You said forever 24.rész

Huhh! Hát itt van, nehéz szülés volt, de megírtam. :) kissé elégedetlen vagyok vele, de meglátjuk, hogy majd Ti mit szóltok hozzá.

Igyekszem a következővel, de nem tudom, hogy az elkövetkezendő párnapban hogy s mint fogok tudni feltölteni!

Jó olvasást!

Louis

Csókolózom Niallel – gondoltam magamban kb. tizenötször.

Fogalmam sincs, hogy mi ütött belém, de úgy éreztem, hogy ez a legkevesebb, amit megtehetek Harry tettei után.

Látni sem akartam. A nevét sem akartam hallani.

Niall viszont semmi érzést nem keltett bennem. Pontosan tudtam, ezzel ő is így van. Csak egyszerű test, ahogy ő fogalmazott múltkor.

Pont ezt éreztem. Egyszerű, érzéketlen test, ajkak az enyémen, kéz érinti a tarkómat és húz közelebb. Én pedig visszacsókolok.

Jó hosszú csók volt. Nem nagyon gondolkodtam, csak próbáltam azonosulni a gondolattal, hogy én most tulajdonképpen… csókolózom Niallel!

Elhajolt tőlem, és félre nézett. Nem szóltunk egymáshoz. Jó sokáig. Ám ekkor rám nézett kérdő tekintettel.

Flegmán vállat rántottam. Ő is. És még egyszer megcsókolt.

Teljesen más volt, mint amit eddig éreztem, abszolút nem mozogtam, és fogalmam sincs, miért nem rebbentem arrébb abban a pillanatban, mikor az ajtó kattant, majd kitárult.

Harry és Liam állt benne.

Harry

Fogalmam sincs, mit éreztem abban a pillanatban. Olyan volt, mintha agyrázkódást kapnék.

Viszont arra tisztán emlékeztem, hogy valami végképp felmondta bennem a szolgálatot. Nyeltem egyet, és bámultam Louisra, ahogy a szemembe néz, ajkai pirosak, a szeme tágra nyíltan mered rám.

Nem tudom, hogy én milyen arcot vághattam. De abban a pillanatban nem is érdekelt. Niall felváltva nézett egyszer rám, egyszer Liamre, majd neki tért vissza legelőször a lélekjelenléte négyünk közül.

Felénk indult. Liam felé, de én csak Lou-t néztem. Megremegett az ajkam, csak azt reméltem, ő nem vette észre, hogy a sírás küszöbén állok. Nagy levegőt vettem, amint Liam becsapta az ajtót, mielőtt még Niall elért volna hozzánk. Mindketten megrökönyödve álltunk, és bámultunk magunk elé.

Hirtelenjében nem tudtam, mit kezdjek a karjaimmal. Céltalanul lóbáltam magam mellett őket, majd erősen beharapott szájjal hátat fordítottam az ajtónak, és karba tettem a kezeim. Lehajtottam a fejem, és összeszorítottam a szemem. Nem akartam elhinni, hogy mindez megtörténik velünk. Két hatalmas könnycsepp folyt végig az arcomon.

Liam felé néztem, aki rágta a szája szélét, és nem nézett rám.

-Amerikába megyek. – közöltem, lehetetlenül sírós hangon.

Liam bólintott.

Gemmához vettem az irányt, akit szerencsére egyből meg is találtam a nappaliban. Mikor rám nézett, ahogy tétován ácsorgok a kanapé mellett, lerakta az újságot, és felállt.

-Mi a baj? – kérdezte, és lerántott maga mellé. Nem válaszoltam, csak elengedtem magam. Átölelt, és úgy dédelgetett, ahogy kis korunkban csinálta.

-Larry Stylinson. – mondtam. Éreztem, ahogy bólogat. Simogatta a hátam, de én nem tudtam lenyugodni.

