You said forever 18.rész

Tudom, ez egy kissé drámai rész lett :S

Azért remélem, nem lett annyira rossz, mint amilyennek én érzem.

Jó olvasást!

Louis

Magamra rántottam a cipőm, és úgy, ahogy voltam kiviharzottam. Amint kiléptem az éjszakába, megdermedtem.

Gemma szobája felé vettem az irányt, majd erőteljesen bekopogtam. Ajtót nyitott egy köntösben, a háttérben láttam Mrs. Hauptmannt.

-Mi történt? Minden rendben? – kérdezte Gemma. Lihegtem, ráztam a fejem.

-Annabel kórházban van. – mondtam, és a térdemre támaszkodtam, hogy kifújjam magam. Mrs. Hauptmann az ajtóhoz pattant, és kiegyenesített.

-Micsoda?

-Nem tudom mi történt, most beszéltem Harryvel, a megyei kórházban van…

-Mi történt Annabellel? – mártotta a vállamba az ujjait. Fájdalmasan felszisszentem.

-Fogalmam sincs, hogy mi történt vele! – néztem a nő szemébe, akit Gemma sikeresen eltávolított tőlem.

A fiúk kijöttek a szobából a lármára, mindnyájukon pizsama volt, vagy csak alsónadrág.

Fél óra múlva megérkeztünk a kórházba. Idegesített, hogy Harry nem mondott semmit a telefonban, sőt, kifejezetten bunkón beszélt velem, majd, hogy jobban belegondoltam, nem is keresett engem, nekem kellett őt hívnom.

Ennyire nem jutottam volna eszébe? – ilyen gondolatok jártak a fejemben, eszelősen haraptam a számat, és feszültem bámultam ki az ablakon. Gemma vezette a kocsit, Liam mellette ült. Én hátul ültem Zayn és Niall között, Mrs. Hauptmann pedig a leghátsó ülésen ült.

Niall a térdemre helyezte a kezét,és lassan megsimogatott.

-Nyugodj meg, mindjárt ott vagyunk.

Lassan, erőltetetten bólintottam. Mikor megérkeztünk, Gemma felhívta Harryt. Harry azt mondta, a sürgősségire menjünk.

-Sürgősségi? – sápadtam el. Egyenesen undorodtam a kórházaktól, egyszerűen feszélyezve éreztem magam. Niall végig mellettem állt, én pedig nem győztem hálás lenni érte. Valószínűleg, ha ő nem támogat, én sarkon fordultam volna.

Mikor a hosszú, hófehér folyosóban megpillantottam néhány fotóst, és épp fölvevő kamerát, ingerülten lehajtottam a fejem. Egy nő a kamerába beszélt.

-És megjelent a One Direction többi tagja is. Mind frusztráltak. Vajon mi történt? A lány valóban Harry Styles barátnője? Erre a kérdésre a fiú ugyanis nem válaszolt. – próbáltam figyelmen kívül hagyni a megjegyzést, mert a legkevésbé sem szorulok egy pénzéhes riporter véleményére, nem fogok rá hallgatni, míg nem beszéltem Harryvel, de a mondat akkor is bántotta a fülemet.

Mikor megpillantottam Harryt, ahogy a műanyag széken ül előre görnyedve, ujjaival a hajában, bennem megállt az ütő.

Kirántottam a karom Nialléből, és átvágtam a sündörgő pletykaéhes emberek és kamerák tömegén, valakit véletlenül fel is lökve.

Fél térdre ereszkedtem Harry előtt, és a térdeire tettem a kezeim. Nem mozdult.

-Haz? – szólítottam meg gyenge hangon, és odahajoltam, hogy a szemébe nézhessek. Kicsit megráztam a térdét.

-Mi van, ha megöltem?

Először nem tudtam felfogni a mondatot. Majd mikor sikerült, nem tudtam rá válaszolni.

-M-mi? – makogtam, a vakuk olyan sűrűn villantak, hogy alig láttam tőlük. Néhány nővér kiabált mellettünk a paparazzikal.

-A fenébe is! – hallottam Gemma hangját. – Maguk nem tudják, hol kell leállni?! Hívom a rendőrséget!

A fenyegetés nem vált be, mert továbbra is forgott a kamera, a riporter elszántan beszélt az egyikbe. „És itt láthatunk egy rég nem látott Larry Stylinson pillanatot, vajon a két fiú végre újra egymásra talált?”

Nem tudnak ezek semmit! Csak jár a szájuk, mint a kacsa feneke. Felültem Harry mellé, és átkaroltam, ő meg csak egyszerűen megdörzsölte a szemét, ezen kívül nem mozdult.

Harry

Fél órán belül a rendőrök kitisztították a kórházat, és végre csönd keletkezett. Zúgott a fejem.

Csukva tartottam a szemem, de ez nem segített. Éreztem, ahogy Louis simogatja a hátam, de erre most semmi szükségem nem volt.

Egyedül akartam lenni. Nem tudom mennyi idő telt el, míg én mélységes önsajnálattal kevert bűntudatba süllyedtem, de csak akkor kaptam föl a fejem, mikor kinyílt a kórterem ajtaja.

Az orvos egy középkorú nő volt, és csak meredt ránk a kapcsos táblájával.

-Mi van vele? – hallottam Mrs. Hauptmann hangját.

-Az állapotát stabilizáltuk, de rengeteg vért veszített.

Kivert a víz, és csak tátott szájjal meredtem a nőre, Lou érintése teljesen elhalványult a tudatomban.

