You said forever 30.rész

Harry

Hátrahajtotta a fejét, és nem adott ki semmi hangot. Féltem, hogy most is némasági fogadalmat tesz, mint ahogyan az elején csinálta.

Hallani akartam azokat a hangokat. Mellkasa szabálytalanul emelkedett és süllyedt, engem pedig beindított, hogy akkora hatással vagyok rá, hogy szóhoz sem jut, akkora hatással, mint ő rám.

Kezem merészen végig siklott a mellkasán, utána a hasfalán, de ott megállt.

-Kérlek... – hallottam a hangját, néztem a kezét, ami görcsösen kapaszkodott a hófehér lepedőbe, az ereket a kezén, a nyakán.

Felcsusszantam hozzá, neki feszültem a testének. Behunytam a szemem, mert úgy döntöttem, ez most az ő menete lesz, most csak adni fogok.

-Mit, Lou, mit? – faggattam a füléhez hajolva.

Körbefont a hátamnál a karjaival, érintése érzéki és törődő volt. A fülemhez hajolt, egyik keze pedig lecsúszott a hátamról a fenekemre, és magához húzott.

Meglepve estem a hátamra, amikor fordított kettőnkön. Alkarjával a fejem mellett támaszkodott, én pedig néztem a szép karját, vállát, a mellkasát. Arcára pillantottam, és arra gondoltam, hogy egy ilyen tökéletes ember, hogy szánhat időt rám, hogy oszthatja meg pont velem ezeket a pillanatokat.

Szerencsésnek éreztem magam, különlegesnek, hogy Louis William Tomlinson engem szeret.

-Szóval? – néztem a szemébe, amik egyenesen visszanéztek rám.

-Téged. – hangja alig volt mondható suttogásnak. – Mindent, amit adni tudsz.

-Mindent megkapsz! – biztosítottam, és megcsókoltam. – Csak hagyd magad. – mondtam elhajolva az ajkai elől, a nyakára tapadtam, és szívni kezdtem. Nem érdekelt, mennyire tűnök vadállatnak, vagy mocskosnak, akárminek, mert tudtam, minden tettem magasabbra emeli őt. Teste folyamatosan remegett, mozgott fölöttem, én pedig csak mosolyogva figyeltem, hogy hol érzékeny a leginkább.

 Felültem, vele az ölemben.

Louis

Csak arra az érzésre fókuszáltam, amit az ágyékomban éreztem. Kezét lecsúsztatta rajtam, de nem ért hozzám. Csak majdnem.

És ez az őrületbe kergetett. Rá pillantottam, de nem viszonozta. Megragadtam a kezét, összefontam az ujjainkat.

Felnézett rám, olyan volt a tekintete, mint aki nagyon töri a fejét valamin.

-Mire gondolsz? – kérdeztem. Félre nézett.

-Csak latolgatom, hogy vajon mennyire vagyok merész… - harapta be a száját, valami elviselhetetlenül szexis módon, és felnézett a szemembe. Lassan mozgott alattam.

-És mire jutottál? – kérdeztem meg, meglepődve, hogy mennyire kihívó a hangom.

-Arra, hogy nagyon! – mondta, mély, rekedtes, rezgő hangon, ami rezgéseket küldött belém is. Kicsúszott alólam, és az ablakhoz sétált. Néztem, ahogy lehúzza a redőnyt, és lassan szinte teljes sötétség borul a szobára.

-Mit csinálsz?

-Hangulatot teremtek. – láttam megindulni felém, de hunyorítanom kellett. Vállamnál fogva ledöntött az ágyra. Kezemmel eltakartam a szemem, mindegy volt, mert amúgy sem láttam semmit. Az egész testem égett, szomjaztam az érintésére.

Miért nem ér hozzám? – gondolkoztam. Éreztem, ahogy fölöttem térdel, de nem ért hozzám, csöndben volt.

Ekkor a combomra ült, én pedig azon szitkozódtam, hogy miért nem kicsit feljebb??

Keze lassan végigsimított a mellkasomon, ami olyan erőt gyakorolt rám, hogy kezem önkéntelenül is magamhoz emeltem, és mozgatni kezdtem. Nagyon feszített a nadrágom, annyira, hogy nem tudtam, hogy az élvezettől, vagy a fájdalomtól nyögök-e.

Harry félretolta a kezemet.

-Menny innen! – mondta, hallottam a hangjában a mosolyt. Egyből elengedtem magam, és Harry kezét kerestem. Idegesen lefogta őket, a fejem fölött, és lehajolt. Vadul szájon csókolt.

-Maradj nyugton! - utasított.

-De…

-Nem! – vágott közbe. – Ugye tisztában vagy vele, hogy az őrületbe tudnálak kergetni?

-Már most az őrületbe kergetsz! – vágtam vissza nyögve, majd erőtlenül megadtam magam, mikor ajkai a mellkasomra tapadtak.

-Akkor hagyd szépen, hogy a csillagokig vigyelek…

Visszaült a combomra, én pedig behunyt szemmel élveztem az érintéseit.

Ujjait becsúsztatta a nadrágom szegélye alá, egy ideig nem mozdult a keze. Remegtem. Remegett a térdem, a kezem.

-Gyerünk már! – itt jöttem rá, hogy a hangom is.

Lassú mozdulattal lehúzta rólam az utolsó ruhadarabot is. Egy ideig csend volt, és nyugalom. Megmozdult fölöttem, fogalmam sem volt mit csinál, vagy mire készül.

Ekkor ujjai körém fonódtak, mozgatni kezdte a kezét. Hangos nyögés szökött ki a torkomon, pedig próbáltam visszafogni magam.

Érintése először tétova volt, lassan és gyöngéden csinálta. De én gyorsítani akartam a tempón. Alig adtam ki hangot, mert nagyon szemérmetlenül tudtam volna nyögni, ami zavarba hozott volna. Harry keze észrevétlenül gyorsított a tempón, én pedig a lepedőt markoltam.

Egy pillanatra elengedett.

-Miééért…? – nyögtem. Fölhajolt hozzám, fülembe suttogott.

-Hallani akarlak téged, Louis!

Türelmetlenül föllöktem a csípőmet.

-Perverz vagy! – szóltam vissza. Keze újra hozzám ért, én pedig egyből magamhoz nyúltam, körbefonva az ő kezét.

-Te is… - mondta.

Kezemmel gyorsítottam kicsit a ritmuson, majd elengedtem. Erősebben fogott, intenzívebbé téve az érzést. Szakadozott sóhajokkal reagáltam.

Kezével együtt mozogtam. Mozdulatai vadak voltak, akárcsak az igényeim.

Mikor kezdett megfeszülni a testem, egyszer csak elengedett.

Döbbentem lihegtem, és próbáltam az arcára nézni, de semmit nem láttam. 

Ekkor újra megéreztem őt. A szívem össze-vissza kalapált, mikor rájöttem, ez nem a keze.

-Harry… - nyüszítettem, és beletúrtam a hajába.

Futurisztikus élmény volt. Hátra vetettem a fejem, kezemmel irányítottam őt, amit szégyelltem, de most csak az élvezet számított. Ő is felnyögött, ajkai vibráltak körülöttem.

Harry

Mikor elkezdtük, már tudtam, mit akarok majd tenni vele. Ám mikor megtettem, egy teljesen másik világba kerültem.

Amíg nem ért hozzá a szám, fogalmam sem volt, milyen lehet orálisan kielégíteni egy fiút.

Élveztem, hogy jobban vergődik, mint eddig bármelyik érintésemtől. Kezével a hajamba túrt, és mozgatta a fejemet. Próbáltam őt addig bekapni, ameddig csak bírtam.

Kezemmel rásegítettem, és ő is mozgott. Feltüzeltek az ajkait elhagyó hangok, és félmondatok. A legjobbat igyekeztem kihozni magamból, és éreztem, hogy ez sikerül is.

Teste kezdett megfeszülni, szorítása erősebb lett a hajamban, a nyögéseit visszafojtotta. Elhajoltam tőle, mikor elérte a csúcsot, de a kezemmel nem engedtem el.

-Úristen, Haz! – nyögött közben, keze, amivel megragadta az enyémet, erőteljesen remegett, úgy, mint az egész teste. Dübörgött a szívem, csendben ültem mellette, majd lassan elengedtem őt. Vert a víz, és próbáltam feldolgozni, hogy tulajdonképpen mit is műveltem most vele. Kezem felsiklott a hasán, én pedig arcom a nyakába temettem. Hevesen emelkedett és süllyedt a mellkasa, miközben átkarolva hozzábújtam.

Mikor visszatért a lélekjelenléte felém eső karját megemelte, és simogatni kezdte az arcomat, beletúrt a hajamba.

Egyikőnk sem szólt egy szót sem. Én szörnyen zavarban voltam, megmozdulni sem mertem.

Louis

Alig kaptam levegőt. Szerettem volna mondani neki valamit, de nem jött számra szó. Hálás voltam neki, mert ez a fél óra életem leggyönyörűbb, és legélvezetesebb félórája volt. Arcomat felé fordítottam, és mikor nem mozdult, fölé gördültem. Megpusziltam az orrát, ő pedig átkarolta a nyakam.

-Hát... – kezdtem. – Te jó ég. – fejeztem be.

Halkan felnevetett.

Könyököltem az arca mellett, kezdtem egészen jól látni a sötétben. Beletúrtam a hajába.

-Ez kibaszott jó volt. – sóhajtottam, és homlokához illesztettem az enyémet.

-Nagyon örülök neki… - suttogta. Megcsókoltam őt. Éreztem rajta magamat…

You said forever 29.rész

Remélem, ma még tudok feltölteni, de ha nem, akkor csak jövőhéten pénteken, vagy szombaton... Bár ez nem biztos, mert lehet, hogy még hétfőn is.

Jó olvasást!! :))

Harry

Louisra ébredtem, ahogy ujjai a hajamban motoszkálnak. Mellettem könyökölt, már fel volt öltözve. Felé néztem.

-Mikor keltél?

-Úgy egy órája. - mosolygott, és megpuszilta a homlokom. Felültem, és fél óra alatt elkészülődtem. Ő végig bent volt velem.

Hülyeségekről beszéltünk, semmiségekről. És én élveztem, hogy a témánk nem egy súlyos dolog.

-Van kedved elmenni valahova?

-Persze! – fordultam felé. – Mire gondoltál?

-Csak valami mindennapira. Megkajálhatnánk valahol, - rántott vállat összefont karokkal. – aztán sétálhatnánk, vagy ilyesmi. Te jobban ismered a környéket! Valami ötlet?

Nagyon tetszett a terve, hevesen is bólogattam, de ha az én ötletem kell neki, az az lenne, hogy bárhol, csak kettesben legyünk.

-Menjünk el egy moziba! – javasoltam, és közelebb sétáltam hozzá. Kitárta a karjait, és megölelt.

