You said forever 2. rész

Hahóó, itt a második fejezet, talán kissé zavaros. A dőlt betűs rész visszaemlékezés.

Jó olvasást kívánok hozzá!

Harry

Minden reggel, (mint például ma is) az első gondolatom az, hogy vajon hogy viszi rá a lélek, hogy időben felkeljen?

-Lou… - nyögtem, magamra húzva a párnám, takaróm.

-Kelj fel. – mondta halkan, kitárta az ablakom, majd csend.

Minden reggel arra gondolok, ez régen nem így ment. Mellettem ébredt, és mindenhonnan késtünk, mindig itt volt velem reggel, éjjel is és este is.

Három éve viszont ezt az új Louis Tomlinsont kell ismernem. Néha már azt hiszem, hogy a régi énje teljesen meghalt. Néha pedig látom megcsillanni a szemében a régi, bohém, játékos fényt. Ez hagy még küzdeni érte, tartja még a reményt bennem, hogy egy nap még újra olyan közel lehetünk…

De nem ma reggel.

Éreztem, ahogy benyomódik mellettem az ágyam a súlya alatt. Meg sem mozdultam. Ha akar valamit, majd szól.

Egy kis idő múlva egy puha kéz ért a karomhoz, és hüvelykujjával simogatni kezdett.

-Kelj fel! – suttogta oda. – Hétre jelenésünk van.

Szorosan behunytam a szemem, beharaptam a szám.

Hiányzol… - kiáltottam magamban.

Délutánomat Liammel töltöttem, beültünk egy moziba. Valahogy a reggeli fájdalmas érzéseim ma nem tűntek el, és ugyan teljes erőmmel igyekeztem elrejteni Liam elől, ő túl szemfüles.

Majd, miután végig ültem a filmet csendben, fapofával, majd utána bekajáltam, csendben, fapofával, végül szóra nyitotta a száját.

- Lekenyereztelek már annyira, hogy elmondd, mi bánt? – nézett fel lassan a szemembe a tányérjáról.

Nagyon sóhajtottam, és beleittam a kólámba.

- Szóval nem mondod el?

Megráztam a fejem, hiszen nem lehet ilyen érzésekről beszélni…

-Akkor találgatok. – dőlt hátra. – Louis?

Felkaptam a fejem Lou nevére, majd lesütöttem a szemem. Liam átnyúlt az asztalon, és megfogta a kezem, de én csak állhatatosan bámultam magam elé.

-Harry, Louis imád téged. Te vagy a mindene. – egy kicsit elcsendesült, mintha nem tudná, mit mondhatna még. – Tudom, hogy szereted őt… - suttogta.

-Persze, hogy szeretem. – válaszoltam egy fél mosollyal.

-Úgyértem, hogy szereted. – nyomta meg az utolsó szót. Kirántottam a kezeim a kezeiből. –Látom, ahogy ránézel. Látom a fájdalmat Harry… És pontosan emlékszem, milyenek voltatok három éve.

-Az akkor volt Liam. Ma már minden máshogy van.

-Na! Csak kibukik a szög a zsákból. – mosolyodott el, én pedig csak cibáltam a karkötőmet.

Nem szóltunk sokat egymáshoz, míg a kocsihoz nem értünk. Majd mikor beültünk, folytattuk.

-Nem vagyok meleg, ha erre akartál kilyukadni.

-Nem, nem, tudom, hogy nem vagy az. De belé szerelmes vagy.

-Honnan tudsz te ennyi mindent? – fordultam el tőle kínosan.

-Mert nem vagyok vak. – tette a kezét a vállamra. – Harry, csak azt akarom, hogy tudd, itt vagyok, és segítek, a barátod vagyok.

-Köszönöm Liam.

-És ha bármi kikívánkozik belőled, én leszek az utolsó, aki megvetne az érzéseid miatt.

-Köszönöm. – suttogtam, és kibámultam az ablakon. Míg ő lassan beindította a kocsit, én beszélni kezdtem.

-Hiányzik nekem. Három éve teljesen kivetkőzött magából. Olyan, mintha az apám lenne. Néha úgy érzem, én kényszerítettem őt ebbe a helyzetbe, hiszen tényleg szükségem volt rá, hogy valaki apáskodjon fölöttem. De nem hittem volna, hogy ezzel elvesztem őt.

-Nem vesztetted el… - vágott közbe.

-Nem, nem, tudom, hogy nem. De már nem vagyunk a régiek. Van, hogy úgy érzem, neki is hiányzik, ami volt… vagy lehetett volna.

-Szerezd vissza őt! – állt le a kocsival egy tópart mellett. Nem igazán volt világos számomra, mit ért ez alatt.

- Hogy érted?

-Ahogy mondom. Szerezd vissza őt.

Louis

Már aggódni kezdtem Harry miatt, és épp tárcsáztam volna a számát, mikor belépett az ajtón. A kanapén ültem, és mikor észrevett, rámosolyogtam.

-Szia! – köszöntött.

-Szia! – szóltam vissza, közben felé indultam. – Aggódtam érted.

-Jól vagyok. – mondta. Átöleltem, ő pedig magához szorított. Rádöbbentem, mennyire régen is ölelkeztünk utoljára. És ez így most… idegen volt.

-Miért vagy vizes? – taperoltam le a haját. Milyen régen túrtam bele a hajába!

-Úsztunk egyet Liammel. – mondta szűkszavúan, majd elindult a szobája felé. Ott maradtam, a nappali közepén, a telefonommal a kezemben. Bámulva magam elé.

Képek ugrottak be az agyamba, képek, és érzelmek.

Mindkét fiúnak piroslott az arca, ajkuk nyitva volt, ziháltak, de egyikük sem hagyta abba. Futottak tovább. Ez már vérre ment… Harry kissé lehagyta társát, és már csak pár lépés választotta el a céltól. Mikor elérte, lihegve görnyedt össze a földön, majd nevetve felnézett a barátjára, aki akkor ért a fához. Megragadta a kezét, és lerántotta maga mellé.

-Győztem, BooBear. Mint mindig… - nevetett fel, ahogy látta, a másik beszéd képtelen állapotát.

-Hagytalak győzni, ahogy mindig. – javította ki a nagyszájú fiút, majd hátradőlt mellette. A magas barnuló fűszálak teljesen eltakarták őt, csak Harry láthatta. Ő is csak Harryt látta. Senki mást rajta kívül.

Csak csendben bámultak egymás szemébe egy ideig. Louis számára végtelenül megnyugtató volt látni társa arcán a mosolyt és a nyugalmat. Alig láthatóan Harry megmozdult kissé felé.

Így maradtak, Louis megcsiklandozta a másik arcát a fűszállal, Harry csukott szemmel gondolkozott.

-El akarok szökni veled. – mondta ki végre az idősebbnek, ami már egy ideje nyomta a lelkét.

-Egyszer megszöktetlek! – ígérte.

---

Louis

Csend honolt a lakásban, olyan csend, ami már fizikai fájdalmat okozott. Csendben feküdtem a hátamon, tarkómnál összekulcsolt kezekkel, és a plafont bámultam. Nem tudtam szabadulni a régen eltemetett érzések hadával. A tudattal, milyenek is voltunk régen, a tudattal, hogy elvesztettünk valamit. Egymást. Nem hagyott nyugodni a gondolat, hogy Harry talán magányosabb három éve, mint valaha, pedig én mindent megteszek, hogy segítsek és mellette legyek.

Rád van szüksége, nem a segítségedre!

-Fogd be! – szóltam a gondolatomra, majd oldalra fordultam, és behunytam a szemem.