You said forever 25.rész

Oké, most ezt hamar hoztam, remélem sikerül majd a többit is :)

Jó olvasást!

Louis

Rohantam, és szabálytalanul vettem a levegőt, szúrt az oldalam. Csak arra tudtam gondolni, mi van, ha most veszítem el őt?

Tudom, hogy egyszer túl tudnánk tenni magunkat egymáson. De a napon, mikor újra összehozna minket a sors, a szívünk egyből ugyanazt érezné. De én nem akartam várni addig a napig, sőt, egy percet sem akartam várni!

Mert minden perc számított. Mikor megérkeztem, feltéptem az ajtót, és a szobánkba rohantam. Körbe néztem, még a fürdőben is. Harry sehol. A ruhái, és minden cucca hiányzott. Leültem az ágyra, és előre görnyedtem.

Mi a francot csináljak? Előkaptam a telefonom, és beütöttem a számát, de nem csöngött ki. Azon gondolkoztam, hogy vajon felvenné-e egyáltalán…

Gemmát hívtam, aki viszont fölvette.

-Szia, Louis.

-Gemma! – pattantam fel az ágyról. – Hol van Harry?

-Louis, szerintem, jobb, ha hagyod őt. – mondta. Fel-le sétáltam, fogalmam sem volt, mit mondjak.

-Bízd rám, mit csinálok. – ejtettem ki a szavakat. – Hol van?

-A reptéren, kb. fél óra múlva indul a gépe, Louis, itt már nem segíthetsz! Ki sem érsz addig! – erőtlenül rogytam a földre, és bele túrtam a hajamba.

-Gemma! Mit csináljak?

Sokáig nem válaszolt. Én pedig épp újra megkérdeztem volna, mikor válaszolt.

-Na jó. – mondta. – Ide figyelj. Most azonnal hívj egy taxit, hogy vigyen ki a vonat állomásra! Tíz perc múlva indul egy gyorsvonat, szállj le a reptérnél. Még így sem biztos, hogy időben leszel. Siess! Ja, és Amerikába repül.– mondta, és lenyomta a telefont.

Megrökönyödve ültem, és kitöröltem a könnyeket a szememből. Felpattantam, és fél perc múlva már a taxiban ültem, a vonatállomás felé tartva. Mikor megérkeztem, épphogy volt időm jegyet venni, mert néhányan letámadtak autogramért és nem tudták mit a jelent a szó, hogy „sietek!”.

A vonat, mikor kiértem a vágányhoz, már indult. Úgy éreztem magam, mint valami akciófilm figura, mikor sikerült fölkapaszkodnom rá, és kinyitnom az ajtaját. Begurultam, és hátra dőltem a földön. Néhány ember elhaladt mellettem, de engem most ők érdekeltek a legkevésbé. Lihegtem, eszelősen vert a szívem, és kattogott az agyam. Olyan ideges voltam, hogy hányingerem volt.

Nem tudtam lenyugodni, fel-le mászkáltam az ajtó előtt, majd mikor eljött az én állomásom, feltéptem, és fellöktem mindenkit, aki csak az utamba akadt.

Körbe néztem. Sötétedik. – gondoltam, miközben a fejemre húztam a kapucnim. – Nem vesz észre senki.

Harry

Louisra gondoltam, miközben előre hajolva, a térdemen támaszkodva igyekeztem eltakarni az emberek elöl az arcom. Szerettem volna hallani a hangját, de tudtam, hogy jóformán csak egy szót kéne mondania, és én meggondolnám magam.

Ez pedig nem fordulhat elő. Annyira megrohamoztak a különböző érzések tömkelege, hogy inkább felálltam és kisétáltam az estébe.

A reptér néptelenebbik felébe kúsztam, és neki támaszkodtam az egyik széles betonoszlopnak. Örültem, hogy láthatatlannak érezhetem magam.

Lehajtottam a fejem, és nagyot sóhajtottam. Láttam a leheletemet. Letöröltem egy könnycseppet, majd zsebre vágtam a kezeim, mert nagyon fáztak.

Még egy könnycsepp végig folyt az arcomon, de nem érdekelt. Hagytam. Semmi értelme letörölni.

Louis

Végre elértem a repteret, de annyi ember volt, hogy megtalálni köztük Harryt, olyan volt, mint tűt a szénakazalban.