-Jó öltet! – mondta egyenesen a fülembe. Elhajoltam, mert nagyon csikizett. Felnevetett, és kezeivel is csikizni kezdett.

Utálom, amikor csikiznek, mert nagyon csikis vagyok.

-Louis… - kértem fuldokolva a nevetéstől, és már a földön feküdtem. Ekkor abbahagyta, nekem pedig sikerült lefognom a kezeit. Lenézett rám, és a béke, ami az arcán honolt, felmelengette a szívemet, olyan volt, mintha ki sütött volna a nap kora decemberben.

És ahogy erre gondoltam, megszólaltam.

-Hamarosan itt a születésnapod. – mosolyogva bólintott, és megemelkedett, felém hajolt, és csókot nyomott a számra. Megsimogattam az arcát. – Van valami, amit szeretnél? Tanácstalan vagyok.

-Nem tudom. Ha van valami, szólok. – mosolygott, és még egyszer megcsókolt.

Egy nyugodt kis kajáldában ültünk, és útközben is csak néhány lány szólított le. Amúgy meg alig voltak emberek ezeken a kis szűk, macskaköves utcákon. Átkaroltam Lou derekát. Ebbe már bármit belemagyarázhatnak, de még nincs bizonyíték semmire.

És ha találnának… hát, akkor csak egyetértünk majd velük. Imádtam ezt az érzést. Hideg szél fújt kint, felhők takarták el az egész eget. Piroslott az arca, hideg volt a keze. Hatalmas kényszert éreztem, hogy megfogjam, és átmelegítsem, de nem tettem.

Azon veszekedtünk, ki fizessen, miután megreggeliztünk. Végül, mikor nyújtottam a pénzt a férfinek, Louis lecsapta a kezem, és ő fizette ki.

Még ültünk egy ideig az asztalnál, és néztem őt.

-Szeretlek. – mondtam neki. Felnézett rám a mobiljáról.

-Én is szeretlek.

Nem győztem ezt elégszer kimondani, és nem győztem elégszer hallani tőle. Mosolyogva hajtottam le a fejem, hogy legyűrjem a késztetést, hogy hozzáérjek, megcsókoljam, vagy, hogy csak egyszerűen érezzem a bőrét. Tudtam, hogy veszélyes vizeken evezek. Tudtam, hogy túlságosan közel engedem magamhoz. Tudtam, hogy valóban többet jelent, mint bárki más. Az életem. Az egész világom.

Louis

Tanácstalanul álldogáltunk a mozi előtt, és nem tudtuk, milyen filmet válasszunk.

Engem érdekelt egy film, többen is jegyet vettek rá, de Haz nem volt hajlandó megnézni.

-Mi lenne, ha azt néznénk? – mutatott a plakáton lévő szörnyen unalmasnak tűnő, minden bizonnyal rohadtul elcsépelt filmre, én pedig egy grimaszt vágva meredtem vissza rá.

-Komolyan? – kérdeztem, ő pedig csak bólogatott. – De Harry, arra senki nem is vesz jegyet. – pénztárhoz néztem, ahol épp most vettek rá egyet. – Jó oké, de látod, csak az az öreg házaspár. – mutattam a nőre és a férfira.

Egy lusta, kandúrmacska vigyor terült szét az arcán, és lassan bólogatni kezdett.

-Szóval… - kezdtem levonni a következtetést. – Eszed ágában sincs egy normális filmre beülni, ezért inkább olyanra akarsz jegyet venni, ahol senki nincs, csak mi.

-Vág az eszed. – hajolt közelebb, majd megállt, ahogy a szememen átfutott az ijedtség. Elfordult. Átöleltem.

-Ne haragudj. – fejét rázta. – Felvállaljuk.

-Csak nem most. – bólintott. Ez egy teljesen normális helyzet volt, mindketten tudtuk, hogy jobb, ha nem itt csókolózunk. De anélkül tudtam, hogy kissé megbántottam őt, hogy ő kimondta volna.

A leghátsó, és legbelső székeket választottuk, és amikor leültünk, ő egyből összefonta az ujjait az enyémmel.

A fülemhez hajolt, és belesuttogott.

-Itt kaphatok egy csókot?

Egy pillanatig nem mozdultam, csak néztem a vásznat, ahogy elkezdődik a film. Felé fordultam.

-Többet is. – suttogtam, és az ajkaira tapadtam. Az az idős házaspár nem fog minket felismerni, főleg, hogy valószínűleg el sem látnak idáig. – oké, ez gonosz volt…

De nem érdekelt. Harry csókolt. Mélyen és érzékien.

Harry

Közelebb hajoltam, és még jobban mélyítettem a csókon. Keze hozzáért az arcomhoz, hüvelykujja az állam alatt érintett, és lassan simogatott, bele-beletúrt a hajamba. Elszakadt tőlem, és fellélegzett, ahogy én is.

Hevesen vert a szívem, ahogy kezét a combomra helyezte, és gyöngéden simogatni kezdett.

-Téged akarlak születésnapomra. – suttogta, mikor a csók intenzívebbé vált. – Elő ajándékként is elfogadlak. – mosolygott. Halkan felnevettem. Arra gondoltam, nekünk csókolóznunk sem szabad, mert fél másodperc alatt, annyira képesek vagyunk elmélyíteni, hogy egyből tovább akarunk menni.

A film nagy részéből semmit nem fogtam fel, még akkor sem, mikor nem csókolóztunk, mert agyam beszűkült, és csak a kezét éreztem a combomon, ahogy szemtelenül simogat. Összeszorítottam a szám, mert reméltem, így figyelmen kívül hagyhatom a tényt, hogy…

-Szeretlek. –suttogta.

-Én is.

Tehát a tényt, hogy…

-Veled akarok lenni.

-Én is. – válaszoltam. Tehát! A tényt, hogy…

-Feszít a gatyám. – fordultam felé. Combomról a kezemre vándoroltak az ujjai, felállt, és magával húzott.

Louis

Nem kellett többet mondania, én hazarángattam őt. Nem érdekelt, hogy mi jön közbe, elhatároztam, hogy ha törik, ha szakad, most végig csináljuk!

Ledöntöttem az ágyra, és ráültem. Vigyorogtam, ahogy láttam az arcán, hogy köpni, nyelni nem tud. 

Odahajoltam, és birtokba vettem az ajkait. Felnyögött, és tarkómnál fogva közelebb húzott. Lelökött, és fölém mászott. Testével nekem feszült, nyakamat csókolta, jobb kezét a pólóm alatt éreztem, majd, ahogy egyszer csak lecsúszik a nadrágomra. Fellöktem a csípőm, ő pedig lerántgatta rólam a fölsőmet, és levette a sajátját is.

-Nem hagyom, hogy bármi közbejöjjön! – suttogta elfojtott hangon, lemászott rólam egy pillanatra, és levette a nadrágját, ahogy az enyémet is. Zavart az alsónadrág, ami még rajtunk maradt. Végig csókolta a hasamat, én pedig hol a haját, hol a lepedőt markoltam. Gondosan odafigyelt, hogy mindenhol érintsen, csak ott nem, ahol a leginkább kívántam az érintést. Ez olyan volt, mintha ott lenne előttem a pohár víz, de nem érném el.

-Harry… - gyűjtöttem össze minden erőmet, hogy szóhoz jussak nyögés helyett. Felnézett rám, én pedig megemeltem a fejem, hogy lenézhessek. Elködösült a józan tudatom, nem tudtam, hogy értelmesen formálom-e a szavakat, csak a lüktetést éreztem. – Kérlek… - nyögtem, ő pedig csak egy komisz mosollyal várta, hogy kifejtsem, ujjaival gyöngéden simogatta a hasamat, oldalamat.

-Mit kérsz? – vonta fel a szemöldökét önelégülten.

Sosem éreztem még olyat, hogy ne tudnék beszélni a vágytól. Ha lett volna erőm, kinevettem volna magamat.

You said forever 28.rész

Büszke vagyok magamra, hogy olyan körülmények között sikerült megírnom ezt a részt, hogy egy tíz éves kisfiú-ikerpár ugrált a vállamon, és kihívásnak tekintették, hogy beleolvassanak - amit (gondolom megértitek) nem engedtem. (ebből kifolyólag lehet, h lesznek benne elírások, azokért bocsánatot kérek!!)

De Nektek jó olvasást! :))

Louis

Felcaplattunk csöpögő ruhákkal a fürdőbe, ahol a nagy részét (értsd csak alsó gatya maradt rajtunk, ami jobban tapadt ránk, mint valaha) és a vizes ruhákat a csapba gyűrtük. Épp levette a fehér pólóját, mikor én felé fordultam, szájon pusziltam.

-Kivehetek a cuccaid közül egy alsógatyát? – meredtem a szemeibe, ő pedig nevetve bólintott. – Hozz egyet akkor nekem is! –szólt utánam.

Nem sokat agyaltam, kivettem az első kettőt. Megmosolyogtam. Mindegyiket láttam már Harryn.

-Tessék. – nyomtam a kezébe az egyiket, ő pedig tétován elvette tőlem. – Mi van? – kérdeztem.

-Fordulj el… - kérte.

-Ezt most komolyan mondod? – vigyorogtam felvont szemöldökkel. Ajkait elhagyta egy „aha”, mire én csak húztam a szám.

Elfordultunk egymástól, de ő azért biztosra ment, és ajtót csukott közöttünk.

-Ennyire nem lehetsz zavarban!

-Nem is vagyok! – kiáltott vissza makacs hangon. Átvedlettünk, majd ő fapofával benyitott és a gatyáját is a csapba dobta, ahogy én is.

-Olyan fura, hogy ebben vagyok… - mondtam neki. Tulajdonképpen tetszett a gondolat, de akkor is fura volt. A szegélyénél fogva közelebb húzott magához. Megmosolyogtam.

-Szerintem kifejezetten jól áll neked… - csókolt meg. Nem totojáztam sokat, az ágy felé tereltem. Ledöntött rá, én pedig megint alulra kerültem. Tetszett, mert már megszoktam, hogy fönt vagyok, és ez így újdonságot nyújtott. Morgott egyet, mire én felnevettem.

Bocsi. – vigyorodott el.

-Mi volt ez? – kérdeztem, mikor felült rajtam.

-Minek vettük fel egyáltalán a gatyát, már most feszít… - mondta, kacéran beharapta a száját, miközben lenézett rám. Hatalmas szemekkel meredtem rá, és lassan végig simítottam a hasán, amitől kissé megremegett, aztán a mellkasán. Megmozdult fölöttem, én pedig hátrahajtottam a fejem, és becsuktam a szemem. Még egyszer megmozdult, majd még egyszer. Elfojtott nyögés hagyta el a számat. Most nem mozdult, kezével a hasamon támaszkodott, és gyöngéden simogatta. Felnéztem rá, kívántam a következő mozdulatot, de ő nem mozdult…

Fellőktem a csípőm, és csak néztem az arcát, meg ahogy átsuhan rajta az élvezet. Pontosan ugyanezt éreztem én is. Kezeire helyeztem a kezem, felcsúsztattam a válláig, majd a tarkójánál megálltam. Mindketten mozogni kezdtünk, ő pedig felszisszent.

