You said forever 7.rész

Sziasztok, itthon vagyok, és ezzel együtt meg is hoztam a következő fejit, amit Lestár Dórinak ajánlok :) első kommentáló volt, és megígérem, ezentúl igyekszem hosszabb fejikkel előállni :$

(mondjuk ez sem lett valami naggggyon hosszú, de azért hosszabb, mert lemértem :P)

Jó olvasást!

Harry

Nagy nehézségek árán sikerült feljutnunk a vonat első osztályára, majd elfoglaltunk egy szerencsére teljesen üres kabint.

Lou becsukta mögöttünk az ajtót. Nem mintha okom lenne rá, de örültem, hogy be van sötétítve az ajtó üvege.

-Akkor mennyit is fogunk utazni? – kérdeztem.

Mióta egymáson ébredtünk, nem igazán szóltunk egymáshoz, (pontosítok: ő nem szólt hozzám) így most fura volt hallani, mikor válaszolt.

-Holnap éjjelre már megérkezünk.

Nagy sajnálatomra, az út legnagyobb részében csak ültünk egymás előtt, amikor egymás mellett is ülhettünk volna, és nem szóltunk egymáshoz. Ő zenét hallgatott, én bámultam ki az elsuhanó tájra. Vagy épp rá.

Az idő telt, de egyszer csak találkozott a tekintetünk.

Louis

Nevetséges, hogy egy nyálas, sírós, romantikus számon Harry arcát keresem…

De mikor megtaláltam, szembesültem a rám szegeződő tekintetével.

Nem tudom, mióta nézett engem, de melengetett a gondolat, hogy talán nem csak épp rám pillantott. Lesütöttem a szemem, lassan kikapcsoltam a zenét, levettem a fülhallgatót, és ránéztem.

-Mi az? – kérdeztem. Kezdett idegesíteni, hogy fogalmam sincs, mi jár a fejében, de látom, hogy valami zavarja.

Megköszörülte a torkát, majd kinézett az ablakon.

-Semmi… - mondta. Lenyeltem egy kisebb dührohamot. Nem szóltam semmit, inkább én is kibámultam az ablakon. Ő felállt, és sétált egy kört a tágas kabinban. – Már egy óra van... Alig bírok ülve maradni.

-Hozok kaját! – ajánlottam fel hirtelenjében, mikor visszafordíthatatlan, hurrikánszerű érzések, és gondolatok rohamozták meg az elmém. Milyen szépen mozog a teste… - és ez még nem a legdurvább példa volt…

-Hagyd, hozok majd én! – mondta.

Megigazítottam a hajam, és az ajtó kilincsére helyeztem a kezem. Harry is így tett, de ő gyorsabb volt, így az ujjaim a keze köré fonódtak. Én csak meredtem a kezeinkre, ő pedig rám. Villámgyorsan rántottam el a kezem. Megijedtem a közelségétől. Rég volt, mikor utoljára könnyen kezeltem. Ma már semmi sem olyan rohadt egyszerű…

Még mindig egy helyben álltam, mikor meghallottam a hangját:

-Nem vagyok leprás, cseszd meg! – mikor az arcára néztem, egy feldúlt, megbántott Harryvel kellett találkoznom, ami engem is bántott.

-Nem, nem… - nem hagyta, hogy befejezzem, bár őszintén nem is tudom, mit akartam mondani.

-Hajnal óta hozzám sem szólsz, rám sem nézel, - ragadta meg közben a karomat, hangja egyre feldúltabb lett. – kerülöd a tekintetem, és mindennemű érintést is.

Felzaklatott, hogy kiabál velem, és arra ösztönzött, hogy én se maradjak csöndben.

-Három éve, nem hajnal óta. Talán, ha nem ragaszkodnál így, anyád elvesztése sem fájt volna annyira, és talán engem sem kényszerítettél volna változásra!

Egy ideig csak meredtünk egymás szemébe, mikor ő, a tőle telhető leglenézőbb módon megforgatta a szemeit, félre lökött, majd elindult kifelé. Úristen, mit mondtam neki?!

-De görény vagy… - fél lábbal már kint volt.

-Harry… - hangom még sosem hallottam ennyire erőtlennek. – nem gondolkoztam, ne haragudj, nem kellett volna felemlegetnem! – hadartam el egy szuszra, de mikor láttam, hogy meg sem áll, csak megy tovább, megragadtam őt ott ahol értem, és visszarántottam a kabinba. Az ajtó hangosan csapódott be, ő pedig gyűlölködve esett neki háttal a falnak.

-Nem akartalak megbántani! – mondtam, erősen tartva a szemkontaktust.

-Értem… esetleg bóknak szántad? – lökött el magától.

-Nem szántam semminek, csak kijött! – löktem vissza őt ellentmondást nem tűrően. Végig kell hallgatnia!

-Aha. – mondta, és nem nézett rám.

