You said forever 10.rész

Ez itt a 10. rész!! Szép és kerek. És hosszabb mint az előző :) Köszönöm ismét annak, aki hozzászólt! Köszönöm! :) Lassan belevágok a lecsóba, remélem, élvezni fogjátok!

Louis

Reggel, mikor kinyitottam a szemem, először csak meredtem magam elé. Ám ekkor eszembe jutott minden, amit tegnap este csináltunk. A szemeim valósággal kipattantak. Sikerült volna ennyivel visszanyernem őt? Vajon most már felengedünk, és minden olyan lesz, mint régen? Vagy az csak a meghitt pillanat hatása volt? Az emlék hatására is mosolyognom kellett.

Halkan felültem, és lenéztem rá, ahogy hason fekszik, fejével a párna alatt. Néztem, szép és izmos hátát. Ez olyasmi volt, amit eddig nem igazán láttam rajta.

Talán… mivel eddig is együtt voltunk, nem tűnt fel nekem, de Harry tényleg férfi lett. Gyönyörű volt három éve is, de még csak egy tini fiú. Most pedig… megértettem, miért mondta neki Gemma, hogy férfivé vált.

Kómásan emelte ki a fejét a párna alól, nekem meg nevetni támadt kedvem. A nyakába borultam a félig alvó fiúnak, és szorítottam. Halk hangon eltolt magától.

-Várj… fogat kell mosnom. – mikor a szemünk találkozott, rám mosolygott. Kipattant az ágyból, és a mosdóba vette az irányt.

Háton fekve fejtegettem magamban. Vajon mi van most velünk?

Harry

Imádtam az érzést, amit a mellette való ébredés jelent, és a tegnap esti emlékre csak jó esően kirázott a hideg újra és újra. Pedig semmi nem történt, csak együtt aludtunk el. Lassan ő is csatlakozott hozzám, és fogat mosott. Le sem vettük a szemünk egymásról. És ez… elég vicces volt. Majd mikor végzett, semmit nem csinált, csak huncutul rám vigyorgott, majd visszaindult a szobába.

Mikor kiléptem a fürdőből, az ágyon feküdt, tarkónál összekulcsolt kezekkel. Felé indultam, és teljes erőmmel ráugrottam.

-Jó reggelt! – mondtam, miközben legördített magáról, és félig fölém magasodott.

Mikor kinevettük magunkat, egy pillanatig egyikőnk sem tudta, mitévők legyünk.

Megköszörültem a torkom, de egy hang sem jött ki a számon. Talán tudtam, hogy ez most nem a beszéd ideje. Sokkal jobb dolgot is tehetnék a számmal…

Ám mikor rádöbbentem, milyen lehetetlen dolgon fantáziálok, sietősen kicsúsztam alóla. Nem lehetek hülye! Alig sikerült helyreállítanunk a régi, meghitt és szerető barátságunk, én máris el akarom rontani egy ilyen húzással? Amint kicsusszantam alóla, ő meglepetten fordult felém.

-Mi történt? – kérdezte, kissé ijedt tekintettel.

Óh, hogy mi történt? Hát drága Lou, azt én is szeretném tudni…

-Semmi. – mondtam. – Éhes vagyok.

Felállt, és hozzám lépett. Megragadta az arcom, a szívem kalapálni kezdett, izzadt a tenyerem, és akkor…

...megpuszilta az arcom. Majd magához rántott. Én meg nem kaptam levegőt.

Louis

A reggelire úgy értünk ki, hogy már mindenki az asztalnál ült, ami nem is lett volna gáz, de kb. ugyanúgy viselkedtünk, mint három éve, ami szintén nem lett volna gáz, ha nem néz ránk szó szerint MINDENKI úgy, mintha szellemeket látnának.

Liam, aki előttem ült, furcsa szemmel méregetett engem. Kerültem a tekintetét, és inkább csak befaltam a kaját. Ekkor a lábával belém rúgott. Míg Gemma és Niall beszélgettek, felém tátogott.

-Mi van?