-Nem tudom, meddig bírom majd… - mondta, szeme csillogott, a bőre még mindig nedves volt, hozzátapadt az enyémhez.

-Én sem… - suttogtam. Így volt… de húzni akartam, ameddig csak bírtam, mert sokáig, még nagyon sokáig szerettem volna vele lenni, mert minden pillanattal egyre jobbá és jobbá vált az élvezet. Lehajolt, és vadul szívni kezdte a nyakamat, a mozgást pedig abbahagyta. Türelmetlenül fordítottam meg kettőnket.

Harry

Lángolt a bőröm, követeltem az érintését. Az elmúlt időben túl sokszor indultam be kielégülés nélkül, és ez erőszakossá tett.

 Belecsókolt a fülembe, a nyakamba, szívta a bőrömet, és mozgott fölöttem. Azt hittem, ezt az érzést nem lehet fokozni…

Belém harapott, én pedig felsóhajtottam. Szörnyen perverz dolognak éreztem, hogy imádom a fájdalmat, amit okoz nekem… Imádom.

Közelebb húztam a testemhez, ő pedig egyre intenzívebben mozgott. Én nem így akartam elmenni. Nem akartam, hogy így menjen el.

Letoltam magamról, és felültem mellette. Ujjaimat végig futtattam a hajamon, amiből még csorgott a víz. Megnyaltam a számat, csókolni akartam őt. Hátra pillantottam rá, és egy ijedt tekintettel találkoztam. Megfogtam a kezét.

-Semmi gond… - nyugtattam. – Csak… nagyon közel vagyok, és… - zavarba ejtett a téma. – Annyira alkalmatlan, hogy így… menjek… el…

-Biztos csak ennyi? – kérdezte. Egész testemmel felé fordultam, neki pedig a pillantása a nyakamra szegeződött, és míg beszéltem sem vette le róla a szemét.

-Biztos… minden oké? – kérdeztem felvont szemöldökkel.

-Vérzik a nyakad… - mondta. Magamra néztem, és igen, ahol megharapott, valóban véreztem, de csak éppen hogy.

-Jaj, hagyd semmi komoly. – elővettem egy papírzsebit az éjjeli szekrényből, és megtöröltem magam.

-Sajnálom… - harapta be a száját. Felnéztem rá.

-Én nem. – vigyorodtam el. – Élveztem.

Nem tudtam nem észrevenni, hogy a kezét magára csúsztatja. Közelebb ültem hozzá és megcsókoltam.

Louis

Megcsókolt. Visszacsókoltam.

És az egész testem megdermedt, mikor keze lesiklott a vállamról, és az ujjait a kezem köré fonta, ami viszont… elég diszkrét helyen volt.

Nyeltem egyet, és egy centire elhúzódtam, hogy levegőhöz jussak. Behunyt szemmel próbáltam lenyugodni, mert én sem így akartam elmenni. Lüktettem, és ezt nem tudtam figyelmen kívül hagyni. Kivert a víz, remegett a kezem.

-Nyugi… - csókolt bele a nyakamba. Hátravetettem a fejem, és elkeseredetten felnyögtem. Úgy éreztem magam, mint aki csapdába esett, ahonnan nem akar szabadulni…

Mozgatni kezdte a kezünket, én pedig egyszer csak átcsúsztam azon a bizonyos tűréshatáron. Elemeltem az enyémet.

-Csináld! – sóhajtottam két csók között. Ő csinálta. Jobban, mint reméltem. Ölembe ült, arca az arcom mellett volt, közvetlen a fülembe nyögdécselt. Önkénytelenül is odaemeltem a kezem, mert éreztem, már csak pár mozdulat választ el a csúcstól. De ő lefogta a kezem, amin elmosolyodtam…

Ekkor elengedett. Egy pillanatra levegőhöz sem jutottam, fel kellet dolgoznom, hogy nem érzem a kezét.

-Ne már… - nyögtem a vállába kapaszkodva. Szaporán lélegzett, ahogy én is… majdnem sikerült.

-Nem így akarlak eljuttatni a csúcsra. – lihegte a fülembe, miközben mozogni kezdett fölöttem, és mindezt olyan igazul, és ártatlanul csinálta, olyan természetesen, hogy arra gondoltam, ilyen csodálatos ember nem létezik. Aki még ezt, pont ezt a dolgot is képes tündérien véghezvinni.

Harry

Élveztem, ahogy örömet szerzek neki, de észrevettem, hogy csak pár mozdulat van hátra. Éreztem a teste megfeszüléséből, abból, hogy elakadt a lélegzete, és ahogy a kezét ösztönösen magához emelte. Lefogtam, mielőtt közelebb juttatná magát, és én is elengedtem.

Megijedtem, mert magától a tudattól, hogy kis híján elérte a csúcsot, én is majdnem elmentem. Olyan volt, mintha valóban összeköttetésben állnánk egymással.

Átkaroltam, ő pedig a mellkasomat csókolta. Éreztem, ahogy egymásnak feszül az ágyékunk, és ez teljesen elvette az eszem.

Ekkor kopogtak az ajtón.

Bennem megállt az ütő. Lemásztam róla, ő pedig csendben hátradőlt az ágyon, arcát eltakarva.

Megdörzsöltem a szemeim, mert ugyan ez nevetséges, de valóban könnyezni kezdtem. Lenéztem rá, mikor megint kopogtak.

Felült, és megsimogatta az arcom.

-Nyisd ki! –suttogta olyan édesen, hogy csak mosolyogni tudtam rá.

Kínok, és fájdalmak között eljutottam az ajtóig. Adam állt benne. Legörnyedtem. Egyrészt, hogy takarjam vágyam bizonyítékát, másrészt, mert szörnyen begörcsöltem.

-Hello, Harry! – kiáltott. – Hogy megnőttél! –nyúlt a hónaljam alá, és felállított, de én csak görnyedeztem. – Te jó ég, mekkora vagy!

-Ha tudnád, Adam bácsi… - sóhajtottam, és leguggoltam.

-Mi a baj? – kérdezte az enyhén őszülő férfi.

-Görcsölök. – jelentettem ki mindenféle magyarázkodás nélkül.

-Á, értem. – mondta naivan, és meglepett arcot vágott, mikor megpillantotta Lou-t az ágyon, aki csak bájosan mosolygott, és intett. Felhúzott lábbal ült, én pedig igyekeztem lenyelni a röhögő görcsöt.

Az egész annyira nevetséges… Egyszer rám, egyszer rá nézett.

Nagy nehezen az ágyhoz tápászkodtam, és leültem.

-Fiúk! – kezdte. Behunytam a szemem. Kezdődik… - gondoltam.

-A szerelem csodás dolog.

-Francba… - motyogtam, és szinte láttam Louis ledöbbent tekintetét.

-Harry, fiam, te tényleg nagyra nőttél, míg kicsi voltál, mindig azt hittem, a lányokhoz fogsz vonzódni… - makacsul felnéztem a szemébe, ő pedig csak nézett rám. – De hát, én nem is mondok inkább semmit.

-Ne is… - vágtam vissza. Hátranéztem Lou-ra, aki egy összezavarodott „Honnan tudja?” – t formált a szájával.

-Louis! – kezdtem. – Bemutatom Adam bácsit. Aki meleg. Úgy értem forró. – pislogtam bájosan Adamre. Louisban benn rekedt a levegő.

Leült mellém.

-De Adam bácsi… - kezdtem elmagyarázni. – Én nem vagyok… meleg.

-Akkor bi vagy? – kérdezte hangjában őszinte érdeklődéssel.

-Háát… - húztam félre a szám. – Nem éppen… Tulajdonképpen heterók vagyunk.  Ő is… - mutattam Louisra, hogy biztosítsam őt.

-Akkor nem értem. – tette karba a kezeit.

-Mi sem. – mondta Louis.

-Miért vagy itt? – kérdeztem tőle.

-Hát mondtam, hogy jövök!

-Igen, és ez általában sosem következik be…

Bájos csevejbe elegyedtünk… egészen este tizenegyig!

Csak beszélt, beszélt, beszélt, aztán még beszélt, és azt hiszem, mondanom sem kell, sikerült mindkettőnknek totálisan lelohadnunk…

Mikor elment, még megfürödtünk, majd éjfélkor úgy estünk az ágyba, mint két babzsák.

Nagyon fáradtak voltunk. Louis fogta a kezem, és úgy aludt el. hamarosan engem is elnyomott az álom…

You said forever 27.rész

Háhh :D ezek az arcok :$

Louis

Nem tudom, mennyire sikerült lepleznem magamban azt a mérhetetlen vágyat, hogy a bőréhez érjek, de egy bizonyos ponton túl, már nem is láttam értelmét.

Összepillantások, elrejtett mosolyok, véletlen érintések. Ha valaki nagyon figyelt volna minket, láthatta volna, a halk, elnyomott sóvárgást.

De senki nem figyelt.

Mikor megérkeztünk, eltátottam a számat.

Mert én valóban egy szerény kis lakáskára gondoltam, ami még oké, de nem hittem volna, hogy a szerény kis kuckóhoz egy több hektáros erdő is tartozik, meg egy bazi nagy tó.

Mikor beléptünk, egy szépen berendezett egy teres szintbe ütköztünk. A fölső szinten pedig egy tágas szoba, meg mosdó. Egyszerű volt, mégis bájos.

Leraktam az ágyra Harry cuccát, majd hátrafordultam, hogy ránézhessek. A küszöbön állt, neki dőlve az ajtófélfának, és mosolygott.

-Olyan kicsi voltam, mikor utoljára jártam itt. – mondta, és az erkély felé indult.  – Akkor még nem volt erkély, de nagyon jó ötlet, mert rohadt jó a kilátás.

Kinyitotta az üvegajtót, és velem együtt kilépett, a friss, hűvös levegőbe. Pont a tóra lehetett látni, és engem is teljesen megbűvölt. Pirkadt.

Harry átkarolt hátulról, állát a vállamra hajtotta. Kissé neki dőltem, és a hasamon összekulcsolt kezeire tettem a kezem.

-Nem tudok élni nélküled. – hajtottam le a fejem.

-Én sem. – súgta a fülembe, amitől megborzongtam. Kicsit jobban megához szorított, én pedig élveztem a közelségét. Behunytam a szemem.

-Nem nézünk körbe kint? – kérdezte.

