You said forever 23.rész

Na sziasztok :) Ez most egy elég rövid kis rész lett, de azért jó olvasást kívánok hozzá!

:)

(Ezek a fejek... :D)

Louis

Előbb érkeztünk meg, mint Harryék, és nagyon örültem, hogy lemaradtak, mert látótávolságban sem akartam magam körül tudni, mert abból baj lenne.

Lüktetett a fejem, kicsit szédültem is, könnyes volt az arcom, mikor kiszálltunk a kocsiból. Niall átkarolt, de egyszerűen nem tudtam másra gondolni Harryn kívül, és ettől még idegesebb lettem.

Gemma furcsán nézett rám.

-Megkérdezném, mi a baj, Louis, de szerintem nem ez a megfelelő alkalom rá. – mondta. Erőltetetten bólintottam, mert nagyon igaza volt. – De ha valamiben segíthetek, szólj. – mondta még, és elindult a házba.

-Jól vagy? – kérdezte Zayn, én pedig a fejemet ráztam.

-Egyáltalán nem vagyok jól. – közöltem. Zayn hátrált egy lépést.

-Segíthetek? – kérdezte meg. Beharaptam a szám, és a fejemet ráztam. Átölelt.

-Vigyázz magadra, haver! – ölelt át, én pedig visszaöleltem. Elengedett és követte Gemmát.

Niall felé fordultam.

-Niall. – kezdtem visszafojtott dühvel. A szőke a kocsinak dőlt, és úgy hallgatott. Irigyeltem a lazaságát. – Tudod, mit érzek? Azt, hogy rühellem, és soha az életben nem akarom többet látni.

Niall bólintott, és nem nézett a szemembe.

-De, tudod, igazából nem rühellem… - folytattam, és igyekeztem visszafogni magam az ordibálástól. – csak próbálom rühellni, mert úgy minden annyira könnyű lenne!

-Tudom. – mondta.

-És… azok után, amik történtek köztünk… mindegy! – mondtam, és a szobámba indultam. Niall a kezemért nyúlt.

-Minden rendben lesz köztetek. – mondta, és tekintetét az enyémbe fúrta. Elhúztam a kezem, és beléptem a házba, ő pedig utánam.

-Honnan veszed? – kérdeztem hátra sem nézve.

-Csak onnan… - mondta, mikor beértünk a szobámba, én pedig megmostam az arcom a fürdőben. – hogy ti ezerszer jobbak vagytok együtt, mint én meg Liam.

-Nem kéne összehasonlítanod kettőnket!

-Nem érted. Nekünk végünk. Nektek viszont… talán nem is kifejezés, ha azt mondom, hogy van esélyetek.

-Nem tudom, miről beszélsz. – mondtam, és végig dőltem az ágyon. A plafont bámultam. – Csak bántjuk egymást.

Niall leült mellém, és engem nézett. Nem szólt egy szót sem, amitől kellemetlenül kezdtem érezni magam. Felültem, és ránéztem.

-Gyere ide. – suttogta, és átölelt. Odahajoltam és a nyakába temettem az arcomat, ő pedig a hátamat simogatta. Behunytam a szemem, mert éreztem, hogy kezd előtörni belőlem ismét a szitkozódás. Nem tudtam sokáig tartani. Kicsit elhajoltam tőle, és bele kezdtem.

-De egyébként, egyáltalán, hogy képzeli? Mert… - hadartam.

-Pssz... –szólt közbe, de nem törődtem vele.

-…mert ott álltam mögötte érted, ő tudta, hogy ott vagyok mögötte, ezt fel tudod fogni, Niall? Még te is diszkrétebben csináltad, már ne is haragudj..

-Maradj, Louis! – mondta, közben igyekezett lefogni, mert én közben hadonásztam is.

-… és tudod mi a legrosszabb, hogy csak az jár a fejemben, hogy ez bosszút érdemel érted? Pedig nem akarom bántani!

-Louis! – szólt rám megint, de én folytattam, egészen addig, amíg oda nem hajolt, és be nem fogta a számat… a szájával.

Harry

Leállítottam a kocsit, és gondosan megvártam, míg mindenki kiszáll, és eltűnik a lakásban.

-Döntöttem, Liam. – mondtam.

-Mi az, hogy döntöttél? Egyáltalán mi történt?

-Semmi. Vagyis nem semmi, de most inkább hagyjuk oké? – néztem rá bűnbánóan.

