You said forever 34.rész

Harry

Idegesen mászkáltam fel-le, mert már este hét volt, sötét is, és Louis nem jött vissza. Nagyon nagyon rossz érzésem volt.

A bőröndömre vetettem egy pillantást, ami már tele volt pakolva. Interneten vettem két repülőjegyet holnapra, mikor sikerült lehiggadnom.

Mélységes bűntudat kísértett, hogy úgy viselkedtem Louisszal, pedig igaza volt. Vissza kell mennünk.

Rádöbbentem, mennyit jelent nekem, hogy valóban nem volnék képes felépülni, ha ő nem lenne.

Feszülten ültem az ágyon, a parkettán doboltam a lábammal, és testemet újra és újra átjárta a bűntudat. Hogy veszekedhettem így vele? Hogy mondhattam neki olyat, hogy tűnjön el? Hogyan?!

Nem vagyok normális! Szeretem. Nagyon szeretem. Megremegett a szám, miközben hátradőltem.

Csak gyere haza, Lou… Kérlek…

Gyorsan felpattantam, amint kopogás hallatszott az ajtóból. Tágra nyílt szemekkel rohantam le, és szélesre tártam az ajtót.

-Mit keresel itt? – kérdeztem, mikor Paul erőszakosan betört, és idegesen beletúrt a hajába. Ekkor vettem észre, a fiúk is itt vannak. – Ti mit csináltok itt?

Felváltva meredtem az arcokra, kezdett rázni a hideg. Próbáltam a tágra nyílt ajtóra fogni, és gyorsan be is csuktam mögöttük.

-Válaszoljatok már! – szóltam rájuk hátamat az ajtónak vetve, figyelmen kívül hagyva az émelygést, ami már majdnem egy órája nem hagy nyugodni.

Nem tudtam mi van Louisszal. És rettegtem. Úgy értem, életemben nem féltettem még így senkit. Soha.

-Paul, mondd el te… - kezdte Zayn, majd rám nézett. Paulra kaptam a szemeim.

-Mit??

Ez a frusztráltság szörnyen rosszat tett nekem. Gumó szorult a torkomba, alig kaptam tőle levegőt.

-Nem fiúk, engem hagyjatok ki ebből! – fordított idegesen hátat, és arrébb sétált. A fiúkra néztem. Liamnek könnyes volt a szeme.

Hevesen vettem a levegőt, a pánik erőt vett rajtam. Mi történt, ami még rá is ilyen hatással van?

-Mondjátok már el, mi történt! – sikítottam, pedig alig bírtam egy normális hangot is kipréselni a torkomból. – Hol van Louis?

A srácok összenéztek.

-Kórházban van… - mondta végül Liam, majd végig folyt egy könnycsepp az arcán, miközben hátat fordított nekem, és ellépdelt.

Abban a pillanatba, én valóban azt hittem, meghaltam. Elhalkult minden zaj. Minden nesz. Minden lélegzetvétel. A fiúk beszéltek egymáshoz. Néztem Zayn arcát, a száját, ahogy formálja a szavait. Hol Niallre hol Liamre, hol rám néz, de hangja messziről szólt, tompa volt. Felfoghatatlan. Végigcsúsztam az ajtó mentén, és a földre zuhantam. Zayn nekem szólt, de nem voltam hajlandó ráemelni a tekintetem.

Éreztem!– gondoltam. Éreztem, hogy baj van!

-Harry! – rázott meg Paul a vállamnál fogva.

Olyan volt, mintha felébrednék… mintha bombára ébrednék. Testem összerándult, úgy néztem föl rá.

-Most bemegyünk hozzá!

-Biztosan rendben van, fiúk! – mondta Niall, és végig nézett rajtunk. Liam a száját harapdálta, Zayn a lábát nézte. Szinte megállt a szívem, ahogy leszűrtem: ezt egyikük sem gondolja komolyan.

-Mi történt vele?

-Egy órája hívtak a kórházból, hogy Louist eszméletlenül… - itt Paul elhallgatott, mikor az arcomra nézett. – Gyerünk, Harold, állj föl, és szed össze magad! Bemegyünk hozzá, nincsen semmi baja!

Bólintottam.

Nem lehet semmi baja…

Önkívületi állapotba kerültem. Mintha valóban elhagytam volna a testemet, vagy legalábbis lemaradtam volna tőle. A kocsi zötyögött, én pedig csak bámultam az ölembe ejtett kezeimre.