-És ez mit jelent? – pattantam fel.

-Hypovolaemiás shock-ot kapott. – megremegtem, és visszaültem. – rövid időn belül rengeteg vért veszített, a csuklójától a kézfejéig kb. tíz centiméteres vágás, amit összevarrtunk, de fertőzött volt. A fején erős zúzódás és vérömleny.

-Várjunk! – szólt közbe Lou. Azt hiszem, itt tudatosult bennem, hogy valóban itt van. – Milyen shock-ról beszélt? Mi fog most történni?

-Összeomlott a vérkeringése. Bejöhetnek hozzá, de még mindig eszméletlen.

Talán ez bizarr, de megnyugodtam. Tudtam, hogy életben van, és minden amit a doktornő elmondott, arra utal, semmi maradandó baja nem alakult ki. Hamarosan fel fog ébredni.

Anna nagyon vékonynak tűnt a hatalmas fehér kórházi ágyon. Louis megragadta a kezem, és simogatni kezdett, de alig éreztem, zsibbadtak a tagjaim. Anna arca beesett volt, holt sápadt, a szeme körül lilás.

-Miért ilyen lila a szája?

-Alig működik a vérkeringése. Még gyenge. Vérnyomása is alig van.

-És miért nincs eszméleténél? – kérdeztem még.

-Nem kap elég oxigént az agya. – indokolta meg a doktornő.

Mrs. Hauptmannból kitört a zokogás.

Én viszont már átestem a holtponton. Louis felé fordultam, és hozzábújtam, ő pedig készségesen ölelt magához.

-Nyugodjanak meg. Valószínűleg pár órán belül magához tér, de nem lesz teljesen tiszta a tudata egyből. Egy vagy két hét múlva pedig hazamehet. Attól függ, milyen gyorsan gyógyul. Vérszegénységet nem tapasztaltunk, valószínűleg egy hét múlva már otthon lehet.

-Nagyon szépen köszönjük. – sóhajtotta Gemma. Lou válla fölött Niallt és Liamet bámultam. Távol álltak egymástól.

Louis

Fél egykor feküdtünk le, én már alig bírtam nyitva tartani a szememet, az tartott fenn, hogy Harry csak ül az ágy szélén, és csak az éjjeli lámpa világítja őt meg. Nagy levegőt vettem, és mögé ültem, lábaimat lelógattam a két oldalán. Ő sóhajtott egyet.

Körbefontam a karjaimat hasfala körül, és magamhoz húztam. Nem tudtam ez mennyiben segít neki, de ez az ölelés, - ugyan nem volt viszonzott – de engem is megnyugtatott. A hátára hajtottam a fejem.

Sokáig nem mozdult, de ha megtette volna, akkor sem engedtem volna el. De végül hátrafordította a fejét, és lassan az egész testével félig felém fordult.

-Ma majdnem megöltem egy embert. – mondta halkan, tagolva.

-Dehogy! – mondtam egyből. – Távol voltál attól. Mi történt?

-Csak gondolj bele, ha megtörtént volna…

-Harry, feküdjünk le, kisebb sokk alatt állsz… - javasoltam, de megrázta a fejét.

-Jól vagyok, csak nem tudom kiverni a fejemből, hogy miattam sebesült meg.

-Miért aggasztod így fel magad?

-Hogy miért aggasztom így fel magam?! – emelte meg a hangját, én pedig elengedtem. – Ezt most komolyan kérdezted?

-Hát…

-Figyelj, Louis! Ma majdnem megöltem egy lányt, a paparazzik valószínűleg hülyébbnél hülyébb történeteket szőnek majd, hogy együtt járok vele. De tudod mit? Most tényleg csak ott szeretnék lenni mellette, átölelni őt, és az ő szájából hallani, hogy rendben van!– nem volt hangos, de mégis olyan volt, mintha ordibálna velem, amitől gumó keletkezett a torkomban.

-Mi történt? – kérdeztem ismét.

-Leráztam a hintáról, és ő kiesett belőle. Így verte be a fejét, a hintából pedig kiállt egy szög. Az sértette végig a csuklóját. El tudod képzelni, mit éreztem? Imádkoztam, hogy csak ne legyen semmi baja. Felállítottam, de ő abban a pillanatban összeesett! Érted? Egyik pillanatban karolt belém, a másikban pedig eszméletlenül lógott a karjaimban! Azt sem tudtam, hogy él-e még! Honnan tudtam volna, hogy csak elájult?! És…

-Harry! – vágtam közbe a kelleténél élesebb hangon. – Nyugodj már meg! A kórházban a lehető legjobb helyen van! Segítenek rajta, és te is hallottad, jövő héten már hazajöhet!

Meglepetésemre eltolt magától és felállt, és mikor utánanyúltam, csak lefejtette magáról az ujjaimat, amit tágra nyílt szemekkel és tátott szájjal figyeltem.

-Azt mondtad, életed legszörnyűbb pillanatai, mikor nem engedlek közel magamhoz! – vágtam a fejéhez, amit ő élből vissza is adott.

-Tudod mit? Most egyedül csak azt szeretném, ha átmásznál az ágyrészedre, és végre békén hagynál! – ordította rám.

Ezt nem tudtam lenyelni. Visszhangzott a fülemben minden egyes szava. Frusztráltan állt az ágy mellett, velem szembe, és nézett a szemembe.

-Remélem tudod, hogy csak egy napja van itt, de Annabel máris szétszedett kettőnket. – mondtam.