-Annabel történt, mi? – mondta, miközben kiszálltunk a kocsiból. Lassan bólintottam, majd ránéztem. A fejét csóválta. – És mire értetted, hogy döntöttél?

-Arra, hogy végeztem. Abbahagyom ezt az egészet. Részben miatta, részben miattam.

-Nem értem. – mondta, és csak bámult a szemembe.

-Amerikába megyek. Gemmával még beszélek, és elmondom mi a helyzet. Van ott egy ismerősöm. Elrepülök, mert ennek semmi értelme. Bántom őt.

-Ezzel csak még jobban megbántod! – mondta kissé ingerülten.

-Jobb, minthogy együtt maradunk, de folyamatosan fájdalmat okozunk egymásnak!

-Ne, Harry…

-Liam!

-Harry, ne akard úgy végezni, mint én meg Niall… - hajtotta le a fejét.

-De Liam! – ragadtam meg a vállát. – Köztem és közte, már semmi nem fog változni. Csak veszekszünk, és kibékülünk, de tudod, ez nekem rohadtul nem éri meg.

-Szeretitek egymást! – mondta Liam elkeseredett hangon. Kicsit elhallgattam, majd csendesebben fojtattam.

-Három éve miért nem történtek ilyenek? Mindegy is, mert három éve volt. Szakadék tátong köztünk, amit át akarunk hidalni, de nem lehet, érted? Nem lehet rendbe hozni, ami elromlott.

-Mindent rendbe lehet hozni. A kérdés, hogy akarjátok-e. – mondta csendesen, a cipője orrát bámulva, mintha saját tapasztalatból beszélne.

-Hát épp ez az! – mondtam. – Nem akarom rendbe hozni! Nem ér ennyit. – hazudtam.

Mert igazából rendbe akartam hozni. Jobban, mint bármilyen hibámat az életben. És tudtam, hogy képes lennék rá, csak egy kicsit kéne még noszogatni. De a noszogatás nem érkezett, én pedig nem fogok Louis elé állni, hogy felejtsük el, hiszen szerelmesek vagyunk.

Pedig megtenném! Annyira megtenném! Vele akarok lenni a szó minden értelmében, őt akarom, és senki mást!

De holnap összepakolok, és meghatározatlan időre Amerikába utazom. Ki tudja, talán épp ez a távolság fog segíteni rajtunk – gondoltam, de csak folyamatosan hazudtam magamnak. Azt akartam, hogy Lou meg akarjon állítani ebben a tervemben, azt akartam, hogy közös erővel tegyünk a szebb jövőnkért.

Csak arra gondoltam, hogy milyen görény voltam vele, hogy hogyan lehetem képes ilyet tenni, napról napra újra meg újra bántani őt. Ha azt mondom, hogy nem érdemlem meg őt, az nem kifejezés…

-Harry! – fordított maga felé Liam, kissé erőszakosan. Felvont szemöldökkel meredtem rá. – Beszélj vele!

-Liam… - kezdtem tiltakozni.

-Beszélj vele! – ismételte, és megrázott a vállamnál fogva. Behunytam a szemem. Nesze neked noszogatás! – gondoltam.

-Te miért nem beszélsz Niallel? – vágtam vissza. Félre nézett.

-Niall és én… - kezdte a fejét rázva. –Tudod mit? Beszélek vele, ha te is beszélsz Louisszal. 

-Igen? – kérdeztem vissza bizalmatlanul. Határozott bólintás volt a válasz.

Zsebre dugtam a slusszkulcsot, és biccentettem neki.

-Gyere. – mondtam, és a szobánk felé indultunk.

Félúton Gemmába ütköztem, aki karon ragadott.

-Gyere velem! – mondta, és a nappali felé rángatott.

-Várj, most éppen…

-Nem érdekel! – mondta.

-Gemma! – szóltam rá. Megállt, és rám nézett. – Ne most, kérlek, tényleg ne most!

Lassan kicsúsztatta a kezét a karomból.

-Este felkereslek! – mondta, és rám mosolygott. Fogalmam sem volt, minek mosolyog…

Liammel megtorpantunk az ajtónkban. Deja vu érzésem támadt.

-Nyiss be! – suttogtam magamnak, de mikor Liam a kilincsért nyúlt, lecsaptam a kezét.

-Ess túl rajta. – mondta. – Itt vagyok mögötted.

Bólintottam. A szobában teljes csend volt. Fogalmam sem volt, hogy bent van-e egyáltalán.

A kilincsre helyeztem a  kezem…