-Kérlek, nézz rám! – mikor nagy nehezen végre a szemembe nézett néhány pillanatra, folytattam.

-Balfasz vagyok, érted? Nem gondolkoztam, össze vagyok zavarodva, kicsúsztak a dolgok a számon, hülyeség volt felemlegetni anyukádat, és mindent, ami három évvel ez előtt történt, baromság volt összekeverni a szereteted a ragaszkodással, nagyon sajnálom, tényleg! Nem is tudom, hogy mondhattam ilyet!

-Össze voltál zavarodva? – komolyodott meg a hangja. Megráztam a fejem.

-Nem érted a lényegét a mondani valómnak!

-Nem, nem, várj! Miért voltál összezavarodva? – nézett a szemembe, de most én kerültem az övét. Elengedtem és hátrébb léptem tőle.

-Nem tudom, csak annyi minden történt tegnap és…

-Például?

Harry

A torkomban ülő gumót semmiféle bocsánatkérése nem tudta elűzni, nem tudta semmissé tenni a fájdalmat, amit éreztem, miközben beszólt nekem.

Viszont, mikor azt mondta, összezavarodott, az számomra nem volt túl világos. Tudtam, hogy rólam van szó, és amikor nem akart válaszolni, még inkább érdekelt.

-Például? – kérdeztem. Istenem, minek húzza az idegeim? Csak bökné ki, mi a helyzet!

-Mit akarsz, mit mondjak?

Nem válaszoltam, csak meredtem rá. Lehajtotta azt a gyönyörű arcát, majd visszanézett rám, így egy elszánt tekintettel találkoztam.

-Össze vagyok zavarodva, mert nem tudom hova tenni az érzéseket, nem tudom bevállalni, elismerni, vagy engedni nekik, hezitálok, döntésképtelen vagyok! – kezdte, és egyre csak hangosabb lett, elkeseredettebb, lassan megjelentek az első könnyek a szemében. – Három éve még minden olyan kibaszott egyszerű volt! Voltál te, és voltam én, és nem gondolkoztam azon, hogy mi a fasz az, amit érzek, csak történtek a dolgok… mint…

-Oké, nem kell emlékeztetned, emlékszem rájuk! – vágtam közbe. Láttam, hogy folytatni akarja, de valószínűleg akkor sem tudott volna tovább beszélni a gumótól a torkában, hogyha az élete múlt volna rajta.

Harapta a száját, azt a gyönyörű száját, nekem pedig átfutott az agyamon, hogy nekem kéne harapnom, nem neki…

Könnyek folytak végig az arcán, karjait összekulcsolta mellkasa előtt, bámulta a cipője orrát. Nekem is könnyek gyűltek a szemembe…

Újra ott akartam lenni, a parkban a karjai közt, érezni szenvedélyes, szerető karjait a testem körül, puha ujjait, ahogy érintik a bőrömet, szemeit, amik úgy fonódtak az enyémekbe, mintha sosem lett volna szükségünk szavakra a kommunikációhoz. Ott akartam lenni, érezni édes illatát, mellkasába temetni az arcom, ujjaival a hajamban. Emlékeztem. Túl jól emlékeztem, miket tettünk egymással, túl élénken élt az elmémben ahhoz, hogy könny nélkül el tudjam viselni az emléket. Mielőtt végig folyt volna arcomon, hátat fordítottam neki, kinyitottam a kabinajtót, és kiszáguldottam.

Louis

Mikor becsapódott mögötte az ajtó, felzokogtam. Hiánya fájdalmas volt, és csak arra vágytam, bár végig mondhattam volna neki, hogy mennyire hiányzik, és ez összezavar, mert ezt még nem éreztem, ilyet még sosem éreztem, ez teljesen új volt, és elmondani, mennyire szeretem, és hogy ez több mint bármi, ami létezik az életemben. A fény az alagút végén, a hit bennem.

Megrémisztett a gondolat, hogy talán már nem lehetünk többé ugyanolyan közel egymáshoz, mint voltunk. Megrémisztett, mert most, hogy újra azt éreztem, mint három éve, nem tudtam elviselni a távolságot…

Fél óra múlva visszaérkezett, lerakta az ételt elém. Óvatosan felpillantottam rá, de ő nem nézett rám. Csak leült velem szembe, makacsul bámult ki az ablakon, és ette a szendvicsét. Nagyot nyeltem, meg akartam szólítani, de tudtam, hogy ez egy képtelen pillanat.

Felhúztam az egyik lábam, ráhajtottam a homlokom, és éreztem, hogy hamarosan elnyom az álom.

Harry

Lou elaludt. Nem is evett semmit, csak elaludt. És azóta is alszik, csak egyszer mozdult meg. Én pedig… nem tudtam levenni róla a szemem.

-Tökéletes vagy - suttogtam neki.

Úgy érkeztünk meg Chesire-be, hogy nem szóltunk egymáshoz a szükségesnél többet, így nagyon meglepett, hogy mikor leszálltunk a vonatról, beszélgetésbe elegyedett velem.