Louis

Fogalmam sem volt, hogy hozhattam volna rendbe a dolgokat. Lehajtottam a fejem, mert még mindig láttam magam előtt, ahogy Harry felnyitja az ajtót. A tekintete pedig rosszabb volt, mintha kikötöttek volna egy cölöphöz a sivatagra víz nélkül egy évre. Niall a homlokát az ajtónak támasztva állt.

Nem tudtam, mire gondol.

-Niall… - kezdtem. – Elviszem a balhét. Mindenki tudja, hogy összevesztünk. – mondtam halkan, de ő rázta a fejét. Nem érdekelt, csak folytattam. – Nem hiányzik, hogy mégjobban elásd magad Liam előtt.

Niall felém fordult, a szeme könnyes volt.

-Nem tök mindegy, hogy mit mondunk? Mindenki leszarja, hogy melyikünk volt, a lényeg, hogy megtettük, és hogy ezt Ők is tudják. – mondta halkan. – Bármennyire is szeretnéd megúszni, most beszélned kell Harryvel! – mondta a szemembe nézve.

A fejemet ráztam.

-De igen Louis! – mondta erőszakosan.

-Nem! Én végeztem! – mondtam, és az ablakhoz sétáltam.

-Végeztél? – nevetett fel ironikusan. – Nem, Lou. Ő végzett. Láttad a szemét?

-Láttam egyáltalán valami mást a szemén kívül?

-Akkor most szépen utána mész!

-És te meg Liam? – kérdeztem hangosabban a kelleténél.

-Dögrováson vagyunk. –mondta, hangjában egy csepp érzelem sem volt, ami meglepett. Ő már beletörődött ebbe. Ezen én már nem tudtam segíteni. Elsétáltam mellette és kinyitottam az ajtót.

-Addig nem vagytok dögrováson, amíg szeretitek egymást. – mondtam a nekem háttal álló fiúnak, majd kiléptem a szobából.

A fenyves felé vettem az irányt, ahol itt létünk első napjaiban voltam Liammel. Muszáj volt friss levegőt szívnom. Térdemre hajtottam a fejem, és behunytam a szemem. Nem engedtem meg magamnak a sírást.

-Miért vagy itt? – kérdezte Harry a barátja vállára téve a kezét. Louis nem válaszolt, csak ült tovább a semmibe meredve, lábát lelógatva a stégről. Harry leült mellé.

-Itt egyedül lehettem. – fordult megfáradt tekintettel Harry felé, akit elszomorított, hogy nem tud segíteni rajta.

Átkarolta őt. Együtt nézték, ahogy fodrozódik a víz, hallgatták a természet hangjait.

-Mindig itt leszek, bármekkora őrültséget is művelsz! – mondta Harry száját Louis füléhez illesztve. Louis beleremegett. Kissé Harry felé dőlt. Ekkor Harry megragadta őt, és lelökte a stégről. Louis hamar felbukkant, haja az arcához tapadt, arca piros volt. Felháborodva meredt Harryre, aki annyira nevetett, hogy majdnem leesett ő is.

Louis is felnevetett, és lefröcskölte a hideg vízzel a fiút, miközben kikászálódott belőle.

-Most minek kellett ez? – kérdezte dacos hangon, de szája szegletében mosoly bujkált.

-Hogy nevess! – puszilta meg az arcát a fiú.

-Csurom víz vagyok, így nem mehetek haza! – vette l a kardigánját, és csavarta ki belőle  vizet. Pólója a testére tapadt.

-Hát akkor vetkőzz le! – javasolta Harry.

Louis

Bármennyire is próbáltam ellenállni a könnyeknek, azok csak jöttek. Az emlékekkel együtt, amik mintha emlékeztetni akartak volna mindarra, amit elvesztettem egy délután alatt.

Nem vagyok erős. Bármennyire is szeretném magam annak hinni, még azt az embert sem tudom megtartani magam mellett, aki tényleg szeret engem.

Hamarosan alkonyodni kezdett, de még mindig világos volt. Letöröltem a könnyeket, és fel-le sétáltam.

