You said forever 11.rész

Harry

Esti fürdésnél kicsapongóan jó kedvem volt.

Gemmával beszélgettem előtte, és mondta, hogy egy ismerőse és húga átjönne hozzánk látogatni pár nap múlva. A fiúkkal már mind vártuk. Jó lesz, hogy kicsit másokat is látunk majd magunk körül. Gondolataimba Lou zavart be, aki kopogás nélkül benyitott a fürdőbe, majd fésülködésbe kezdett. A zuhany mellett lévő törülközőmért nyúltam, és eltakartam magam.

-Kopogás hol marad? – vigyorogva nézett vissza rám a tükörből. Ez olyan perverz… - gondoltam. A víz csobogott a vállamra, a fürdőlepedőt pedig idiótán tartogattam magam előtt. Felém indult. Mit művel?

-Nincs mit takargatnod előttem! – rántotta félre a kezem, én pedig ijedtemben a fejére hajítottam a totálisan átázott törülközőt. Félig magamra húztam a zuhany függönyt B-tervként.

-Te most komolyan bujkálsz előlem? – vonta meg megrökönyödve a szemöldökeit. – Pedig már fürödtünk is együtt. – mondta rám kacsintva.

-Hé! – szóltam közbe zavartan, és biztos voltam benne, hogy fülig elpirultam. – Az nem közös fürdés volt, csak benn voltál, mikor fürödtem.

-Mindegy. – tette karba a kezeit. – Meztelen voltál, az a lényeg.

-De akkor nem akartad megnézni a… ahh, mindegy. – húztam be a függönyt, majd mégis kikukkantottam. – Miért? Szeretnél velem fürdeni?

Rókavigyorra húzódott a szája, én pedig csak újból behúztam a függönyt.

-Perverz. – mondtam még.

-Ami késik, nem múlik, Hazza.

-Bele sem merek gondolni… - jegyeztem meg, miközben magam köré tekertem egy száraz törülközőt, és kiléptem.

Louis

Legközelebb az ágyban találkoztunk. Nagyon fáradtnak tűnt, de én még fel akartam neki vázolni a szitut: rengeteget jelent nekem.

Mikor lekapcsoltuk a villanyt, csak az éjjeliszekrényen világított egy halvány fényű lámpa, beszélgetni kezdtünk.

-Ez a nap egyszerűen csodálatos volt. Meg az előzőek is. – kezdte.

-Azok. – helyeseltem közvetlenül mellette fekve, félig fölötte. A szokásos felállás.

Még mindig nem tisztáztam magamban, hogy vajon miért vagyok elégtelen a kapcsolatunkkal. Tény, hogy három éve…

-Louis! – szólt közbe, de nem néztem rá, szemeimet csukva tartottam.

-Hm?

-Nem tudom. – suttogta. Lejjebb hajoltam felé, arcom az övéhez szorítottam, karjaimmal körbefontam a nyakát.

-Én sem. – vallottam be.

-Min gondolkozol?

-Ezekről nem tudok beszélni. – mondtam. Bár valószínűleg tudnék, de ahhoz rámenősebbnek kéne lennie… Mert igazából azon gondolkoztam most is, mint amin napok óta. Egy bizonyos kérdésen. A barátot látom benne, vagy…?

A telefonja csörgése zavart meg. Felvette.

-Szia, Rachel! – szólt bele vidám hangon. Félre húzódtam tőle. Milyen Rachel? – Persze, ráérek, mondjad csak!... Dehogy zavarsz! – ült föl, és hátat fordított nekem. Én ezzel nem értettem egyet. Engem nagyon is zavart!

Erősen beharaptam a szám, nem tudtam, mi történik. Ki ez a lány?

-…Hát ezt jó hallani. És mondd csak, esetleg volna kedved… remek, akkor… tegyük inkább korábbra. – szemeim tágra nyíltan szegeződtek rá.

Semmi okom nem volt rá, de minden egyes, kacéran elmondott szava a szívembe vágott. Lesütöttem a szemem, és hevesebben vettem a levegőt a kelleténél. A pár nappal ez előtti majdnem-csókunk járt az eszemben. Ha nem húzom el, talán ez most nem történne meg… Hogy csinálhatja ezt? Hogy teheti?! Minden apróság, amik velünk történtek, minden apró gondolat és érzés… Nem mondhatja, hogy nincs köztünk semmi! Igenis van… Akkor hogy teheti ezt…?

-Oké, holnap reggel… hát minél korábban. Hé, felőlem most is lehetne, de már ágyban vagyok. – nézett rám hátra kellemetlen pofával. Erősen és lassan vert a szívem, minden egyes dobbanása fájt.

Meglepődtem a könnyeken, amik egyenesen égették a szememet. Hátradőltem az ágyban, és nyakig húztam a takarót. Úgy éreztem magam, mint egy kislány, akinek életében először törik össze a szívét. Harryre pillantottam. – Unalmas éjszaka lesz. – vigyorgott bele a telefonba.

Arra gondoltam, hogy még ha a saját álláspontom nem is tudom, az övé már biztos: a barátot látja bennem.

Fel-le sétált az ágy előtt, és olyan szöveget vágott le annak a lánynak, ami egyre nagyobb késszúrásokat jelentett bennem. Végül megelégeltem. Meghajítottam őt az első kezem ügyébe akadó tárggyal, ami történetesen a kispárnája volt.

-Hagyd már abba! - szóltam rá, még a telefont is kivertem a kezéből. Hál’ az égnek! Megilletődötten bámult rám, és csak remélni mertem, nem látja a vérig sértettségemet. Beharapott szájjal dőltem vissza, és teljesen magamra húztam a takarót.