Megpróbáltam megint hívni, de ismét nem csöngött ki. Jártam néhány kört, de Harry sehol nem volt. Tétován oda sétáltam egy itt dolgozóhoz.

-Elnézést… - lihegtem, ő pedig igencsak ferde szemmel nézett rám. – Mikor indult a legutóbbi járat Amerikába?

-Két órája. – válaszolta egyből. Megnyugodtam. Harry nem szállhatott még el.

-Nem tudja, mikor indul a legközelebbi járat? – kérdeztem még.

-De igen, Uram, egy perc, és mondom. – semmi kedvem nem volt egy percet várni, és ahogy láttam, hogy ráérősen kattintgat a monitoron, majdnem ráordítottam, hogy csipkedje már magát! – Fél óra múlvára van kiírva, de…

-Kössz. – mondtam, és hátat fordítottam neki. Harryt kerestem a milliónyi arc között.

-De uram, később indul a közelgő vihar miatt!

-Igen? – pördültem meg.

-Nagyjából egy óra múlva. – bólintott.

Van isten. – gondoltam.

Futottam még pár kört, de Harry egyszerűen nem volt itt. 

Érezném a közelségét, ez olyan, mintha az auráink már méterekről reagálnának egymásra, én egyszerűn tudnám, ha itt lenne. De nincs.

Hol a francban lehet?

Kiléptem a hatalmas épületből, és mélyen beszívtam a hideg levegőt.

-Mit tennél, ha Harry lennél? – kérdeztem magamtól, miközben körbe indultam a reptér körül. Hiába kérdeztem meg magamtól százszor is, a válasz mindig az volt: el sem akarnék menni!

Gyorsítottam, mert már nagyon meg akartam őt találni. Tudom, hogy itt lesz! Itt kell lennie!

Harry

Megdörzsöltem a szemeim, és szipogtam néhányat. Erősen fújt a szél, lefújta rólam a kapucnim, én pedig kezdtem áthűlni.

Elléptem az oszloptól, amikor valaki belém rohant. Kis híján elestem, de sikerült megtartanom az egyensúlyom… nem, várj, ő tartott a karjaiban. 

Mikor ránéztem, megállt bennem az ütő.

-Mit művelsz? – kérdeztem, és hátrébb léptem tőle. Egy ideig nem válaszolt, csak zihálva meredt rám.

-Te mit művelsz? Hogy gondolod, hogy csak így lelépsz?

Elfordultam.

-Harry! – ragadta meg a karom, de nem néztem rá. Elcsukló hangon folytatta. – El akartál menni? Anélkül, hogy elköszöntél volna? Ezt mégis hogy gondoltad?

Hangja elhalkult, szája remegett. Csak álltam, egy szót sem szóltam, pedig nagyjából csak egy gondolat visszhangzott a fejemben: hogy mennyire szeretem.

Beharaptam a szám, és lehajtottam a fejem.

-Harry… - suttogta, és utánam lépett, mikor a hátamat erőtlenül az oszlopnak vetettem. - Nem teheted. Nem hagyhatsz itt. Maradj, könyörgöm!

-Semmi értelme, Louis. – mondtam, miközben nyomatékosan a szemébe néztem.

-Oké. – mondta, és megragadta mindkét vállam. Hozzá akartam bújni, a testéhez simulni, érezni őt minden porcikámban. – De ha miattam nem is maradsz, akkor maradj a banda miatt.

Eltávolodott tőlem, és nem ért hozzám.

-Szeretlek téged, Harry. – ejtette ki a szavakat, olyan könnyedén, és annyira fájdalmasan, hogy beleremegett a szívem. – Tudom, hogy te is szeretsz. Miért próbálsz elkerülni?

-Semmi értelme, Louis. – ismételtem neki az egyetlen dolgot, amit mondtam, amióta itt van.

-Minek nincs értelme? – háborodott fel. – Minek Hazza? Kettőnknek? Az együttlétünknek? A kapcsolatnak? Nekem nincs értelmem? Vagy már időt sem akarsz pazarolni rám?!

-Nincs értelme erőltetni azt, ami…

-Ami? – vágott közbe. Nem tudtam folytatni.