-Nem tudom… - nyögtem, és felé fordultam. – Mi lenne, ha itt maradnánk? – vontam fel a szemöldököm milliónyi lehetőséget elé tárva.

Megemelte az arcát, és úgy nézett le rám, fél mosollyal.

-Van időnk, addig maradunk itt, amíg csak akarunk. Nem hagyjuk se a srácoknak, se a médiának, vagy a managementnek, hogy innen most elrángassanak minket.

-Minden szabályt felrúgunk ezzel… - mondtam. Puszit nyomott a számra.

-Kicsit lázadunk. – mondta, és a derekamat simogatta.

-És a koncertek, meg ilyenek? – aggodalmaskodtam tovább.

-Majd mondanak valamit, hogy szabad napon vagyunk… szabad hónapon… - javította ki magát. Felnevettem.

-Nagyon szemtelen vagy! – közöltem vele, majd kikerültem, rácsaptam a fenekére, és elindultam lefelé – Verseny a tóig! – szóltam még hátra.

Harry

Nem tudom, hogy hogy érezhettem magam annyira felszabadultnak, de a világ most tényleg színes volt, rá kellett döbbenem, a hírnév volt, ami teljesen beszürkítette azt.

De most, hogy átlagos fiúkként viselkedtünk, minden tökéletessé vált.

Ha nem lennénk híresek, nem botránkozna meg a világ a szerelmünkön, úgy néznének ránk, mint két melegre, és nem úgy, mint Harryre mag Louis-ra a One Directionből, és nem akarnának megkövezni az érzelmeinkért.

Van egyáltalán ember, aki képes kontrollálni az érzelmeit? Ha van… hát, engem megtaníthatna rá…

Kezdett szúrni az oldalam, de csak futottam, most nem veszíthettem. Louis nevetve a vállamba csapott, és gyorsított. Már alig kaptam levegőt, láttam, ő is alig bírja, de egyikőnk sem állt meg.

Már csak pár méter volt, és a célt, ő érte el először. Lába belesüppedt a homokba a tó szélén, majd nevetve hátra feküdt, mellkasa emelkedett süllyedt. Ekkor érkeztem meg én, és hasonló állapotban rogytam mellé. A hullámok elértek a hajunkig, ami elég vicces érzés volt. Felé fordítottam az arcom, és beletúrtam a hajába.

-Csaltál! – közöltem.

-Nem is! – ült fel mellettem felháborodva, de csak nevetett, ahogy nem hagytam tiltakozni.

-Csaltál, igenis csaltál, előbb indultál, felkészülni sem tudtam! – kiáltottam őt túl.

-Nem! – kiáltotta közben többször is.

-De igen! Mindenki tudja, hogy gyorsabb vagyok nálad! – közöltem még vele, és én is felültem.

Louis felnevetett.

-Mi van? – kérdeztem lesajnáló hangnemben.

-A hajad… - mondta. Én meg oda emeltem a kezem, és kitapogattam.

Ekkor a tarkómhoz ért, és közel húzott magához. Megcsókolt, én pedig erőszakosan visszacsókoltam.

-Ha valaki észrevesz, lefotóz, fölnyomja a netre? – hajolt el tőlem.

-Akkor legalább már csak közölnünk kell, hogy ez nem photoshop. – mosolyogtam, megfogtam a kezét, és felhúztam.

Megnyugodtam, hogy következmény nélkül sétálhattam vele kézen fogva. Ilyet soha nem tehettem. Összefonta az ujjait az enyémmel, miközben ráléptünk a hosszú stégre, és lassan végig sétáltunk rajta.

Louis

Fogta a kezem, simogatta a kézfejem, én meg csak mosolyogtam lehajtott fejjel. Minden annyira tökéletes volt. Soha, soha, de soha nem akartam ennél jobban megmozdulni. Csak csendben, kézen fogva sétálni.

Ebbe ő csúnyított bele, mikor hirtelen csak megfogott, és belelökött a vízbe. Hamar felbukkantam alig kaptam levegőt, ahogy a hideg víz átáztatta a ruháimat. A hasát fogta, úgy nevetett.

-Ez olyan ismerős. – guggolt le a stég szélén nevetve, előttem. Megfogtam a csuklóját, és lerántottam. Hamar feljött, megrázta a haját, én meg néztem, ahogy a vízcseppek kirepülne belőle, és ahogyan átvilágítja őket a hajnali fény.

Kellemetlen tudatra ébredtem rá minden másodpercben: szerelmesebb vagyok, mint valaha…

Hátrasimította a haját, és a képembe fröcskölt. Kissé elúsztunk a stégtől. Élveztem, hogy az egész tó, egyedül a miénk. Lerúgta magáról a cipőjét, és kihajította még a stégre.

-Nem veszed le? – vállat rántottam. Nem láttam feltétlenül szükségesnek. A lábam éppen leért, én pedig megálltam közvetlen előtte. A szájára tapasztottam az enyémet, kezeim közé fogtam vizes arcát. Visszacsókolt, a gyomrom pedig csak liftezett. Próbáltam még közelebb férkőzni hozzá, de ez addig nem ment, míg kezét a hátamról, lassan a fenekemre nem csúsztatta, és úgy vont közel magához. Kicsit felnyögtem, de úgy tűnt a mosolyából ítélve, hogy ő tisztán hallotta.

Harry

Megfordult a fejemben, hogy talán jobb ötlet lett volna a szobában maradni. Közel volt. Mégsem éreztem elég közel. Elszakadt tőlem egy pillanatra, és lábait a csípőm köré fonta.

Elmagyarázhatatlan érzés volt. Mosolygott rám, én pedig néztem a szempillájáról lecsöppenő vízcseppet, ahogy végig folyik az arcán, elér az ajkaira. Ajkainál leragadtam.

Most én nyögtem bele a csókba, ahogy még közelebb szorította magát hozzám.

Többet, ennél sokkal többet akartam, és éppen ezért szakadtam el tőle. Kezénél fogva kijjebb húztam őt, ő pedig csak vigyorgott, és utánam indult.

Kifulladva feküdtünk végig a parton, ő pedig fölém gördült. Az átázott ruhák miatt, teljesen olyan volt, mintha nem is lennének közöttünk. Átvetette rajtam a lábát, rám ült és felhúzott magához.

Az egész túlvilági volt, én pedig úgy vigyorogtam, mint egy fogyatékos, de nem érdekelt.

-Őhm…- mondta, de nem folytatta.

-Igen? – simítottam félre a haját a szeméből.

-Minden percben… minden másodpercben a számra jön, hogy szeretlek. – mondta.

-Velem is így van. – mosolyodtam el, és hozzábújtam. – Veled szeretném leélni az életemet, együtt megöregedni, és soha sem veszekedni. – suttogtam a mellkasának szorított arccal. – megrémiszt a tudat, hogy ez talán nem fog bekövetkezni.

-Nem tudom. – sóhajtotta, és eltávolodott, hogy rám nézzen. – Nem akarok erre gondolni. Addig fogunk küzdeni egymásért, amíg tudunk.

-Örökké.

-Örökké. – bólintott. – Nem számít mások véleménye, amíg velem vagy…. Basszus, sosem voltam még ilyen flegma! – csattant fel, amin elvigyorodtam.

-Csókolj meg. – kértem. Egyből rám tapadtak az ajkai, a kezeim a derekára csúsztak. Akartam a folytatást. Szükségem volt a folytatásra…

You said forever 26.rész

Tudom, ez sem valami hosszú, de gondoltam, kicsit felcsigázlak titeket :P (gonosz kacaj)

Jövőhét hétfője és pénteke között nem fogok tudni posztolni, mert vendégségbe megyek, de utána egyből pótolok ;)

Jó olvasást!

Louis

Egy felbecsülhetetlen értékű vigyor jelent meg az arcán, amire én is elvigyorodtam.

-Köszönöm. – motyogta, és magához húzott.

-Akkor oké. – távolodtam el, és magammal húztam az épület bejárata felé.

-Oké… - mondta vidám hangon és egymáshoz sem érve besétáltunk. Kapucni és minden nemű rejtőzködés nélkül. Nem létesítettünk szemkontaktust emberekkel, akik odajöttek hozzánk, így nekik hamar le is lohadt a kíváncsiságuk.

-Nem fogják leadni a drótot, hogy itt vagyunk? – fordultam felé kicsit aggódva. Rám mosolygott.

-Akkor mi megmondjuk, hogy mi a helyzet. – fogta meg a két kezem. Nagyot nyeltem. Erre én még nem vagyok kifejezetten felkészülve. Mármint, hogy itt, a reptér közepén egy random-interview során adjak rálátást a nagyvilágnak hogy a kettőnk brománca igazából románc. De Ő csak fogta a kezem, és nézett engem. És mellette legyőzhetetlennek éreztem magam.

Megvettük a jegyeket, és becsekkoltunk. Elég fura volt, hogy én így csomag nélkül indulok útnak, de ezt nem láttam útba álló tényezőnek. majd megosztjuk a ruháink. Szükség esetén, veszek magamnak.

Harry

Fél óra múlva a repülő első osztályán ültünk. A felszállást még végig ültük egymás mellett nuku érintkezéssel, ám mikor már kicsatolhattuk az övünket, én a mosdó felé vettem az irányt, ami ahhoz képest, hogy egy repülőgépen vagyunk, gyönyörű volt. Nem volt dolgom, csak látni akartam magam a tükörben.

Kíváncsi voltam, mit lát rajtam Louis. Elképzelni, hogy milyennek lát. Neki dőltem a falnak, és felmentem Twitterre.  Louis épp megosztott valamit, amit én úgy negyvenezerszer végig olvastam, és újra és újra csak mosolyogtam.

„A szenvedély az, ami megédesíti a csókot, a gyöngéd ragaszkodás, mely megszenteli.”

Megint elmosolyodtam. Dobogott a szívem – természetesen, - de ez más volt. Ez olyan… szerelmes-dobogás volt. Gyorsan retweeteltem, ám ekkor kinyílt az ajtó, és ő lépett be rajta.

-Ízelítő a rajongóknak? – mosolygott huncutul rám nézve a tükörben. Elpirultam. Ebben teljesen biztos voltam, nem kellett magamra néznem hozzá.

Louis

Boldog voltam. Annyira boldog voltam, hogy elmegyek vele, hogy csak kettesben leszünk, meg hogy azt teszünk, amit akartunk. Arra gondoltam, ez már-már felérne egy happy enddel.

Megfordultam, és néztem őt. Csodálatos volt. Zsebre dugta a mobilját és kajánul felnézett rám. Mosolygott.

Néztem a mosolyát, arra gondolva, hogy hogyan teremtődhetett ilyet csodálatos lény…! Az a ferde, kisfiús mosoly, magabiztos tekintet, csillogó szemek, és az a göndör haj.

Ilyen eszméletlenül tökéletesnek láttam először is, és örökké ilyennek fogom látni.