Felidéztem a hangját – ami nem volt szándékos. De megtettem. Hallottam a szavait, amiket mondott nekem, és olyan jó volt hallani őket. Éreztem a bőre illatát. Mintha itt lenne velem, olyan kristálytisztán.

Éreztem az érintését.

Az emberek beszéltek, a kórházban arcok haladtak el mellettem, fehér ruha, kapcsos tábla, asszisztens. Rám néz, és beszél hozzám. Üresnek éreztem magam, addig, míg az ágy mellett nem találtam magam.

Hogy történhetett ez? Hogy tehettem ezt vele? Miért váltunk el haraggal? A sok önokolás könnyekhez vezetett, amiket visszatartottam. A srácok kint vártak, a doktornő csak egyikünket engedte be.

Engem.

-Mi történt vele? – kérdeztem erőtlenül.

-A szívével van probléma. – mondta halk hangon az asszisztens.

-Mi a baj a szívével? – néztem rá feldúltan.

-Kérem, nyugodjon meg!

-Mi a baj a szívével? – kérdeztem lassan és taglaltan.

-Lék van a kamrák között. A szív nem pumpálja a vért rendesen. Gyenge… Mikor előzőleg volt kórházban kapott gyógyszert. Látta, hogy szedi a gyógyszerét?

Fel sem fogtam a nő mondandóját, csak ő rá bámultam, ahogy az orvosok rászerelik az ijesztőbbnél ijesztőbb kardiogépeket. Erőtlenül ráztam a fejem, néztem, ahogy leveszik róla a fölsőjét, megemelik, ráerősítik.

A gép hamarosan egyenletesen – nagyon lassú ütemben – pittyegni kezdett

-Milyen gyógyszer? Sosem szedett gyógyszert! – néztem a nőre.

-Ne aggódjon uram, a gyógyszer elhanyagolható, nem volt kötelező szednie.

-Mi történt vele?  - kérdeztem, kétségbeesve újból, és megtöröltem a szemeim.

-Összeesett. A szíve nem pumpálta a vért, agya nem kapott oxigént, ráadásul áthűlt a hóban.

-De csak ennyi nem? Akkor miért van itt ennyi orvos? Mi van vele? – léptem közelebb az ágyához.

A nő nem válaszolt, de ahogyan a fejét rázta, tudtam, mire gondol.

-Nincs garantálva, hogy valaha is magához fog érni…

Megfordult körülöttem a világ, a színek összemosódtak, a körvonalak elhalványultak. Hátráltam az ágyától, de nem sikerült, a fémasztalnak ütköztem, amin megcsörrentek a fémeszközök. Louist néztem, ahogy lassan kisétálnak a kórteremből az orvosok, a nővér is követi.

Utáltam itt lenni. Miért kellett itt lennem? Miért kellett itt lennie? Miért küldtem őt el?

Kihúztam az ágya alól a széket, és hallgattam a szívritmusát ráülve. Fizikai fájdalmat okozott a hosszú csend két pittyogás között.

Louis arca csodálatos volt. Sápadt, és erőtlen. Élettelen.

De csodálatos. Csak meredtem rá tátott szájjal ujjaimat a mellkasán heverő kezére kulcsoltam.

-Nem hagyhatsz itt! – néztem az arcát, kezem remegett. Féltem, hogy gondot okozok ezzel, de nem voltam hajlandó elengedni, a szám remegett, könnycseppek folytak végig az arcomon. – Louis, kelj fel… - könyörögtem. – Kérlek.

Hogy jutottunk idáig?

Miért hazudott nekem? Miért mondta, hogy nincsen baja, meg hogy ne aggódjak, és hogy mindig itt lesz?

-Ne aggódj. Fel fogsz épülni!

Görcsösen szorongattam az ujjait, de minden erőm elszállt, mikor a gép sípolni kezdett. A monitorra pillantottam. Megremegett a testem, elrántottam a kezem, és felálltam.

 Egy pillanat alatt vagy öt orvos jelent meg az ágya mellett, de én nem hátráltam tovább.

-Nincs pulzus… defibrillátort! – hallottam egy férfitől. Arcomba temettem a kezem, hevesen vettem a levegőt, hallgattam azt a kibaszott gépet, ahogy csak sípol, minden másodpercben megerősítve a tényt: Louisnak nincs szívhangja.