Louis

Nem akartam vele kiabálni, de nagyon el voltam keseredve. Örültem, hogy megtaláltam, de megijesztett, hogy talán elkéstem. Hogy talán már nem ér semmit a szavam.

-Szeretlek. – mondtam ismét. – Amióta csak ismerlek, szeretlek! Hálás vagyok neked minden szempontból, de nem ezért. Szeretlek, de nem azért mert mindig mellettem álltál. Nem azért, mert reggel kajával vártál az ágyban, vagy megnevettettél, mikor a legnagyobb szükségem volt rá. Nem ezekért. Azért szeretlek, mert a részem vagy. Azért, mert szeretnem kellett téged, nem tudtalak nem szeretni. Azért, mert az első és utolsó gondolatom te vagy, és mert csak veled van értelme a holnapnak! Ha ez túl elcsépeltnek hangzik, akkor nézz magadba. Tudom, hogy te is így vagy ezzel.

-Louis…

-Csak engedd, hogy befejezzem! - vágtam közbe. - Tudod, mit csinálsz, Harry? Hátat fordítasz. Hátat fordítasz! nekem, kettőnknek, a szerelmünknek. Menekülsz! Te feladtad kettőnket, és én sosem hittem volna, hogy ez megtörténhet. Lemondtál rólunk, Haz... - halkultam el.

-Nem mondtam le kettőnkről! - mondta. Felnézett a szemembe, de nem tudtam olvasni a tekintetében. - Nem mondtam le. Egyszerűen csak arra gondoltam, hogy ennek tényleg nincs értelme...

-De minek nincs értelme? – törtem ki.

-Ennek! Látod? Szeretjük egymás, mégis veszekszünk!

-Értem. És te azt látod a legjobb megoldásnak, hogy se szó, se beszéd, lelépsz? – kiáltottam rá, de halkan folytattam. – Nem tudom elhinni, hogy itt hagytál volna…

-Nem hiszem el, hogy utánam jöttél. – mondta, és lehajtotta a fejét.

-Te is utánam jöttél volna. – mondtam, és közel léptem hozzá.

-Szeretlek. – mondta. Muszáj volt nagyokat lélegeznem, mert annyira vert a szívem, hogy nem kaptam levegőt. A homlokához érintettem az enyémet.

-Akarsz tudni valamit? – kérdezte. Bólintottam, közben pedig összefontam az ujjaimat az övével. Szörnyen hideg volt a keze. – Nem repültem volna el… - súgta.

-Mi? – néztem rá elemelve tőle az arcom.

-Már mindegy. Kijöttem, igazából be sem csekkoltam. Nem tudtam felszállni a gépre. Gondolatban is fájt itt hagyni téged. – hajolt közelebb, és minden egyes szavától, úgy ficánkolt a mellkasomban a szívem, mintha ki akarna törni onnan, hogy megcsókolhassa őt. Én is ezt akartam. – Próbáltam azt gondolni, hogy évek múltán majd újra találkozunk, és minden rendben lesz. – önkénytelenül is a fejemet ráztam. – De eszem ágában sincs nélküled eltölteni azokat az éveket. De akkor is, mindezekkel ellentétben, te és én reménytelenek vagyunk. – távolodott el tőlem.

-Nagyon tévedsz, Haz. A szerelem az, ami totálisan reménytelen, nem mi.

-Nyakig benne vagyok. – mondta. Mosolyogtam, miközben közel hajoltam hozzá. És ő is közelített egy kicsit. Lassan, és tétován.

-Még nem késted le a gépet. – mondtam neki. Meglepve bámult a szemembe, de én csak megfogtam a kezét, és az épület felé húztam.

-Mi?

-Vihar miatt később indul.

-És? – kérdezte, majd megállt, és visszahúzott.

-És felszállunk rá. – mondtam neki.

-Mi? – kérdezte magas hangon. – Miért?

Oda hajoltam, és megcsókoltam. Átkarolta a derekam, én pedig körbe fontam a nyakát. Csak csókolóztunk. Nem érdekelt, hogy felismer-e valaki, nem érdekelt, hogy mit gondolnak majd.

Vele voltam, és ez egy áttörhetetlen páncélként védett engem.

-Mi? – hajolt el tőlem pihegve.

-Megtartom az ígéretem. – súgtam a fülébe. – Megszöktetlek.