-Itt vagyok, bocsi Rachel. Igen, akkor holnap. De most le kell tennem. Aludj jól…

Nagy csend állt be, és azt kívántam, bárcsak be is fogná a száját, és csak annyit tenne, hogy lekapcsolja a villanyt, és hagy megsemmisülni.

Ehelyett az én ágyrészemhez sétált, leült az ágy peremére, és gyöngéden, de határozottan lehúzta rólam a takarót. Összeszorított szájjal és szemekkel feküdtem, nehogy mondjak neki valamit, amit már egyből megbánnék.

-Mi a baj? – könyökölt a térdére, és közelebb hajolt az arcomhoz. Ránéztem. Egy pillanatra képes voltam gyűlölni őt is, és a szituációt is. Könnycsepp folyt végig az arcomon. Mit képzelt, hogy ezen majd jót nevetek? Legalább ment volna ki a szobából, bár még úgy is szíven vágott volna!

-Mi a baj? – kérdezte még egyszer.

-Semmi, fáj a hasam. – rántottam meg a vállam a lehető leg flegmábban. A hasamra nézett, és pillantásából már tudtam, ebből semmi jó nem fog kisülni.

Igazam lett.

Ujjbegyeivel a hasfalamhoz ért, és gyöngéden húzogatni kezdte őket rajta.

-Szóval a pocid? – döntötte oldalra a fejét, göndör haja arcával együtt mozdult. Csikizésnek szánta, de nekem ez némileg máshogy hatott... Nagyot nyeltem, és imádkoztam, engedjen el. Szörnyen érzékeny vagyok a hasamon.

-Harry… - próbáltam figyelmeztetni.

-Tudom, hogy nem fáj annyira. – vigyorgott gonoszan. Agresszívan kaptam el a csuklóját, és löktem félre a hasamtól. Lekapcsoltam a villanyt, és magamra húztam a takarót. Megbántottam, éreztem, és ez engem is bántott.

-Aludj. – szóltam még neki. Hamarosan éreztem, ahogy lassan feláll az ágyról, és a helyére sétál. Ide éreztem a zavarodottságát.

Helyes. Még fele annyira sem zavarodott, mint én. Ki a franc az a Rachel?

Felém araszolt az ágyban, és megpuszilt a takarón keresztül.

-Aludj jól. – suttogta. Hát, engem csak ne illessen azokkal a szavakkal, amikkel azt a Rachelt is illette.

Harry

Mikor elegem lett belőle, hogy egy szóval nem reagál, dühödten rántottam le róla a takarót.

-Na, jó! Most ki vele! Mi a baj? – egy ideges arc nézett vissza rám, és felült, ahogy én is.

-Hát… - mutatott az ágy végébe, de nem tudtam, miről beszél. Értetlenül bámultam arra, majd vissza rá.

-Mi? – vontam fel egyik szemöldököm. Aztán rájöttem. Igen, rájöttem, hogy gyakorlatilag vérig sérthettem őt.

A homlokomra csaptam.

-Istenem, Lou, sajnálom! – ragadtam meg egyszeriben a kezeit, és összekulcsoltam az ujjainkat. Miért vagyok ennyire hülye?

-Figyelj! – kezdtem, míg szipogott egyet, de próbált büszke maradni. Kis híján megmosolyogtam. – Rachel egy csaj.

-Ne mondd, már azt hittem, hogy egy pasi. – nézett rám. Reflexből majdnem válaszoltam, hogy „Nem, pasik közül csak te indítasz be”. Basszus, még jó, hogy megállítottam a nyelvem!

-És a boltban találkoztunk, és nagyon megfogott. Szóval… - elengedtem a kezeit, és hagytam, hogy hátradőljön, mert láttam rajta, hogy kényelmetlenül érzi magát. Mikor lefeküdt, keze lassan, de biztosan megtalálta az enyémet. – Számot cseréltünk.

-Jó, nem kell részletezni. – mondta halkan. – Szóval akkor te most… - nézett félre, arca így is, a sötétségben is gyönyörű volt. – Akarsz tőle valamit?

-Nem tudom. Az is lehet, hogy totális csalódás lesz. – rántottam meg a vállam. – Pontosan min akadtál így ki?

Louis

Első gondolatom az volt, hogy megmondom neki, hogy most már rájöttem: én akarom elfoglalni a szívében a legjobb barát, és a barát jelzőt is. De nem nyílt szóra a szám, majd mikor végül megtette, csak annyit mondtam:

-Csak bántott, hogy nem mondtad el.

Nem érez úgy mint én. Ha úgy érezne, akkor nem keresne lányokat, vagy egyáltalán senki mást, és nem akarna tőlük semmit. Ha ő már nem érez ugyan úgy, mint három éve, vagy akkor sem érzett úgy, mint ahogyan én, hiába próbálnám ráerőltetni magam.

De úgy érzett! Különben nem lett volna veled annyit! – szólalt meg a fejemben a hang, ami már reméltem, hogy köddé vált, de mégsem.

Aztán végül elengedte a kezem, és hátra dőlt mellettem. Közel hozzám, de mégsem bújt ide. Szememet forgattam, és visszatartottam a levegőt. Hátat fordítottam neki, és már nem érdekelt, ha vizesre sírom a párnámat.

Féltem a holnaptól. Mert már egyszer elveszítettem őt. Még egyszer nem élném túl.

És most újra éreztem: a holnap elveheti tőlem…

De egy valamit biztosan tudtam. Ameddig bírom, harcolni fogok érte. Ígéretet tettem!