You said forever 35.rész

Harry

Homlokomat még mindig a mellkasán fektettem, remegve nyitottam ki a szememet, és felnéztem a gép monitorjára.

Dobog a szíve…

Ilyet még soha életemben nem éreztem. Újból síró görcs tört rám a megkönnyebbüléstől. – ez a szó pedig le sem tudja írni, mit éreztem.

Erősen megszorítottam a kezét, és újból zokogásban törtem ki.

-Louis… - suttogtam a nevét, és megérintettem az arcát. Kezem rázkódott a zokogástól, ahogy az egész testem. - Szeretlek. Annyira szeretlek!

Az egyik orvos a hónom alá nyúlt, és felhúzott.

-Mondom álljon arrébb, kérem! – remegtem, testemet ismeretlen boldogság járta át. A gép csak pittyogott. Egyenletes ütemben.

Adtak neki valamilyen injekciót, én pedig csak bámultam a mellkasára, ahogy emelkedik és süllyed… ahogy él.

-Ilyen nincs. – mondta az egyik orvos. – Ilyet még nem tapasztaltunk.

-Defibrillátor nem segít, de utána mégis van szívhang… - örvendezett halk, boldog hangon mellettem az asszisztens. Ránéztem, és könnyes szemmel, fülig érő vigyorral a nyakába borultam. Alig kaptam levegőt, sokkolódva ültem le, és csak bámultam Louisra. A halvány gondolat, hogy meghalt, vagyis majdnem meghalt, engem is kis híján megölt.

Hirtelen hinni kezdtem mindenben, minden kultúra istenében, meg a csodákban és mindenben, ami csak lehetséges. Mindenben, hogy visszahozták őt nekem.

Mikor kiléptem a kórterem ajtaján, még mindig remegett az ajkam, és könnyes volt a szemem.

A fiúknak fogalmuk sem volt, mi történt, ezt leszűrtem a tekintetükből, de voltak olyan tapintatosak, hogy ne kérdezzenek rá. A legrosszabbra gondoltak.

-Él… - sóhajtottam, és erőtlenül összerogytam a fal mentén, kezembe temetve az arcom. – Él. – ismételtem.

A fiúk csendben ültek, hallottam, ahogy Liam halkan szipog. Rájuk néztem, mindnyájuk arcát könny áztatta.

-Min mehettél keresztül… - sóhajtott Liam.

Nevetve bólogattam, és hagytam, hogy folyjanak a könnyek.

-Mikor mehetünk be hozzá? – kérdezte Paul, az ő arca is meglepően beesett volt. Szórakozottan vállat rántottam.

-Nem tudom… - lihegtem, csak az volt fontos, hogy nem veszítettem el őt. Még mindig velem van. Rájuk néztem. – Meghalt, de… de most él.

A fiúk tágra nyílt szemmel meredtek rám először, majd összenéztek. Zayn a száját harapdálta, és odaült mellém, átölelt. Hozzábújtam, és felzokogtam, így levezetve a stresszt.

-Ne gondolj semmire, Harry. Nyugodj meg. Él. – simogatta a hátamat, én pedig bólogattam.

Egyetlen egy szó visszhangzott az elmémben. Az, hogy él, Louis él. Fel fog ébredni, és én nem engedem, hogy valaha, egyszer, egyetlen apró vitába is elegyedjünk. Nem fogom hagyni, nem fogom elengedni.

Annyira zsibbadtnak éreztem magam, hogy nem tartom kizártnak, hogy akár egy rövid időre is, de elaludtam. A mellettünk lévő ajtó nyitódására ébredtem. A doktor volt.

-Rendben van. Mindent stabilizáltunk, és ha a gyógyszerét szedi, ezentúl nagy valószínűséggel, nem fog ez megtörténni vele. Nagyon nagy szerencséje volt. – pillantott le rám. Nem tudtam hová tenni. – Pár nap múlva hazaengedjük őt. – mosolygott, és elsétált, mi pedig bementünk hozzá.

Távol álltam az ágyától, hagytam, hogy a fiúk azonosuljanak a helyzettel, én pedig csak égő szemmel, zúgó fejjel bámultam a gépmonitorjára, a szívritmusra, és arra, hogy rendben van.

Két nap múlva felhívták Pault a kórházból, hogy hazavihetjük őt, felébredt.

Én nem fértem a bőrömbe, amin a fiúk jót mosolyogtak. Csak pattogtam, és siettettem őket, hogy induljunk. Kész örökké valóság volt, mire megérkeztünk, és mire elértük az ő folyosóját.

Egyáltalán nem lepődtem meg, hogy lépteim gyorsabbak voltak, mint a fiúké, és hogy én voltam az első, aki feltépte az ajtót.