Beszélni akartam Harryvel. Bocsánatot kérni mindenért, és megbocsátani mindent, amit tett. Beszélni. Elmondnai, hogy hibáztunk, de ettől még minden rendben, mert nekem sem jelentett semmit ez a csók, és innen tudom, hogy neki sem Annaé! De Niallnek igaza volt. Harry tényleg végzett kettőnkkel.

-Louis! –hallottam meg Zayn hangját, majd utána Liamét mögülem. Félve fordultam hátra, mert egyikőjükkel sem akartam most kommunikációba lépni. Zaynt néztem, és észrevettem a tekintetében az aggodalmat. Liam mögött jött, aki semmi jót nem sejtetett azzal, hogy egyenesen felém lépdelt. Zayn belé karolt, de Liam lerázta magáról.

-Louis! – mondta, mikor elém ért, majd ökle az arcomon csattant. A földre estem. Forgott velem a világ, és csak azt éreztem, hogy teljesen elterültem a füves földön. Megtöröltem az orrom, és félig feltápászkodtam. Liam beletúrt a hajába, és fel-le mászkált előttem, csendben szitkozódott. Zayn őt nézte, majd aggodalmas tekintettel rám nézett. Mikor találkozott a tekintetünk összeszorított szájjal megrázta a fejét.

Lesütöttem a szemem, és letöröltem a vért, ami az orromból szivárgott. Felkeltem. Liamre néztem, aki egyenesen a szemembe nézett. Olyan volt, mint aki mindjárt felrobban.

-Louis… - mondta, de nem folytatta. Beharapta a száját.

Harry

Mindent elmeséltem Gemmának, aki volt, amin nevetett, volt, amin… nos, amin kinevetett. De örültem neki, mert engem is megmosolyogtatott.

-Amerikába megyek. – mondtam.

-Már harmadjára mondod. – bólintott. Igazából negyedjére mondtam, de hálás voltam a türelméért. A szobámba kísért, és leült az ágyra, míg én előhalásztam a szekrényből a bőröndöm, és ami csak a kezem ügyébe akadt, és enyém volt, bele hajítottam. Igyekeztem nem bőgni, de ehhez komoly lelki erő szükségeltetett.

Gemma oda sétált, és kipakolta a cuccaimat, majd összehajtogatta.

-Köszönöm. – motyogtam.

-Miért nem beszélsz vele, öcsi?

-Nincs miről beszélnem vele! Nincs mit mondanom neki, és nem akarom hallani a magyarázatát! Nem akarok a szemébe nézni, nem akarom hallani a hangját, látni az arcát, érezni a közelségét…

-Oké, értem. – vágott közbe mosolyogva.

-A legközelebbi géppel indulok. Először arra gondoltam, hogy csak holnap, vagy holnap után. De nem vagyok hajlandó egy légkörben tartózkodni vele.

Igen. Ezt nevezik színtiszta hazugságnak.

De még mindig jobb, mint azt mondani, hogy szeretem, és a szememben nem változik semmi, és bármi történjék, a szívem akkor is az övé lesz. Örökké.

Nem, ilyet nem mondhattam. Nem hagytam magamnak, hogy megformáljam ezeket a szavakat, vagy hogy elismerjem, magamnak vagy akárkinek, hogy érte élek, és semmi vagyok, egy nagy rakás semmi nélküle. Nem hagytam, mert ez annyit jelentene, hogy legyőztek.

Inkább elrepülök. Megismerkedek valakivel. Talán majd egyszer ő is. Kilépek a bandából, vagy ilyesmi.

És talán majd évek múlva összehoz a sors vele, és majd mosolyogni fogunk a régi tetteinken. – igen, tudtam, hogy ez is csak egy elképzelt szituáció. Mert ezen soha nem fogok mosolyogni, és soha nem tudnék más mellett lenni.

De én őszintén végeztem. És ez volt az, ami nem volt hazugság, a többi között.

Egy fél óra múlva kész lettem. Nem láttam értelmét halogatni az időt. Most kellet távol lennem tőle, most, kilométeres távolságra tőle.