-Mire gondolsz? – kérdezte.

-Rád. – válaszoltam lassan, és felé sétáltam. Arcomat a vállára hajtottam, és behunytam a szemem. Éreztem, ahogy körbefonnak a karjai, beleveszek puha testébe, éreztem az illatát.

Furcsa tekintettel nézett ránk egy férfi, mikor besétált, kezet mosott, majd kiment. Pirosló fejjel bámultam utána, mikor Harry az egyik fülkébe húzott.

-Hm, milyen romantikus… - jegyeztem meg. Nevetve bólintott, és megcsókolt. Visszacsókoltam. Mindenemet beleadva, ahogyan Ő is.

-Hozzám tartozol. – jelentette ki, mikor a szemembe nézett, keze a hátamat és oldalamat simogatta. Határozottan bólintottam. – Nem tudom, hogy tudsz nekem mindezek után megbocsátani – suttogta.

-Nem tudom, hogy tudnál-e olyat tenni, amiért valaha ne bocsátanék meg neked. – mondtam.

Újból megcsókolt. Mély, izgató csók volt. Kezdtem hevesebben venni a levegőt a kelleténél, ezért leállítottam.

-Bármilyen izgatóan is hangzik, hogy egy repülőgépen csináljam, szerintem, azért várjuk meg, míg biztos helyre érkezünk. – kértem. Ő pedig felnevetett, mintha az év viccét mondtam volna.

Csak álltam előtte felvont szemöldökkel, ő meg csak nevetett, és nevetett.

-Mi van? – kérdeztem.

A fejét rázta, és neki dőlt az elválasztó falnak.

-Fogalmam sincs. – dadogta el. Én is elnevettem magam, és hozzábújtam.

Csak ültünk egymás mellett, én bámultam ki az ablakon, ő meg a vállamra hajtotta a fejét, és elaludt, derekamat átkarolva.

Had higgyék a jelenlévők, hogy melegek vagyunk! – gondoltam. Mi úgyis tudjuk az igazságot. Hogy valójában, sokkal többek vagyunk, mint a melegek.

És a nap végén úgyis ugyanabban az ágyban végezzük majd, egymás karjaiban. Nem hallva a szitkozódást kintről. Igen, tudom, hogy egy nap, mindez így fog történni.

Harry

Úgy bealudtam, mintha kötelező lett volna. Mikor felkeltem, Louis a szemembe nézett, és rám mosolygott. Ezt a gyöngéd harmóniát életem végéig viselni tudtam volna. Arcomat a nyakához szorítottam, és belélegeztem az illatát. Átkarolta a vállamat, és rám hajtotta a fejét.

A repülőgép megkezdte a leszállást, mi pedig fél óra múlva már egy taxiban ültünk.

Akihez utazunk, a család egy nagyon régi barátja. Szerény kis házikó, de meghittebb mindennél. Csak egyszer jártam itt, de imádtam.

Adam, a tulajdonos nem élt itt, de nekünk mindig kiadta. És ezt most igénybe is veszem. Mikor felhívtam emiatt, nagyon boldog volt, mondta, hogy lehet, majd meglátogat.

Ez Adamnél jó formán azt jelenti, hogy érezd jól magad, talán egyszer még találkozunk. Magyarán, dehogy látogat meg, de azért úgy vigyázzak a lakásra, mintha várnék rá…

Tó melletti kis faház volt, tökéletes, romantikus hely.

Szigorúan egymáshoz sem értünk, ami maga volt a kínzás, Louisszal. Még csak át sem karoltam, és megjátszani, hogy ez kielégítő, nem volt könnyű.

Könnyebben találnék más dolgot is a kielégítő kifejezésre, ha róla van szó, de hát nem fektetheti le az ember a barátját egy taxiban…

Louisra pillantottam, aki bámult ki az ablakon. A visszapillantó tükörbe néztem, ahol a pasi velem szemezett.

Lehúztam, az elválasztó falat, aminek nagyon örültem, hogy van…

Megsimogattam Louis combjának oldalát, amire ijedten ocsúdott fel. Rám nézett, majd zavartan elmosolyodott. Imádtam látni, ahogy zavarban van. Közelebb ültem hozzá, ő pedig egész testével felém fordult. Meglepődtem, mikor megragadta az arcom, és magához húzott. Egy csókra vártam, de csak puszit kaptam. Kaján módon rám vigyorgott.

-Ha megérkeztünk, Haz. – kacsintott.

Libabőrös lettem, de már alig vártam, hogy felavathassuk a házikót. Louis keze levándorolt a vállamra, végig siklott a karomon. 

Megbűvölten meredtem kihívó tekintetébe, élveztem, ahogy irányítja a testemben zubogó érzéseket, ám egy időben megrémisztett is az, hogy egy érintéssel ilyen hatást gyakorol rám.

Féltem, rettegtem őt elveszíteni. Ennyire nem szabad ragaszkodni senkihez, mint amennyire én teszem. Nem hagyhatja az ember, hogy valaki az életévé váljon, mert nincs garancia, hogy a szerelem örökké tart… ahogy az élet sem.

Kezével végig símított a nyakamon, mellkasomon, hamar elérte a hasamat... és még lejjebb kúszott. Megfeszült a testem, de nem szakítottam el a tekintetem az övétől. Hevesen lélegeztem, de igyekeztem nagyon visszafogni magam. Hangszigetelés nincs az elválasztó falon…

Szerencsémre, vagy épp hatalmas sajnálatomra, keze tovább vándorolt, majd megtalálta az enyémet.

A fejemben ezernyi kép zubogott, éreztem minden valaha átélt érintését, a nyögéseit is hallottam. Felsóhajtottam, és arrébb ültem tőle. Még ránéztem, ő pedig gonosz vigyorral félre nézett.

Nagyon vártam, hogy megérkezzünk…

Sziasztok! 

Szeretném nektek megköszönni, hogy nyomon követitek a történetem, rengeteget jelent!! :)

Nem is írnám, ha ti nem kommentelnétek. Szebbé teszitek a napomat!

Jó tudni, hogy van még, aki úgy gondol Larry-re mint én, és hogy olvassa az agymenésem.

Szóval, én tényleg hálás vagyok.

Ennyit szerettem volna csak mondani, ezzel a kis soron kívüli "üzenetemmel".

Ja, és egy kérdés: ez a kép szerintetek igazi??? :O

You said forever 25.rész

Oké, most ezt hamar hoztam, remélem sikerül majd a többit is :)

Jó olvasást!

Louis

Rohantam, és szabálytalanul vettem a levegőt, szúrt az oldalam. Csak arra tudtam gondolni, mi van, ha most veszítem el őt?

Tudom, hogy egyszer túl tudnánk tenni magunkat egymáson. De a napon, mikor újra összehozna minket a sors, a szívünk egyből ugyanazt érezné. De én nem akartam várni addig a napig, sőt, egy percet sem akartam várni!

Mert minden perc számított. Mikor megérkeztem, feltéptem az ajtót, és a szobánkba rohantam. Körbe néztem, még a fürdőben is. Harry sehol. A ruhái, és minden cucca hiányzott. Leültem az ágyra, és előre görnyedtem.

Mi a francot csináljak? Előkaptam a telefonom, és beütöttem a számát, de nem csöngött ki. Azon gondolkoztam, hogy vajon felvenné-e egyáltalán…

Gemmát hívtam, aki viszont fölvette.

-Szia, Louis.

-Gemma! – pattantam fel az ágyról. – Hol van Harry?

-Louis, szerintem, jobb, ha hagyod őt. – mondta. Fel-le sétáltam, fogalmam sem volt, mit mondjak.

-Bízd rám, mit csinálok. – ejtettem ki a szavakat. – Hol van?

-A reptéren, kb. fél óra múlva indul a gépe, Louis, itt már nem segíthetsz! Ki sem érsz addig! – erőtlenül rogytam a földre, és bele túrtam a hajamba.

-Gemma! Mit csináljak?

Sokáig nem válaszolt. Én pedig épp újra megkérdeztem volna, mikor válaszolt.

-Na jó. – mondta. – Ide figyelj. Most azonnal hívj egy taxit, hogy vigyen ki a vonat állomásra! Tíz perc múlva indul egy gyorsvonat, szállj le a reptérnél. Még így sem biztos, hogy időben leszel. Siess! Ja, és Amerikába repül.– mondta, és lenyomta a telefont.

Megrökönyödve ültem, és kitöröltem a könnyeket a szememből. Felpattantam, és fél perc múlva már a taxiban ültem, a vonatállomás felé tartva. Mikor megérkeztem, épphogy volt időm jegyet venni, mert néhányan letámadtak autogramért és nem tudták mit a jelent a szó, hogy „sietek!”.

A vonat, mikor kiértem a vágányhoz, már indult. Úgy éreztem magam, mint valami akciófilm figura, mikor sikerült fölkapaszkodnom rá, és kinyitnom az ajtaját. Begurultam, és hátra dőltem a földön. Néhány ember elhaladt mellettem, de engem most ők érdekeltek a legkevésbé. Lihegtem, eszelősen vert a szívem, és kattogott az agyam. Olyan ideges voltam, hogy hányingerem volt.

Nem tudtam lenyugodni, fel-le mászkáltam az ajtó előtt, majd mikor eljött az én állomásom, feltéptem, és fellöktem mindenkit, aki csak az utamba akadt.

Körbe néztem. Sötétedik. – gondoltam, miközben a fejemre húztam a kapucnim. – Nem vesz észre senki.

Harry

Louisra gondoltam, miközben előre hajolva, a térdemen támaszkodva igyekeztem eltakarni az emberek elöl az arcom. Szerettem volna hallani a hangját, de tudtam, hogy jóformán csak egy szót kéne mondania, és én meggondolnám magam.

Ez pedig nem fordulhat elő. Annyira megrohamoztak a különböző érzések tömkelege, hogy inkább felálltam és kisétáltam az estébe.

A reptér néptelenebbik felébe kúsztam, és neki támaszkodtam az egyik széles betonoszlopnak. Örültem, hogy láthatatlannak érezhetem magam.

Lehajtottam a fejem, és nagyot sóhajtottam. Láttam a leheletemet. Letöröltem egy könnycseppet, majd zsebre vágtam a kezeim, mert nagyon fáztak.

Még egy könnycsepp végig folyt az arcomon, de nem érdekelt. Hagytam. Semmi értelme letörölni.

Louis

Végre elértem a repteret, de annyi ember volt, hogy megtalálni köztük Harryt, olyan volt, mint tűt a szénakazalban.

Megpróbáltam megint hívni, de ismét nem csöngött ki. Jártam néhány kört, de Harry sehol nem volt. Tétován oda sétáltam egy itt dolgozóhoz.