Megálltam a küszöbön, és néztem őt, ahogy ül az ágy szélénél, épp felveszi a cipőjét.

Tátott szájjal meredtem rá, ahogy lassan felpillant rám, és arcán egy gyöngéd mosoly terül szét.

Nem tehettem róla, de újból erőt vett rajtam a sírás, miközben sebesen felé lépdeltem, és a nyakába borultam, kissé hátra döntve őt, mélyen megcsókoltam. Karjai átöleltek, nekem pedig potyogtak a könnyeim. Lassan simogatta a hátam a kezével, és vigyorogva visszacsókolt. Elvetemült módon boldog voltam, hogy érezhetem a csókját, és hogy karjai körbefonnak engem.

Mikor teljesen erőt vett rajtam a sírás, elhajoltam tőle, és csak szorítottam magamhoz, a vállára hajtottam az arcom.

-Harry… - hallottam a hangját. – Nagyon szeretlek.

-Én is… - hangomat eltorzította a görcsös zokogás.

Hatalmas nehézségeket okozott lehámoznom magam róla, mikor a fiúk is beléptek. Louis még rám vigyorgott, miközben a fiúk egyenként a nyakába borultak. Mindenkit erősen visszaölelt, közben Paul kézbe vette a kabátját, ami az ágy végében volt, beharapott szájjal, összefont karokkal, könnyes szemekkel néztem Őt, arra gondolva, hogy mennyire szerelmes is vagyok valójában…

Mikor kiszálltunk a kocsiból, egy férfi sétált hozzánk, kezében egy köteg szórólappal.

Paulhoz lépett. Nem igazán figyeltem rá, de azt elcsíptem, hogy felkértek minket, hogy ha már úgy is itt tartózkodunk, lépjünk föl a karácsony hetében, azon a fesztiválon.

Paul nevetve rábólintott, és megbeszéltek néhány részletet. A srácokkal bementünk, és leültünk az asztalhoz. Lou mellettem ült.

A fiúk beszélgettek, de én egyikükre sem figyeltem, csak arra, ahogy Louis kezét óvatosan a combomra helyezi.

Száguldani kezdett a szívem, hülyén vigyorogtam és alig kaptam levegőt. Kezemet a kezére helyeztem, és óvatosan simogatni kezdtem a kézfejét. Szürreális volt, én pedig megbecsültem minden pillanatot, minden érintését, jobban, mint valaha.

Paul elénk rakott pár perc múlva valami zacskós levest, ami egész finom volt, de nekem még mindig erőfeszítéseket kellett tennem, hogy ne Louis kösse le a figyelmem. Az, ahogy szájához emeli a kanalat, ahogy nyel, ahogy felnevet valamin, amit a srácok mondanak, vagy, ahogy felém sandít.

Csak rá figyeltem.

Este helyet adtunk a srácoknak, ki a kanapén aludt, ki a vendégágyon.

Én pedig mellette.

Az ágyon ültem, mikor kijött a fürdőből, egy szál alsónadrágban, fogkefével a szájában. Vigyorogtam rá, ő pedig egyből visszamosolygott. Egy pillanatra csak bámult rám, majd visszafordult és fél perc múlva újból kijött – fogkefe nélkül.

Az ágyra mászott, mellém, és mielőtt ledőlt volna, hátrahúzott engem is. Átkarol a mellkasomnál, én pedig hozzászorítottam az arcom.

Louis

Nagyon furcsán éreztem magam. Valóban úgy, mintha még egyszer megszülettem volna. Harry mosolya pedig drágább volt minden kincsnél, amit valaha a birtokomban tudtam. Ledőltem vele az ágyon.

Nagyon fáradt voltam, és ezt szerintem ő is tudta. Épp fölém hajolt, hogy megcsókoljon, mikor bekopogtak hozzánk.

-Igen? –szóltunk ki egyszerre elengedve egymást.

Paul volt. Belépdelt, becsukta maga mögött az ajtót, és leült hozzánk.

-Hogy vagy, Louis? – nézett rám érdeklődve.

-Remekül, köszönöm! – vigyorogtam rá. Valóban remekül voltam.

-Sajnálom, hogy ez ilyen hamar jön, de az elkövetkező másfél hét minden napja tele van zsúfolva, egészen a fesztiválig, ahol pedig felléptek.

Harry elhúzott szájjal bólintott.

-Dedikálások, meg interview-k, újságok és minden. Mindenki kíváncsi, mi történt veled, Louis.

Bólogattam. Gondoltam, hogy ez így lesz.

Mikor Paul kiment, Harryvel egymásra néztünk.

-Figyelj… - szólalt meg beharapott szájjal. –Szedd azt a kibaszott gyógyszered!

Elvigyorodott, és én is. Mikor újból hátradőltünk, megcsókoltam őt.

Különleges csók volt…