Megállt a szíve.

Összegörnyedtem.

-Nem... – remegett a hangom, és zokogásban törtem ki.

A testébe áramot vezettek, amitől megrázkódott. Még mindig semmi! Könnyes szemekkel néztem a műveletet, és nem hittem, hogy vele, aki az életemet jelenti, ezt kell tenni. Ha nem veszekszem vele, élne. De nem él!

-Gyerünk már! – kiáltottam, mire rám szóltak, hogy menjek arrébb. Nem mentem. Remegtem, hátamat a falnak vetettem. Ez nem történik meg!

Nem vele. Nem velem. Nem velünk, a mi kapcsolatunkban!

Nem! Én nem veszíthetem el! Ő nem hagyhat itt!

Néma csönd állt be a szobában, én pedig felálltam. Szörnyen festhettem. Zokogtam, lángolt az arcom, remegett a térdem, a fémasztalba kapaszkodtam, alig álltam a lábamon. Előre bicsaklott a fejem, nem voltam hajlandó ránézni az orvosokra, akik kissé eltávolodtak az ágytól, és rám-rám néztek.

Egész testem rázkódott. Nem tudtam, hogy halk vagyok-e, vagy ordítok-e éppen, azt tudtam, hogy ezt nem fogom túlélni.

Elfordultam tőlük, mikor a nő lassan megrázta a fejét, és lehajtotta. Csak ömlöttek a könnyeim, majdhogy nem összegörnyedtem. Szédültem, a sírástól nem kaptam levegőt.

Kéz érintette a vállamat. A nővéré. Átölelt. nem öleltem vissza.

Louist akartam ölelni. Mindent megtettem volna, hogy a szemeibe nézhessek, és lássam, ahogy visszanéz rám. Hallani, csak még, egyetlen egyszer hallani, ahogy azt mondja, hogy szeret, vagy ahogyan nevet egyet. Csak egyszer.

És a tudat, hogy soha többet nem tehetem…

-Uram… - hallottam az orvos hangját.

Nem néztem rá, csak egyik kezemmel eltakartam az arcom, és tovább zokogtam.

-Ne mondja ki! – parancsoltam, de alig bírtam kimondani ezeket a szavakat, a gumó hatalmassá növekedett.

-Nem… - nyögtem. – Nem lehet…

-Nem tehetünk semmi többet. – hallottam valakitől.

-Nem… - ismételtem. Nem tudtam mást mondani, csak azt az egy szót hajtogattam, újra és újra. Nem kaptam levegőt a könnyeimtől, én is követni akartam őt…

Nem tudok nélküle élni!

Minden tagom remegett, miközben felé fordultam

Arca békésebb volt, mint valaha, rajtam pedig újból erőt vett a sírás. A srácok nem jöttek be, mikor mindenki kiment a szobából, csak én maradtam.

Homlokomat a mellkasára hajtottam, kezemmel szorongattam az övét, ami rettentő hideg volt.

Artikulálatlan hangok hagyták el a számat. Szerettem volna megcsókolni, semmissé tenni a tényt, hogy én miattam történt.

Úgy ment el, hogy veszekedtünk előtte. Épp utált engem, mikor utálja találkoztunk. És többet már nem békülünk ki…

Szorosan hozzá bújtam, a könnyeim végig mosták a mellkasát. Újból elhagyta a számat egy nem…

Egészen eddig itt volt. Most nem tudtam felfogni, mi lesz ez után… Nem tudtam elképzelni, hogy hogy érhet így véget valami. Hogy érhet így véget egy világ, egy ember, egy élet…

Nem tudtam felfogni. Tényleg ennyik volnánk? Valamik, amik ennyitől elvesznek? Valóban ennyi? Így megtörténhet ez? Ilyen könnyen veszthetem el azt, ami az alapfeltétele az életemnek…?

Zsibbadtam, hisztérikus állapotba kerültem.

Hallottam, ahogy nyílik az ajtó, de mintha egy hangszigetelt fal állna közénk nem hallottam, csak tompán.

Több hangot is hallottam, összemosódtak, sokan beszéltek egyszerre, orvosok, meg papucsok csattogása, a saját zokogásom hangjai.

És pittyogás.

Egyenletes, életteli, erős pittyogás…