-Elnézést… - lihegtem, ő pedig igencsak ferde szemmel nézett rám. – Mikor indult a legutóbbi járat Amerikába?

-Két órája. – válaszolta egyből. Megnyugodtam. Harry nem szállhatott még el.

-Nem tudja, mikor indul a legközelebbi járat? – kérdeztem még.

-De igen, Uram, egy perc, és mondom. – semmi kedvem nem volt egy percet várni, és ahogy láttam, hogy ráérősen kattintgat a monitoron, majdnem ráordítottam, hogy csipkedje már magát! – Fél óra múlvára van kiírva, de…

-Kössz. – mondtam, és hátat fordítottam neki. Harryt kerestem a milliónyi arc között.

-De uram, később indul a közelgő vihar miatt!

-Igen? – pördültem meg.

-Nagyjából egy óra múlva. – bólintott.

Van isten. – gondoltam.

Futottam még pár kört, de Harry egyszerűen nem volt itt. 

Érezném a közelségét, ez olyan, mintha az auráink már méterekről reagálnának egymásra, én egyszerűn tudnám, ha itt lenne. De nincs.

Hol a francban lehet?

Kiléptem a hatalmas épületből, és mélyen beszívtam a hideg levegőt.

-Mit tennél, ha Harry lennél? – kérdeztem magamtól, miközben körbe indultam a reptér körül. Hiába kérdeztem meg magamtól százszor is, a válasz mindig az volt: el sem akarnék menni!

Gyorsítottam, mert már nagyon meg akartam őt találni. Tudom, hogy itt lesz! Itt kell lennie!

Harry

Megdörzsöltem a szemeim, és szipogtam néhányat. Erősen fújt a szél, lefújta rólam a kapucnim, én pedig kezdtem áthűlni.

Elléptem az oszloptól, amikor valaki belém rohant. Kis híján elestem, de sikerült megtartanom az egyensúlyom… nem, várj, ő tartott a karjaiban. 

Mikor ránéztem, megállt bennem az ütő.

-Mit művelsz? – kérdeztem, és hátrébb léptem tőle. Egy ideig nem válaszolt, csak zihálva meredt rám.

-Te mit művelsz? Hogy gondolod, hogy csak így lelépsz?

Elfordultam.

-Harry! – ragadta meg a karom, de nem néztem rá. Elcsukló hangon folytatta. – El akartál menni? Anélkül, hogy elköszöntél volna? Ezt mégis hogy gondoltad?

Hangja elhalkult, szája remegett. Csak álltam, egy szót sem szóltam, pedig nagyjából csak egy gondolat visszhangzott a fejemben: hogy mennyire szeretem.

Beharaptam a szám, és lehajtottam a fejem.

-Harry… - suttogta, és utánam lépett, mikor a hátamat erőtlenül az oszlopnak vetettem. - Nem teheted. Nem hagyhatsz itt. Maradj, könyörgöm!

-Semmi értelme, Louis. – mondtam, miközben nyomatékosan a szemébe néztem.

-Oké. – mondta, és megragadta mindkét vállam. Hozzá akartam bújni, a testéhez simulni, érezni őt minden porcikámban. – De ha miattam nem is maradsz, akkor maradj a banda miatt.

Eltávolodott tőlem, és nem ért hozzám.

-Szeretlek téged, Harry. – ejtette ki a szavakat, olyan könnyedén, és annyira fájdalmasan, hogy beleremegett a szívem. – Tudom, hogy te is szeretsz. Miért próbálsz elkerülni?

-Semmi értelme, Louis. – ismételtem neki az egyetlen dolgot, amit mondtam, amióta itt van.

-Minek nincs értelme? – háborodott fel. – Minek Hazza? Kettőnknek? Az együttlétünknek? A kapcsolatnak? Nekem nincs értelmem? Vagy már időt sem akarsz pazarolni rám?!

-Nincs értelme erőltetni azt, ami…

-Ami? – vágott közbe. Nem tudtam folytatni.

Louis

Nem akartam vele kiabálni, de nagyon el voltam keseredve. Örültem, hogy megtaláltam, de megijesztett, hogy talán elkéstem. Hogy talán már nem ér semmit a szavam.

-Szeretlek. – mondtam ismét. – Amióta csak ismerlek, szeretlek! Hálás vagyok neked minden szempontból, de nem ezért. Szeretlek, de nem azért mert mindig mellettem álltál. Nem azért, mert reggel kajával vártál az ágyban, vagy megnevettettél, mikor a legnagyobb szükségem volt rá. Nem ezekért. Azért szeretlek, mert a részem vagy. Azért, mert szeretnem kellett téged, nem tudtalak nem szeretni. Azért, mert az első és utolsó gondolatom te vagy, és mert csak veled van értelme a holnapnak! Ha ez túl elcsépeltnek hangzik, akkor nézz magadba. Tudom, hogy te is így vagy ezzel.

-Louis…

-Csak engedd, hogy befejezzem! - vágtam közbe. - Tudod, mit csinálsz, Harry? Hátat fordítasz. Hátat fordítasz! nekem, kettőnknek, a szerelmünknek. Menekülsz! Te feladtad kettőnket, és én sosem hittem volna, hogy ez megtörténhet. Lemondtál rólunk, Haz... - halkultam el.

-Nem mondtam le kettőnkről! - mondta. Felnézett a szemembe, de nem tudtam olvasni a tekintetében. - Nem mondtam le. Egyszerűen csak arra gondoltam, hogy ennek tényleg nincs értelme...

-De minek nincs értelme? – törtem ki.

-Ennek! Látod? Szeretjük egymás, mégis veszekszünk!

-Értem. És te azt látod a legjobb megoldásnak, hogy se szó, se beszéd, lelépsz? – kiáltottam rá, de halkan folytattam. – Nem tudom elhinni, hogy itt hagytál volna…

-Nem hiszem el, hogy utánam jöttél. – mondta, és lehajtotta a fejét.

-Te is utánam jöttél volna. – mondtam, és közel léptem hozzá.

-Szeretlek. – mondta. Muszáj volt nagyokat lélegeznem, mert annyira vert a szívem, hogy nem kaptam levegőt. A homlokához érintettem az enyémet.

-Akarsz tudni valamit? – kérdezte. Bólintottam, közben pedig összefontam az ujjaimat az övével. Szörnyen hideg volt a keze. – Nem repültem volna el… - súgta.

-Mi? – néztem rá elemelve tőle az arcom.

-Már mindegy. Kijöttem, igazából be sem csekkoltam. Nem tudtam felszállni a gépre. Gondolatban is fájt itt hagyni téged. – hajolt közelebb, és minden egyes szavától, úgy ficánkolt a mellkasomban a szívem, mintha ki akarna törni onnan, hogy megcsókolhassa őt. Én is ezt akartam. – Próbáltam azt gondolni, hogy évek múltán majd újra találkozunk, és minden rendben lesz. – önkénytelenül is a fejemet ráztam. – De eszem ágában sincs nélküled eltölteni azokat az éveket. De akkor is, mindezekkel ellentétben, te és én reménytelenek vagyunk. – távolodott el tőlem.

-Nagyon tévedsz, Haz. A szerelem az, ami totálisan reménytelen, nem mi.

-Nyakig benne vagyok. – mondta. Mosolyogtam, miközben közel hajoltam hozzá. És ő is közelített egy kicsit. Lassan, és tétován.

-Még nem késted le a gépet. – mondtam neki. Meglepve bámult a szemembe, de én csak megfogtam a kezét, és az épület felé húztam.

-Mi?

-Vihar miatt később indul.

-És? – kérdezte, majd megállt, és visszahúzott.

-És felszállunk rá. – mondtam neki.

-Mi? – kérdezte magas hangon. – Miért?

Oda hajoltam, és megcsókoltam. Átkarolta a derekam, én pedig körbe fontam a nyakát. Csak csókolóztunk. Nem érdekelt, hogy felismer-e valaki, nem érdekelt, hogy mit gondolnak majd.

Vele voltam, és ez egy áttörhetetlen páncélként védett engem.

-Mi? – hajolt el tőlem pihegve.

-Megtartom az ígéretem. – súgtam a fülébe. – Megszöktetlek.

You said forever 24.rész

Huhh! Hát itt van, nehéz szülés volt, de megírtam. :) kissé elégedetlen vagyok vele, de meglátjuk, hogy majd Ti mit szóltok hozzá.

Igyekszem a következővel, de nem tudom, hogy az elkövetkezendő párnapban hogy s mint fogok tudni feltölteni!

Jó olvasást!

Louis

Csókolózom Niallel – gondoltam magamban kb. tizenötször.

Fogalmam sincs, hogy mi ütött belém, de úgy éreztem, hogy ez a legkevesebb, amit megtehetek Harry tettei után.

Látni sem akartam. A nevét sem akartam hallani.

Niall viszont semmi érzést nem keltett bennem. Pontosan tudtam, ezzel ő is így van. Csak egyszerű test, ahogy ő fogalmazott múltkor.

Pont ezt éreztem. Egyszerű, érzéketlen test, ajkak az enyémen, kéz érinti a tarkómat és húz közelebb. Én pedig visszacsókolok.

Jó hosszú csók volt. Nem nagyon gondolkodtam, csak próbáltam azonosulni a gondolattal, hogy én most tulajdonképpen… csókolózom Niallel!

Elhajolt tőlem, és félre nézett. Nem szóltunk egymáshoz. Jó sokáig. Ám ekkor rám nézett kérdő tekintettel.

Flegmán vállat rántottam. Ő is. És még egyszer megcsókolt.

Teljesen más volt, mint amit eddig éreztem, abszolút nem mozogtam, és fogalmam sincs, miért nem rebbentem arrébb abban a pillanatban, mikor az ajtó kattant, majd kitárult.

Harry és Liam állt benne.

Harry

Fogalmam sincs, mit éreztem abban a pillanatban. Olyan volt, mintha agyrázkódást kapnék.

Viszont arra tisztán emlékeztem, hogy valami végképp felmondta bennem a szolgálatot. Nyeltem egyet, és bámultam Louisra, ahogy a szemembe néz, ajkai pirosak, a szeme tágra nyíltan mered rám.

Nem tudom, hogy én milyen arcot vághattam. De abban a pillanatban nem is érdekelt. Niall felváltva nézett egyszer rám, egyszer Liamre, majd neki tért vissza legelőször a lélekjelenléte négyünk közül.

Felénk indult. Liam felé, de én csak Lou-t néztem. Megremegett az ajkam, csak azt reméltem, ő nem vette észre, hogy a sírás küszöbén állok. Nagy levegőt vettem, amint Liam becsapta az ajtót, mielőtt még Niall elért volna hozzánk. Mindketten megrökönyödve álltunk, és bámultunk magunk elé.