-Semmi! – rúgtam vissza, és összevontam rá a szemöldököm. Harryre pillantottam, aki Liam mellett ült, és mindentudóan vigyorgott. Liam rákapta a szemét, Harry meg csak vigyorogva vállat rántott, és evett tovább.

A szórakoztató reggeli után, végre kettesben maradtunk Harryvel. Sétálni hívott. Annyira örültem, hogy végre újra vele lehetek, mint régen, hogy szívem szerint folyton csak átkaroltam volna, érintettem volna, fogtam volna a kezét, hogy biztosítsam, soha nem akarok változtatni ezen. Mert az, hogy egymás mellett sétáltunk, karjaink épphogy nem értek össze, kézfejeink néha egymáshoz súrlódtak, több volt, mint nem elég.

-Van itt egy tó. Elég félre eső hely. Szeretnéd látni? – nézett le rám. Először azon gondolkoztam, hogy miért emelte ki, hogy félre eső hely?

-Igen. - mondtam, majd mikor meg is indult a kis egymásból kiágazó erdei ősvényen, a karja után nyúltam. – Várj!

Rám nézett, és várta, hogy mondjak valamit. Ám nekem fogalmam sem volt, mire vágyok még. Tegnap este óta érzem, hogy ugyan végre megoldódott, és újra együtt lehetünk, végre újra megvalósult minden álmom… valami mégis hiányzik.

És nem tudom mi. Mi az, ami három éve meg volt köztünk, de most nincs? Mi? Mi?!

Addig nem tudtam, a választ arra, hogy mit is hiányolok, míg az ajkaira nem néztem.

Ez az! – gondoltam.

-Igen, Lou? – hallottam a hangját, de csak tovább gondolkoztam. Három éve… mások voltunk. Azt a furcsa, barátságot túlszárnyaló szeretet összekevertük a normális korlátok közti baráti szeretetünkkel. Ám most… elkülönül a kettő. Most van a baráti szeretet. És a másféle…

Létezik, hogy én inkább azt a másik félét érzem…?

-Lou! – rántotta meg a vállam.

-Ne haragudj! – pislogtam.

-Ne csinálj ilyet, megijesztesz! – fordult vissza menetirányba, és én is utána mentem. Fel kellett dolgoznom az imént felfedezett gondolataimat.

Harry

Boldog voltam, hogy megmutathatom Louisnak gyermekkorom legkedvesebb helyét. Szikrázott a fény, és elég kellemes idő volt ahhoz képest, hogy november volt. Egyedül a szél volt zavaró, ami csak megerősödött, mikor kiértünk a tóhoz. Lou leült a partra, térdeit felhúzta, és csak nézett. Én is úgy döntöttem, hogy leülök. Közel ültem hozzá. Összeértünk. 

Szeme sarkából rám nézett, majd zavartan lepillantott, amin mosolyognom kellett.

-Köszönöm! – mondtam. Rám nézett, és nyilvánvaló volt, hogy nem érti. – A tegnap estit. Ha nem mondod ki, hogy hiányzom, talán még most is csak veszekednénk, és kerülnénk egymást. Én nem bírtam volna már elviselni.

Nagyon halkan beszéltem, ő pedig bámult a távolba, de biztosan tudtam, hogy figyel rám.

-Olyan makacs vagy. – mondta. – Tudtam, hogy arra várhatok, hogy te mondd ki először. – rám nézett. – Én sem bírtam már nélküled…

Hangja suttogott, rekedt volt. Kétségbeesetten kívántam még közelebb kerülni hozzá. De ez reménytelen. Talán rendbe hoztuk a barátságunk, de azt, amit létrehoztunk három éve, nem szerezhetjük vissza.

Még ha itt vibrál is bennem, még ha ott ül mélyen a szemében az utána való vágy, az már nem lenne ugyanaz.

Nem vagyunk egymáséi.

Lehajtottam a fejem.

-Én tényleg nem bírtam már nélküled… Lou. – térdemre hajtottam a homlokom. – Szükségem van rád. – suttogtam, és csak remélni mertem, hogy a víz hangjaitól, a széltől, és szívem erős zakatolásától azért még hallja. – Jobban, mint bármire. Tudnod kell. Az egyetlen gyengepontom vagy.

