosan végig fut a stadionban. Ha az előző állapotot sikításnak neveztem, akkor nem tudom, most milyen szóval élhetnék.

Harryre pillantottam, aki tágra nyílt szemekkel, és tátott szájjal bámul rám. Tett egy lépést felém, de megállt.

Újból a közönségre néztem.

-Olyat szeretnék most mondani nektek, ami… - megálltam, mert alig kaptam levegőt, a szívem száguldott. Hallgattam a felerősített hangom visszhangját, és a közönség hangjait. – ami azóta nem tűr halasztást, mióta majdnem meghaltam azon a kórházi ágyon. Azt akarom, hogy mindenki tudja, mennyire szeretem őt, és hogy ez az egész Larry Stylinson dolog… valódi.

Lehajtottam a fejem, és inkább nem néztem rájuk. A közönségre csend telepedett. Nem tudták, hogy komolyan gondolom-e. Felkaptam a fejem, mikor Harry is beleszólt a mikrofonba.

-Mindig is valódi volt, az elejétől fogva.  – hangja remegett, majd megerősödött. - Ő az életem! – emelte meg a karját, és rám mutatott, mély, rekedtes hangja betöltötte a teret.

Az emberek sokkolódva meredtek ránk. Összenéztünk a fiúkkal, mikor lassan végig futott a közönségen egy moraj, majd egy eddigieknél is hangosabb fangirling.

Liam rám mosolygott, beharapta a száját. Leírhatatlanul hálás voltam nekik, hogy kockára téve a saját karrierjüket, hagyták, hogy Harry meg én nyilvánosságra hozzuk a kapcsolatunkat. És abból, hogy ő és Niall nem mondott semmit, tudtam, hogy ők már valóban nincsenek együtt.

A zene elindult, mi pedig végig énekeltük a dalokat, és nem féltünk egymásra nézni, megérinteni egymást. Csodálatos érzés volt, hogy nem kell elrejtenem a törődésem, féltésem, és szerelmem az irányában.

Harry

Reméltem, hogy senki nem veszi észre érzelmi kitörésemet, és a könnyeket, amik betöltötték a szememet, mikor az emberek sikítani kezdtek.

Nem ítéltek el!

Ámbár tudtam, hogy ők még csak a rajongók, az a fele a társadalomnak, akik mellettünk állnak, de úgy éreztem, ennyi emberrel megnyerhetjük a csatát.

Mikor lefutottunk az előadás után a színpadról, Louisra ugrottam, lábaimat körbefontam rajta, és sírni kezdtem. Szorosan átkarolt ő is, és válla rázkódásából tudtam, ő is hasonló állapotban van. Arcon csókolt.

-Nincs visszaút. – zokogta. – Szeretlek.

-Együtt vagyunk! - hajtogattam neki, egymás után többször is elmondtam. – Nyilvánosan is, Lou… - hangom magas volt és vékony. Nevetségesen viselkedtem, de nem érdekelt.

A fiúk is odajöttek, és tőlük is kaptunk egy fantasztikus ölelést. Vigyorogtam, ahogy ölel,és a barátaim is, és végre az egész világ tudhatja a titkot, aminek sosem kellett volna titoknak lennie.

A kocsiba ülve, Paul megszólalt.

-Holnap másféle napra ébredtek majd fiúk… - sóhajtotta. A visszapillantó tükörben pedig láttam, ahogy elmosolyodik. – de nagyon büszke vagyok rátok!

Én végig zokogtam az egész utat, twittereztem, másik kezemmel Louis ujjait szorongattam, aki arcát a vállamra fektette, és nézte, mit csinálok.

Mindenki rólunk beszélt. Kellemes csalódásként ért, hogy semmi negatív nem jött elő rólunk – egyelőre.

Még mindig könnyes arccal felé fordultam, és szájon csókoltam. Úgy éreztem, mindent megtehetek.

Ő az enyém, és én az övé, és ezt végre mindenki tudja. Erősen vert a szívem, ahogy felidéztem, ahogy remegő hangon elmondja az igazságot rólunk.

Nem számítottam rá. Nem tudtam számítani rá, hiszen egész eddig eltusolgatta az ügyet.

Ma pedig az egész világ tudhatja.

Egyszer csak megráztam a vállánál fogva, fülig érő szájjal, idióta hangot kiadva.

-Imádlak téged, Louis William Tomlinson, a lelki társam, a legjobb barátom és a szerelmem egyben! – sikítottam.

A fiúk csak nevettek rajtam, Louis nevetve hátradőlt az ülésben,a hasát fogta, én pedig előre hajoltam, hogy feltekerjem a zene hangerejét.

-Imádlak! – kiáltottam még egyszer, miközben odahajolt, és csikizni kezdett. Én leestem az ülésről, hangosan nevettem, ő pedig utánam hajolt, majd felhúzott és mélyen szájon csókolt.

-Elfoglak jegyezni egyszer! – ordította túl a zenét.

-Én meg igent fogok mondani! – vigyorogtam, mint aki beszívott, és csak pattogtam az ülésben, és néztem, ahogy mindenki rajtam nevet.

Sosem voltam még ennyire boldog.