Hirtelenjében nem tudtam, mit kezdjek a karjaimmal. Céltalanul lóbáltam magam mellett őket, majd erősen beharapott szájjal hátat fordítottam az ajtónak, és karba tettem a kezeim. Lehajtottam a fejem, és összeszorítottam a szemem. Nem akartam elhinni, hogy mindez megtörténik velünk. Két hatalmas könnycsepp folyt végig az arcomon.

Liam felé néztem, aki rágta a szája szélét, és nem nézett rám.

-Amerikába megyek. – közöltem, lehetetlenül sírós hangon.

Liam bólintott.

Gemmához vettem az irányt, akit szerencsére egyből meg is találtam a nappaliban. Mikor rám nézett, ahogy tétován ácsorgok a kanapé mellett, lerakta az újságot, és felállt.

-Mi a baj? – kérdezte, és lerántott maga mellé. Nem válaszoltam, csak elengedtem magam. Átölelt, és úgy dédelgetett, ahogy kis korunkban csinálta.

-Larry Stylinson. – mondtam. Éreztem, ahogy bólogat. Simogatta a hátam, de én nem tudtam lenyugodni.

Louis

Fogalmam sem volt, hogy hozhattam volna rendbe a dolgokat. Lehajtottam a fejem, mert még mindig láttam magam előtt, ahogy Harry felnyitja az ajtót. A tekintete pedig rosszabb volt, mintha kikötöttek volna egy cölöphöz a sivatagra víz nélkül egy évre. Niall a homlokát az ajtónak támasztva állt.

Nem tudtam, mire gondol.

-Niall… - kezdtem. – Elviszem a balhét. Mindenki tudja, hogy összevesztünk. – mondtam halkan, de ő rázta a fejét. Nem érdekelt, csak folytattam. – Nem hiányzik, hogy mégjobban elásd magad Liam előtt.

Niall felém fordult, a szeme könnyes volt.

-Nem tök mindegy, hogy mit mondunk? Mindenki leszarja, hogy melyikünk volt, a lényeg, hogy megtettük, és hogy ezt Ők is tudják. – mondta halkan. – Bármennyire is szeretnéd megúszni, most beszélned kell Harryvel! – mondta a szemembe nézve.

A fejemet ráztam.

-De igen Louis! – mondta erőszakosan.

-Nem! Én végeztem! – mondtam, és az ablakhoz sétáltam.

-Végeztél? – nevetett fel ironikusan. – Nem, Lou. Ő végzett. Láttad a szemét?

-Láttam egyáltalán valami mást a szemén kívül?

-Akkor most szépen utána mész!

-És te meg Liam? – kérdeztem hangosabban a kelleténél.

-Dögrováson vagyunk. –mondta, hangjában egy csepp érzelem sem volt, ami meglepett. Ő már beletörődött ebbe. Ezen én már nem tudtam segíteni. Elsétáltam mellette és kinyitottam az ajtót.

-Addig nem vagytok dögrováson, amíg szeretitek egymást. – mondtam a nekem háttal álló fiúnak, majd kiléptem a szobából.

A fenyves felé vettem az irányt, ahol itt létünk első napjaiban voltam Liammel. Muszáj volt friss levegőt szívnom. Térdemre hajtottam a fejem, és behunytam a szemem. Nem engedtem meg magamnak a sírást.

-Miért vagy itt? – kérdezte Harry a barátja vállára téve a kezét. Louis nem válaszolt, csak ült tovább a semmibe meredve, lábát lelógatva a stégről. Harry leült mellé.

-Itt egyedül lehettem. – fordult megfáradt tekintettel Harry felé, akit elszomorított, hogy nem tud segíteni rajta.

Átkarolta őt. Együtt nézték, ahogy fodrozódik a víz, hallgatták a természet hangjait.

-Mindig itt leszek, bármekkora őrültséget is művelsz! – mondta Harry száját Louis füléhez illesztve. Louis beleremegett. Kissé Harry felé dőlt. Ekkor Harry megragadta őt, és lelökte a stégről. Louis hamar felbukkant, haja az arcához tapadt, arca piros volt. Felháborodva meredt Harryre, aki annyira nevetett, hogy majdnem leesett ő is.

Louis is felnevetett, és lefröcskölte a hideg vízzel a fiút, miközben kikászálódott belőle.

-Most minek kellett ez? – kérdezte dacos hangon, de szája szegletében mosoly bujkált.

-Hogy nevess! – puszilta meg az arcát a fiú.

-Csurom víz vagyok, így nem mehetek haza! – vette l a kardigánját, és csavarta ki belőle  vizet. Pólója a testére tapadt.

-Hát akkor vetkőzz le! – javasolta Harry.

Louis

Bármennyire is próbáltam ellenállni a könnyeknek, azok csak jöttek. Az emlékekkel együtt, amik mintha emlékeztetni akartak volna mindarra, amit elvesztettem egy délután alatt.

Nem vagyok erős. Bármennyire is szeretném magam annak hinni, még azt az embert sem tudom megtartani magam mellett, aki tényleg szeret engem.

Hamarosan alkonyodni kezdett, de még mindig világos volt. Letöröltem a könnyeket, és fel-le sétáltam.

Beszélni akartam Harryvel. Bocsánatot kérni mindenért, és megbocsátani mindent, amit tett. Beszélni. Elmondnai, hogy hibáztunk, de ettől még minden rendben, mert nekem sem jelentett semmit ez a csók, és innen tudom, hogy neki sem Annaé! De Niallnek igaza volt. Harry tényleg végzett kettőnkkel.

-Louis! –hallottam meg Zayn hangját, majd utána Liamét mögülem. Félve fordultam hátra, mert egyikőjükkel sem akartam most kommunikációba lépni. Zaynt néztem, és észrevettem a tekintetében az aggodalmat. Liam mögött jött, aki semmi jót nem sejtetett azzal, hogy egyenesen felém lépdelt. Zayn belé karolt, de Liam lerázta magáról.

-Louis! – mondta, mikor elém ért, majd ökle az arcomon csattant. A földre estem. Forgott velem a világ, és csak azt éreztem, hogy teljesen elterültem a füves földön. Megtöröltem az orrom, és félig feltápászkodtam. Liam beletúrt a hajába, és fel-le mászkált előttem, csendben szitkozódott. Zayn őt nézte, majd aggodalmas tekintettel rám nézett. Mikor találkozott a tekintetünk összeszorított szájjal megrázta a fejét.

Lesütöttem a szemem, és letöröltem a vért, ami az orromból szivárgott. Felkeltem. Liamre néztem, aki egyenesen a szemembe nézett. Olyan volt, mint aki mindjárt felrobban.

-Louis… - mondta, de nem folytatta. Beharapta a száját.

Harry

Mindent elmeséltem Gemmának, aki volt, amin nevetett, volt, amin… nos, amin kinevetett. De örültem neki, mert engem is megmosolyogtatott.

-Amerikába megyek. – mondtam.

-Már harmadjára mondod. – bólintott. Igazából negyedjére mondtam, de hálás voltam a türelméért. A szobámba kísért, és leült az ágyra, míg én előhalásztam a szekrényből a bőröndöm, és ami csak a kezem ügyébe akadt, és enyém volt, bele hajítottam. Igyekeztem nem bőgni, de ehhez komoly lelki erő szükségeltetett.

Gemma oda sétált, és kipakolta a cuccaimat, majd összehajtogatta.

-Köszönöm. – motyogtam.

-Miért nem beszélsz vele, öcsi?

-Nincs miről beszélnem vele! Nincs mit mondanom neki, és nem akarom hallani a magyarázatát! Nem akarok a szemébe nézni, nem akarom hallani a hangját, látni az arcát, érezni a közelségét…

-Oké, értem. – vágott közbe mosolyogva.

-A legközelebbi géppel indulok. Először arra gondoltam, hogy csak holnap, vagy holnap után. De nem vagyok hajlandó egy légkörben tartózkodni vele.

Igen. Ezt nevezik színtiszta hazugságnak.

De még mindig jobb, mint azt mondani, hogy szeretem, és a szememben nem változik semmi, és bármi történjék, a szívem akkor is az övé lesz. Örökké.

Nem, ilyet nem mondhattam. Nem hagytam magamnak, hogy megformáljam ezeket a szavakat, vagy hogy elismerjem, magamnak vagy akárkinek, hogy érte élek, és semmi vagyok, egy nagy rakás semmi nélküle. Nem hagytam, mert ez annyit jelentene, hogy legyőztek.

Inkább elrepülök. Megismerkedek valakivel. Talán majd egyszer ő is. Kilépek a bandából, vagy ilyesmi.

És talán majd évek múlva összehoz a sors vele, és majd mosolyogni fogunk a régi tetteinken. – igen, tudtam, hogy ez is csak egy elképzelt szituáció. Mert ezen soha nem fogok mosolyogni, és soha nem tudnék más mellett lenni.

De én őszintén végeztem. És ez volt az, ami nem volt hazugság, a többi között.

Egy fél óra múlva kész lettem. Nem láttam értelmét halogatni az időt. Most kellet távol lennem tőle, most, kilométeres távolságra tőle.

Még átkopogtam Niallhöz, és elköszöntem tőle.

-Harry! – pattant fel az ágyról, és elém sietett. – Hova mész? – nézett a bőröndömre.

-Elutazom… - kezdtem.

-Ez nem ígér semmi jót… - mondta

-Semmi jót. – ismételtem.

-Úgy sajnálom az előbbit, Harry! – mondta. Félre néztem.

-Nekünk ez már csak a kegyelemdöfés volt. Ne miattunk aggódj. – mondtam, és átöleltem. – Majd… valamikor találkozunk.

Paulnak írtam egy SMS-t, amiben közöltem vele, hogy meghatározatlan ideig Amerikában leszek. A végére még oda biggyesztettem, hogy törődjön bele. A telefont egyből kikapcsoltam. Beültem Gemma kocsijába, aki kirakott a reptéren. Kapucnit húztam, napszemüveget vettem, és leültem egy padra. Nem akartam álmosolyogni a rajongóimra. A gépem egy óra múlva indul. Már alig vártam, hogy elmehessek innen, és elfelejthessek mindent – még ha tudtam is, hogy ez nem fog tudni megtörténni. Mert bármilyen negatív élményt is éltem át, Louist sosem fogom tudni kitörölni magamból.

Louis

-Elutazik! – mondta Liam, és a tekintetéből ítélve, nagyon örültem, hogy biztos távolságban van tőlem. Ekkor viszont megindult felém. Zayn karon ragadta, és visszarántotta.

-Mi az, hogy elutazik? – kérdeztem.

-Elmegy! – mondta dühösen. – Elutazik Amerikába, talán már nincs is itthon!

Zaynre néztem, aki bólogatott, de nem engedte el Liamet. Sosem láttam még őt ennyire kifordulva magából.

-Mi az, hogy elmegy? Nem mehet el! – kezdtem hisztérikus hangon, és folyton csak törölgettem a vérző orrom.

