You said forever 6.rész

Sziasztok!

Igen, tudom, hogy nagyon rövid, sajnálom! Viszont lehet, hogy most egy-két napig nem fogok tudni feltölteni új fejezetet, mert nem leszek itthon, de ha mégis meg tudom oldani, azt észreveszitek! Addig örülnék, néhány kritikának, hogy lássam, olvassa e valaki, amit én lelkesen írogatok! :) (ja, és bocsánat az esetleges hibákért, elírásokért, de csak ilyen 10-11 óra tájt tudok írni, ilyenkor pedig már káprázik a szemem, és nem mindig veszem észre a hibákat! Másnap mindig igyekszem javítani!)

Louis

Nem mehetek közelebb! Egyszerűen nem tehetem! – gondoltam, miközben egyre közelebb került hozzá az arcom.

Végül elhajoltam mellette, és a vállára hajtottam a homlokomat. Megsimogatta a fejem, végig simított a hátamon is, rátért a karomra, és végül puha ujjai megtalálták az enyémeket. Nagyot sóhajtott. Válla emelkedett és süllyedt.

Nem akartam arrébb húzódni, vagy a szemébe nézni. Ó, nem, nekem ez így több volt, mint tökéletes.

Mert tegnap este óta valóban újra a fejemben jár, és úgy gondolok rá, mint régen, és csak tapogatózom, hogy vajon meddig mehetek el nála most…

Mert három évvel ezelőtt… nos, három évvel ezelőtt minden más volt. Tény, hogy mindent jól elcsesztem.

Harry

Fogalmam sem volt, mire gondolhat, és nem lettem volna rest a világ összes pénzét megfizetni, hogy megtudjam.

Ehelyett csak fogtam a kezét, és simogattam a hüvelykujjammal.

Nagy meglepetésemre egyszer csak rezegni kezdett a gatyám... úgy értem a zsebem, majd megszólalt a zene is.

Lou felkapta a fejét, haja repkedett körülötte. Majd mikor végül mindkettőnknek leesett, hogy cseng a zsebemben lévő telefonja, én kissé hátradőltem, hogy be tudjak érte nyúlni. Ám de persze miért is menne minden ilyen simán, a telefon nem mozdult.

A mai napig nem tudom, hogy beleakadt-e valamibe, vagy csak egyszerűen a nadrágom volt túl feszes, a mobilt két kézzel próbáltam kioperálni, de nem sikerült. Egy fél pillanatra Louisra néztem, aki rám nézett egy amolyan „mit művelsz?” - nézéssel, majd félrelökte a kezem, és a telefonjáért nyúlt.

Elég furcsa élmény volt, ahogy Lou a nadrágomban turkált, és ráncigálta azt, ajkát beharapta, én pedig mereven bámultam rá.

-Oké, elég, hagyd! – szóltam rá, felpattantam, és minden erőmet bele adtam, hogy végre kijöjjön az a rohadt mobil. Sikerült is. Öntudatlanul is a képernyőre néztem, és láttam, hogy a hívó Eleanor…

Átnyomtam a kezébe a telefont, ő pedig egyből fel is vette.

-Szia, El! ... Ne haragudj … Persze. Veled? … Igen igen, de lekéstük a vonatot. – hangja kedves volt, félig elfordult tőlem, láttam, hogy kissé frusztrált. Azt kívántam, bár kitéphetném a kezéből a telefont, beszólhatnék valamit annak a csitrinek, majd megnyugtathatnám Lout. – Nem, Eleanor … De köszönöm szépen.

Elgondolkoztam, vajon mit ajánlhatott Louisnak, amit ő visszautasított. Francba, miért nem hangosítja már ki?

-Leraklak. – mondta furcsa hangsúllyal. – Szia, El!

Látványosan elemelte a fülétől a telefont, és kinyomta. Egyszerre ültünk vissza. Karjait lazán a pad támláján támasztotta,én pedig csak néztem őt.

-Kérdezhetek? – merészeltem szóra nyitni a szám.

-Ühüm. – nyüszögte, csökönyösen bámulva maga elé.

-Miért szakítottál vele?

Ez azon kérdések egyike volt, amire mindig tudni akartam a választ. Olyan sokáig nem válaszolt, hogy majdnem feladtam a reményt. Aztán megtette.

-Rájöttem valamire. Csak ennyi az egész. – motyogta.

-Mire? – hangom meglepően halk volt, de így legalább felém fordult végre. Csak bámult rám, én pedig rá. Így tudtam volna maradni örökre.

-Arra, hogy vele sosem lehetek olyan boldog, mint amilyen az előtte lévővel voltam. – mélyen tartotta a szemkontaktust.

-Hannah Walker? – kérdeztem. Fanyar mosoly jelent meg a szája szegletében, amit nem tudtam megérteni. Agyam kattogott. Ha nem Hannah, akkor ki volt Eleanor előtt?