-Emlékezz az ígéretre Harry! – suttogta, ajkai érintették a fülemet. Beleremegtem.

-Hiszen annyi ígéretet megszegtünk! – csattantam fel. Csalódott hangomra megrándult az arca, ami szinte már összeért az enyémmel.

-Nem szegtük meg őket! Csak még nem tartottuk be… - mosolyodott el.

Nagy, mély csönd állt be közénk. Homlokát az enyémhez koccintotta, én pedig mosolyogva álltam ellen. Remegésbe kezdett a térdem, majd lassan az egész testem, ahogy hideg ujjai megtalálták az enyémeket, ajkainkat pedig éppen hogy elválasztja egy tizedmilliméter. Éreztem az ajkait, mégsem csókolt meg. Talán nem mert… vagy én nem mertem.  De bazmeg! – szóltam magamra, és még lenyomtam egy cifra káromkodást. Mit művelünk? Nem tehetjük. Ez beteges! Mit művelünk?

Olyan közel volt. Szemeit lehunyta, én pedig rádöbbentem, úgy csinálja, mintha semmi nem történne. Elhúzódtam tőle, és magam elé bámultam.

-Zavar az a kacsa… - fogtam a nem létező kacsára. Elengedte a kezem.

-Ne haragudj. – mondta.  Jobb is így. – gondoltam. Ez nevetséges. Ilyet nem szabad csinálnunk! Ez tényleg beteges. Nekem ez nem kell, nem szabad, hogy kelljen. Louis a legjobb barátom!

-Nem csináltál semmit. – rántottam, meg a vállam.

-Ezért ne haragudj… - szorította meg a kezem megint, én pedig bánatosan a szemébe néztem. – Ígérem, hogy betartjuk az ígéreteink, Hazza… - csókolta meg az arcomat.

---

Három nap telt el, és azt hiszem, kijelenthetem, életem legédesebb három napja volt. Karjai közt ébredni, karjai közt aludni, és együtt tölteni az egész napot. Csipkelődni, és nevetni, csak úgy szimplán vele lenni.

Liamet Gemma elküldte bevásárolni, ő pedig magával hívott engem is.

-Örülök, hogy ilyen vidám vagy Harry! – karolt át. Mosolygott egyet.

-Köszönöm, hogy itt voltál velem.

-Egyszerűen csak tudom, milyen, ha nem beszélsz valamilyen elnyomott érzésről.

-Neked vannak ilyenek?

-Vannak. – válaszolta.

-És… - kezdtem kellemetlenül. Még sosem csináltam ilyet. – Szeretnél róla… beszélni?

Ő harsányan felnevetett.

-Kössz. Majd máskor… – vigyorgott, mikor megérkeztünk a boltba. Én nagyon élveztem a láthatatlanságot. Mintha csak egy átlagos srác lennék. De persze azért odajöttek a lányok, és kértek képet és autogramot, de őket többnyire ismertem, és senki nem adott le hírt rólunk. Tökéletes volt.

Ekkor megragadt a szemem egy lányon. Felhívtam magamra figyelmet. Nagyon helyes arca volt, és mikor rám mosolygott, már tudtam, hogy vagy felismer, vagy jó vagyok nála. Számomra mindkettő csak előny. Elindultam felé, de Liam belém karolt.

-Ne, Harry! Ne ronts el mindent. – először nem értettem, mire céloz, de rájöttem.

Oké. Bármi is az, ami köztem és Lou között van, nem helyes. Lányt akarok. Őt pedig a barátomnak. Jó, jó, ez nem így van. Tőle akarok mindent, de… de nem fog ez működni. Három éve működött. Már nem fog. Egyáltalán hogy fordulhat meg a fejemben, hogy vele legyek úgy? – gondoltam.

-Nem vagyok elkötelezve hozzá. – rántottam ki a kezem a markából, és a lány felé indultam. Rachel néven mutatkozott be, és egyre csak szimpatikusabb lett.

Mikor mindent bevásároltunk, számot cseréltünk, és lefektettem neki, hogy örömmel találkoznék még vele. Bólintva ment bele. Annyira jó vagyok…