Liam elővett a zsebéből néhány papírzsebit.

-Kössz. – vettem el habozva. – Csak mondd, hogy nem tervezted el előre! – nevettem fel erőltetve.

-Louis. – mondta Zayn, a vállamra téve a kezét. – Ha most van egy csöppnyi eszed, utána mész.

Leráztam magamról a kezét, és elfordultam.

Nem mehetek utána. Mindketten döntöttünk. Elveszítettük egymást.

És mi lesz az örökkével? – szólalt meg bennem a hang. Leültem, és csak törölgettem az orrom. Könnyezni kezdtem, majd hamarosan zokogásban törtem ki. Zayn mellém telepedett, de én csak tovább zokogtam, mint egy megtört kisgyerek.

Átkarolt.

-Harry… jobban szeret, mint bárki mást. Ha nem így lenne, sosem akarna itt hagyni minket. Téged. Kettőtöket. Hidd el, mindig lesz nála újabb esélyed. Még csak kérned sem kell.

Alig kaptam levegőt, de azért erőt vettem magamon, és bólintottam Zaynnek. Liam is leült a másik oldalamra.

-Ezért bocsánatot kérnék, de az igazság, hogy nem sajnálom, mert rohadt jól esett. – megdöbbent tekintettel meredtünk rá Zanynnel. – Szóval – folytatta. – csak azt akartam mondani, hogy még nem vesztetted el. Akkor fogod elveszteni, ha hagyod most elmenni!

-Igen – helyeselt a fekete is. – És ha magatokért nem is,hát miattunk, te most felállsz, és utána mész, mert ha nem teszed, kilép a bandából, nélküle pedig nem folytatjuk majd, ezt te is tudod.

Megijedtem. Eddig nem fogtam fel, mennyire is nagy a rajtunk ülő felelősség. Megremegett a térdem, mikor felálltam, és elindultam.

-Ez az, Tomlinson! – kiáltott utánam Zayn. Nem reagáltam, csak futásba lendültem. Imádkoztam, hogy csak ne fussak ki az időből!

You said forever 23.rész

Na sziasztok :) Ez most egy elég rövid kis rész lett, de azért jó olvasást kívánok hozzá!

:)

(Ezek a fejek... :D)

Louis

Előbb érkeztünk meg, mint Harryék, és nagyon örültem, hogy lemaradtak, mert látótávolságban sem akartam magam körül tudni, mert abból baj lenne.

Lüktetett a fejem, kicsit szédültem is, könnyes volt az arcom, mikor kiszálltunk a kocsiból. Niall átkarolt, de egyszerűen nem tudtam másra gondolni Harryn kívül, és ettől még idegesebb lettem.

Gemma furcsán nézett rám.

-Megkérdezném, mi a baj, Louis, de szerintem nem ez a megfelelő alkalom rá. – mondta. Erőltetetten bólintottam, mert nagyon igaza volt. – De ha valamiben segíthetek, szólj. – mondta még, és elindult a házba.

-Jól vagy? – kérdezte Zayn, én pedig a fejemet ráztam.

-Egyáltalán nem vagyok jól. – közöltem. Zayn hátrált egy lépést.

-Segíthetek? – kérdezte meg. Beharaptam a szám, és a fejemet ráztam. Átölelt.

-Vigyázz magadra, haver! – ölelt át, én pedig visszaöleltem. Elengedett és követte Gemmát.

Niall felé fordultam.

-Niall. – kezdtem visszafojtott dühvel. A szőke a kocsinak dőlt, és úgy hallgatott. Irigyeltem a lazaságát. – Tudod, mit érzek? Azt, hogy rühellem, és soha az életben nem akarom többet látni.

Niall bólintott, és nem nézett a szemembe.

-De, tudod, igazából nem rühellem… - folytattam, és igyekeztem visszafogni magam az ordibálástól. – csak próbálom rühellni, mert úgy minden annyira könnyű lenne!

-Tudom. – mondta.

-És… azok után, amik történtek köztünk… mindegy! – mondtam, és a szobámba indultam. Niall a kezemért nyúlt.

-Minden rendben lesz köztetek. – mondta, és tekintetét az enyémbe fúrta. Elhúztam a kezem, és beléptem a házba, ő pedig utánam.

-Honnan veszed? – kérdeztem hátra sem nézve.

-Csak onnan… - mondta, mikor beértünk a szobámba, én pedig megmostam az arcom a fürdőben. – hogy ti ezerszer jobbak vagytok együtt, mint én meg Liam.

-Nem kéne összehasonlítanod kettőnket!

-Nem érted. Nekünk végünk. Nektek viszont… talán nem is kifejezés, ha azt mondom, hogy van esélyetek.

-Nem tudom, miről beszélsz. – mondtam, és végig dőltem az ágyon. A plafont bámultam. – Csak bántjuk egymást.

Niall leült mellém, és engem nézett. Nem szólt egy szót sem, amitől kellemetlenül kezdtem érezni magam. Felültem, és ránéztem.

-Gyere ide. – suttogta, és átölelt. Odahajoltam és a nyakába temettem az arcomat, ő pedig a hátamat simogatta. Behunytam a szemem, mert éreztem, hogy kezd előtörni belőlem ismét a szitkozódás. Nem tudtam sokáig tartani. Kicsit elhajoltam tőle, és bele kezdtem.

-De egyébként, egyáltalán, hogy képzeli? Mert… - hadartam.

-Pssz... –szólt közbe, de nem törődtem vele.

-…mert ott álltam mögötte érted, ő tudta, hogy ott vagyok mögötte, ezt fel tudod fogni, Niall? Még te is diszkrétebben csináltad, már ne is haragudj..

-Maradj, Louis! – mondta, közben igyekezett lefogni, mert én közben hadonásztam is.

-… és tudod mi a legrosszabb, hogy csak az jár a fejemben, hogy ez bosszút érdemel érted? Pedig nem akarom bántani!

-Louis! – szólt rám megint, de én folytattam, egészen addig, amíg oda nem hajolt, és be nem fogta a számat… a szájával.

Harry

Leállítottam a kocsit, és gondosan megvártam, míg mindenki kiszáll, és eltűnik a lakásban.

-Döntöttem, Liam. – mondtam.

-Mi az, hogy döntöttél? Egyáltalán mi történt?

-Semmi. Vagyis nem semmi, de most inkább hagyjuk oké? – néztem rá bűnbánóan.

-Annabel történt, mi? – mondta, miközben kiszálltunk a kocsiból. Lassan bólintottam, majd ránéztem. A fejét csóválta. – És mire értetted, hogy döntöttél?

-Arra, hogy végeztem. Abbahagyom ezt az egészet. Részben miatta, részben miattam.

-Nem értem. – mondta, és csak bámult a szemembe.

-Amerikába megyek. Gemmával még beszélek, és elmondom mi a helyzet. Van ott egy ismerősöm. Elrepülök, mert ennek semmi értelme. Bántom őt.

-Ezzel csak még jobban megbántod! – mondta kissé ingerülten.

-Jobb, minthogy együtt maradunk, de folyamatosan fájdalmat okozunk egymásnak!

-Ne, Harry…

-Liam!

-Harry, ne akard úgy végezni, mint én meg Niall… - hajtotta le a fejét.

-De Liam! – ragadtam meg a vállát. – Köztem és közte, már semmi nem fog változni. Csak veszekszünk, és kibékülünk, de tudod, ez nekem rohadtul nem éri meg.

-Szeretitek egymást! – mondta Liam elkeseredett hangon. Kicsit elhallgattam, majd csendesebben fojtattam.

-Három éve miért nem történtek ilyenek? Mindegy is, mert három éve volt. Szakadék tátong köztünk, amit át akarunk hidalni, de nem lehet, érted? Nem lehet rendbe hozni, ami elromlott.

-Mindent rendbe lehet hozni. A kérdés, hogy akarjátok-e. – mondta csendesen, a cipője orrát bámulva, mintha saját tapasztalatból beszélne.

-Hát épp ez az! – mondtam. – Nem akarom rendbe hozni! Nem ér ennyit. – hazudtam.

Mert igazából rendbe akartam hozni. Jobban, mint bármilyen hibámat az életben. És tudtam, hogy képes lennék rá, csak egy kicsit kéne még noszogatni. De a noszogatás nem érkezett, én pedig nem fogok Louis elé állni, hogy felejtsük el, hiszen szerelmesek vagyunk.

Pedig megtenném! Annyira megtenném! Vele akarok lenni a szó minden értelmében, őt akarom, és senki mást!

De holnap összepakolok, és meghatározatlan időre Amerikába utazom. Ki tudja, talán épp ez a távolság fog segíteni rajtunk – gondoltam, de csak folyamatosan hazudtam magamnak. Azt akartam, hogy Lou meg akarjon állítani ebben a tervemben, azt akartam, hogy közös erővel tegyünk a szebb jövőnkért.

Csak arra gondoltam, hogy milyen görény voltam vele, hogy hogyan lehetem képes ilyet tenni, napról napra újra meg újra bántani őt. Ha azt mondom, hogy nem érdemlem meg őt, az nem kifejezés…

-Harry! – fordított maga felé Liam, kissé erőszakosan. Felvont szemöldökkel meredtem rá. – Beszélj vele!

-Liam… - kezdtem tiltakozni.

-Beszélj vele! – ismételte, és megrázott a vállamnál fogva. Behunytam a szemem. Nesze neked noszogatás! – gondoltam.

-Te miért nem beszélsz Niallel? – vágtam vissza. Félre nézett.

-Niall és én… - kezdte a fejét rázva. –Tudod mit? Beszélek vele, ha te is beszélsz Louisszal. 

-Igen? – kérdeztem vissza bizalmatlanul. Határozott bólintás volt a válasz.

Zsebre dugtam a slusszkulcsot, és biccentettem neki.

-Gyere. – mondtam, és a szobánk felé indultunk.

Félúton Gemmába ütköztem, aki karon ragadott.

-Gyere velem! – mondta, és a nappali felé rángatott.

-Várj, most éppen…

-Nem érdekel! – mondta.

-Gemma! – szóltam rá. Megállt, és rám nézett. – Ne most, kérlek, tényleg ne most!

Lassan kicsúsztatta a kezét a karomból.

-Este felkereslek! – mondta, és rám mosolygott. Fogalmam sem volt, minek mosolyog…

Liammel megtorpantunk az ajtónkban. Deja vu érzésem támadt.

-Nyiss be! – suttogtam magamnak, de mikor Liam a kilincsért nyúlt, lecsaptam a kezét.

-Ess túl rajta. – mondta. – Itt vagyok mögötted.

Bólintottam. A szobában teljes csend volt. Fogalmam sem volt, hogy bent van-e egyáltalán.

A kilincsre helyeztem a  kezem…