-Hannah után… - segített, de nekem nem volt nagy segítség. Nagyot sóhajtott, majd újból megszólalt. – Jaj, Harry a kettő között, és még akkor is mikor velük voltam…

Ki a faszra gondol? Nem tudtam sokat agyalni, mert újból egy telefoncsörgés zavart be. Ezúttal az enyém.

Mikor felvettem, Niall szólt bele.

-Hahó, hallasz engem?

-Miért ne hallanálak? – kérdeztem vissza unottan.

-Végre, egész eddig hívogattunk, képzeld, végig nem volt térerő, nagyon idegesítő volt.

-Ja.

-Aztán hívtuk Louist, ő meg foglalt volt. Na mindegy, a lényeg, hogy felvetted!

-Ja. Jól haladtok?

-Naná, Paul úgy vezet, mikor senki sem látja, mint egy… na, jó, nem kommentálom, itt ül előttem. – mosolyra húztam a szám. Niall képes az embert a leg leamortizáltabb állapotában is felvidítani. – Na, a lényeg, hogy ha így haladunk, holnap estére már ott leszünk! – aztán még mondott valamit, amit nem igazán értettem, mert a fiúk jókat kurjantgattak hátul. –Aminek nagyon örülünk, gondolom hallod, mert rohadt kényelmetlen a kocsi.

-Mi meg szépen lekéstük a vonatunkat. – meséltem, erre Liam válaszolt.

-Remek, remek, lesz időd beszélni vele!

Erre nem reagáltam, csak kinyomtam a telefont.

-Ne haragudj. – fordultam újra felé.

Louis

Míg telefonált, azon gondolkoztam, hogy most vajon csak játssza a hülyét, vagy tényleg nem fogalmaztam elég világosan, hogy rá gondoltam!

-Ne haragudj! – nézett rám, mély hangja visszhangzott elmémben, haja repkedett arcánál. A szemébe néztem, kényszerítettem, hogy ő is tegye ezt. Egy ideig csendben voltunk.

Annyira a nyelvem hegyén volt, hogy megmondom neki, mennyire hiányzik, ami régen volt, hogy mennyire sopánkodom utána, és éhezem a régi pillanatokra. Mennyire vágyom rá, hogy ő is így legyen ezzel…

-Harry… - kezdtem volna bele elmondani neki az érzéseim, mikor megdörrent az ég, és fél másodperc múlva szakadni kezdett az eső. Hát ez nevetséges...

-Bazd meg, ezek ökölnyi cseppek! – pattant fel vizesen, kapucniját a fejére húzta, és a bőröndjét az enyémmel együtt a pad alá tolta. Hunyorítottam, mert alig láttam őt a szakadó esőben, minden fátyolossá vált. Kinyújtottam felé a kezem, és lerántottam magam mellé.

-Meddig fog ez tartani? – kucorodott össze apróra mellettem. Átkaroltam a vállát, a fejét hozzám szorította. Lehajtottam a fejem, mert az eső olyan volt, mintha dézsából öntenék, gyakorlatilag levegőt sem kaptam. A pad melletti lámpa fényét is tompította.

-Nem tudom. – válaszoltam, majd nevetni kezdtem.

Mikor ő ezt felfedezte, teljesen megilletődötten bámult rám.

-Most… most min nevetsz?

-Csak az egész olyan vicces… - mondtam, de elakadt a szavam, mert paparazzik kis csoportja szaladt el mellettünk azt kiabálva, hogy visszamennek a stadionhoz, és ott megvárnak minket is, és az eső végét is.

-Hát ez remek! – kezdett mérgelődni, én pedig csak tartottam a vállát, néztem a szemébe, figyeltem a cseppeket, ahogy végig folynak az arcán. Lehajtotta a fejét  a vállamra, és meg sem mozdultunk, míg el nem állt az eső alig tíz perc múlva.

Elővettem a telefonom, és megnéztem az időt.

Harry

-Indulnunk kéne, ha nem akarunk itt maradni hajnali ötig. – mondtam neki, látva a telefonján az időt. Egy „ühüm” hagyta el az ajkait, amibe belerezgett az egész teste, és rezgéshullámokat küldött az enyémbe is.

Személy szerint így akartam maradni, és akár azt a vonatot is lekésni, csak itt maradni óvó karjai közt, gyöngéd simogatásával, rádőlve, hallgatva a légzését.

Annyira régen voltam ennyire közel hozzá, hogy ezt most ki akartam használni, és húzni, ameddig csak tehettem. Másik keze az ölében hevert.

A kezem magától mozdult, nem is tudtam, mit teszek, míg végül meg nem tettem.

Összefonta az ujjait az enyémekkel, és az enyémre hajtotta a fejét. Beharaptam a szám, és lenyeltem, egy torokszorító érzést.

Nem tudtam, hogy könnycsepp-e ami végig gördült az arcomon, vagy csak egy esőcsepp. De sírni lett volna kedvem…