Még átkopogtam Niallhöz, és elköszöntem tőle.

-Harry! – pattant fel az ágyról, és elém sietett. – Hova mész? – nézett a bőröndömre.

-Elutazom… - kezdtem.

-Ez nem ígér semmi jót… - mondta

-Semmi jót. – ismételtem.

-Úgy sajnálom az előbbit, Harry! – mondta. Félre néztem.

-Nekünk ez már csak a kegyelemdöfés volt. Ne miattunk aggódj. – mondtam, és átöleltem. – Majd… valamikor találkozunk.

Paulnak írtam egy SMS-t, amiben közöltem vele, hogy meghatározatlan ideig Amerikában leszek. A végére még oda biggyesztettem, hogy törődjön bele. A telefont egyből kikapcsoltam. Beültem Gemma kocsijába, aki kirakott a reptéren. Kapucnit húztam, napszemüveget vettem, és leültem egy padra. Nem akartam álmosolyogni a rajongóimra. A gépem egy óra múlva indul. Már alig vártam, hogy elmehessek innen, és elfelejthessek mindent – még ha tudtam is, hogy ez nem fog tudni megtörténni. Mert bármilyen negatív élményt is éltem át, Louist sosem fogom tudni kitörölni magamból.

Louis

-Elutazik! – mondta Liam, és a tekintetéből ítélve, nagyon örültem, hogy biztos távolságban van tőlem. Ekkor viszont megindult felém. Zayn karon ragadta, és visszarántotta.

-Mi az, hogy elutazik? – kérdeztem.

-Elmegy! – mondta dühösen. – Elutazik Amerikába, talán már nincs is itthon!

Zaynre néztem, aki bólogatott, de nem engedte el Liamet. Sosem láttam még őt ennyire kifordulva magából.

-Mi az, hogy elmegy? Nem mehet el! – kezdtem hisztérikus hangon, és folyton csak törölgettem a vérző orrom.

Liam elővett a zsebéből néhány papírzsebit.

-Kössz. – vettem el habozva. – Csak mondd, hogy nem tervezted el előre! – nevettem fel erőltetve.

-Louis. – mondta Zayn, a vállamra téve a kezét. – Ha most van egy csöppnyi eszed, utána mész.

Leráztam magamról a kezét, és elfordultam.

Nem mehetek utána. Mindketten döntöttünk. Elveszítettük egymást.

És mi lesz az örökkével? – szólalt meg bennem a hang. Leültem, és csak törölgettem az orrom. Könnyezni kezdtem, majd hamarosan zokogásban törtem ki. Zayn mellém telepedett, de én csak tovább zokogtam, mint egy megtört kisgyerek.

Átkarolt.

-Harry… jobban szeret, mint bárki mást. Ha nem így lenne, sosem akarna itt hagyni minket. Téged. Kettőtöket. Hidd el, mindig lesz nála újabb esélyed. Még csak kérned sem kell.

Alig kaptam levegőt, de azért erőt vettem magamon, és bólintottam Zaynnek. Liam is leült a másik oldalamra.

-Ezért bocsánatot kérnék, de az igazság, hogy nem sajnálom, mert rohadt jól esett. – megdöbbent tekintettel meredtünk rá Zanynnel. – Szóval – folytatta. – csak azt akartam mondani, hogy még nem vesztetted el. Akkor fogod elveszteni, ha hagyod most elmenni!

-Igen – helyeselt a fekete is. – És ha magatokért nem is,hát miattunk, te most felállsz, és utána mész, mert ha nem teszed, kilép a bandából, nélküle pedig nem folytatjuk majd, ezt te is tudod.

Megijedtem. Eddig nem fogtam fel, mennyire is nagy a rajtunk ülő felelősség. Megremegett a térdem, mikor felálltam, és elindultam.

-Ez az, Tomlinson! – kiáltott utánam Zayn. Nem reagáltam, csak futásba lendültem. Imádkoztam, hogy csak ne fussak ki az időből!