-Egyébként mi volt a véleményed Eleanorról? – lassan sétáltunk egymás mellett, az idő nagyjából éjfél felé járhatott.

Nem tudtam, hogy hogy került most ide az a csaj, de örültem, hogy Louis hozzám szólt, hiszen eléggé túlreagáltam a dolgokat.

-Jó csaj. – mondtam neki, miközben kiértünk a buszokhoz, és jegyet vettünk arra, amelyik a házunk közelében rak le. Hívhattam volna a nővéremet, és ez tervben is volt, de amint Lou megszólalt, inkább a személyes légkört választottam.

-Jó csaj… - ismételte, mintha ízlelgetné a szavakat.

-Miért? – néztem rá, és hallottam, hogy hangom már megint idegesebb a kelleténél.

-Mert jártam vele. És erről sosem beszéltünk. – mondta, miközben leültünk a buszon egymás mellett. Ránéztem. Nem véletlenül nem beszélgettem vele sohasem arról a csajról. Sosem volt a szívem csücske.

-Eddig is megvoltam enélkül a beszélgetés nélkül. – néztem félre csendben.

-Komolyan. Mit gondolsz róla? Ha azt mondom neked, hogy Eleanor, mi jut eszedbe? – faggatózott tovább. Fogalmam sem volt, mi a háttere, de biztos köze volt ahhoz a telefonbeszélgetéshez.

-Nem jut eszembe semmi róla… Mit beszélgettetek telefonon? – néztem újra a szemébe. Feszült voltam, és szerintem ő is érezte.

-Megkérdezte, hogy vagyok. – nézett ki az ablakon, velem ellentétes irányba. – Aztán randira hívott.

-Oké. Azt gondolom róla, hogy nem lehet könnyen lerázni. – mondtam, és igyekeztem tudtára adni, hogy ez nem tetszik. Látványosan szemet forgattam, és félre néztem.

-Azt hittem, az bejön neked… - megdobbant a szívem, mikor felfogtam a mondatát.

-Ejtsük a témát, jó? – fonta össze a karjait a fiatalabbik, hátát szorosan a fának vetve, ami némileg menedéket adott a kora tavaszi zápor elől. Louis viszont bőrig volt ázva.

Megragadta Harry két karját.

-De miért? Miért nem beszéljük meg? Gyere, társalogjunk! – fogott könyörgésbe, és kissé kijjebb vonszolta a lomb alól, maga felé. Harry dacosan bámult a társa szemébe. Egy ideje már sokat veszekedtek, Louis képtelen volt kezelni a helyzetet, valamint a Harry arcát folyamatosan áztató könnyeket.

-Miért nem szállsz le rólam? – lökte félre a két vizes kezet. – Csak mert nem mondok el minden rohadt dolgot, azt hiszed, ez feljogosít a kényszerítésre?

-Egyáltalán nem kényszerítelek téged, Hazza! – Louis hangja magas volt, arca könyörgött, szeme tágra nyíltan meredt Harryre, könnyek csillogtak benne, haja pedig arcára tapadt. – De mi nem szoktunk veszekedni! Kérlek, hagyd, hogy meghallgassalak… - hangja elcsuklott, szipogott.

-Egyáltalán nincs semmi szükségem a hallgatásodra! – lépett arrébb, mikor a másik felé emelte a kezét. – Arra van szükségem, hogy fogd be a szád!

Louis megtántorodott. Jól hallotta? Száját becsukta, fejét lehajtotta. Könnyei összefolytak az esőcseppekkel.

-Louis…

-Harry! – nézett a göndörre. – Mondhatsz bármit… a fejemhez vághatsz akármit, de én akkor is mindig itt leszek. Ez nem olyasmi, amit… amit kiölhetsz belőlem.

-Én nem akarok kiölni belőled semmit! – kezdett kétségbe esni, lassan az ő szemei is megteltek könnyel, hangja el-elcsuklott. - Tökéletes vagy, és egy hajszáladban sem akarnék változást okozni! De már megtettem, érted?

Harry lassan leguggolt a fatövébe, arcát a kezébe temette. Nem sírt. Menekült. Louis szorosan mellé térdelt, és olyan közel férkőzött hozzá, amennyire csak tudott.

-Nem, nem, nem, dehogyis, Harry, nem változtattál meg… - suttogta a fülébe, simogatta a barátját. – nem megyek el, amíg meg nem nyugszol…

-Imádom, hogy nem lehet lerázni. – döntötte neki a fejét társának, hallgatta a légzését, mélyen beszívta az illatát.

Louis felelősséget érzett miatta, a megtévedt kisfiúért, aki elvesztette az édesanyját.

Nem olyan kapcsolatra volt most szüksége, amilyenek eddig voltak. Harrynek egy segítő kellett, Louis pedig mindent megtett, hogy ez meg is valósuljon.