You said forever 22.rész

Louis

Amint megérkeztünk a kórházba Harry feszültté vált, pedig ez előtt nem tűnt annak.

-Hova is megyünk? – állt meg, amint beléptünk.

-Sürgősségi. – mondtam, és vártam, hogy utánam jöjjön, mert én már a liftnél voltam, de ő állt egy helyben. Körbe nézett, amit eléggé furcsának találtam. – Haz?

-Őhm… - mondta roppant magabiztosan, majd sarkon fordult. Tágra nyílt szemekkel néztem, ahogy egy ajándékbolthoz sétál. Már az is elég morbid volt, hogy egy kórházban egy ajándékbolt ékeskedik, de az, hogy Harry odasétált, és vett egy plüsst, na, az még morbidabb volt.

Ideges tekintettel állt mellettem, és nem vette észre, hogy én csak állok, és bámulok a kezében lévő… fogalmam sincs milyen plüss-szerzeményre. Mikor beszálltunk a liftbe, végre feltűnt neki a hallgatásom.

-Ja, őhm… ez a legkevesebb. – mondta halkan, és nem nézett a szemembe.

-Aha. – mondtam, és próbáltam a legkevésbé sem ironikus lenni, de akkor is rossz ponton érintett, hogy Harry egy plüss-biszbaszt vesz egy kis ribancnak.

-Ugye… nem gond? – nézett fel a szemembe. Megráztam a fejem, inkább nem válaszoltam, ugyanis nem bíztam a hangom hitelességében.

Gondnak nem gond… sőt, tök kedves tőle, de nekem még sosem vett semmit.

Oké, most már tényleg olyan vagy, Louis, mint egy féltékeny barátnő, gratulálok! – kezdtem magam leoltani. 

Hát, így most már legalább az biztos, hogy nálunk ő a férfi…

Anna kórtermének ajtaja nyitva volt. Harry lépett be először, köszönt mindenkinek, majd Annára nézett.

Nagy levegőt vettem, mert előre éreztem, nehezen elviselhető pillanatok elé nézek.

Harry

Beléptem, köszöntem, de már egyből Annát néztem. Nevetségesen szorongattam a kezemben a plüsst, és az ágyához sétáltam. Visszatért az egészséges színe, nem tűnt már olyan gyengének, sőt, kifejezetten életerősnek tűnt, és én boldog voltam, hogy így láthatom. Rám mosolygott, én pedig egyből vissza.

-Szia! – köszönt, engem meg kezdett feszélyezni, hogy mindenki minket bámul, vagyis tulajdonképpen az zavart, hogy Lou is mindent lát. Nem mintha bármi olyat tennék, amit nem láthatna, de szinte éreztem, ahogy vibrálnak a negatív gondolatai, amióta megvettem az ajándékot.

Leguggoltam a lány ágya mellett.

-Szia. – mondtam halkan, és átadtam a plüsst. Meglepődtem, mert Annabel totálisan elpirult, amire Gemma és Mrs. Hauptmann csak jót mosolyogtak, de a fiúk jóformán mind közömbösek maradtak.

Örültem, mikor Zayn beszélgetésbe elegyedett a fiúkkal, erősen bevonva Louist is, mert már elég kényelmetlen volt a helyzet, hogy ennyire néz, de éreztem, hogy így sem veszi le rólunk a szemét.

-Köszönöm. – mondta Anna.

-Semmiség, ez a legkevesebb. Jobban vagy?

-Igen. – nevetett fel kínosan. Talán nem is olyan hárpia, mint amilyen az elején volt… de csak talán!

-Őhm… - kezdtem. – Nagyon sajnálom, ami történt…

-Jaj, hagyd már!

-Nem, hallgass végig! – kötöttem az ebet a karóhoz. – Nagyon megijedtem, elájultál a karomban, és... és... Oké, hogy mindig veszekszünk, mikor egy légkörben vagyunk, de korántsem kívánom a halálodat, vagy ilyesmi. Sajnálom, hogy barom voltam.

-Semmi gond, hagyd ezt, Harry. – mondta, de hangja elszontyolodott. Gyorsan le akartam rendezni, mert hallottam, hogy Zayn kezd kifogyni a témából. – Csak az bántott, hogy te nem voltál itt, mikor fölkeltem.

-Ne haragudj. – kértem, de nem nézett rám, csak megfogta a kezem. Nem akartam elhúzni, és nem csak mert nem illett volna, hanem mert amúgy sem akartam, de másrészről meg… Itt volt Louis is… én tudom, hogy nekem ez semmit nem jelent. Mint ahogy az a csókunk sem, ami megesett. De Louis nem tudja.

Anna felült, miközben én az ágya szélére ültem. A kezemet nem engedte el. Ekkor Lou odajött, amitől kicsit megijedtem.

-Hogy vagy? – kérdezte meg.

-Már jobban. – mondta Anna, de nem nézett rá, csak a kezeinkre bámult, úgy, ahogy Louis is.

Louis

Úgy gondoltam, most már azért illene odamennem, és megkérdeznem, hogy van. Ezt meg is tettem, de nem tudom mit válaszolt, mert csak a kezét néztem, ahogy fogja Harryét. Semmi okom az aggodalomra, mert Harry velem van, és soha nem állna le egy ilyen lánnyal.

-Gyertek fiúk, induljunk, otthon még sok minden van… – hallottam Gemma hangját, amibe Anna halk makogása zavart be, és én inkább arra figyeltem.

-Bejössz még ma? – kérdezte. Harry nem válaszolt egyből, csak felnézett rám. Vállat rántottam, mert ebbe nincs beleszólásom.

-Meglátjuk, rendben? – mondta olyan gyöngéd hangon, amitől kihagyott egy ütemnyit a szívem. Anna bólintott. Nagyon furcsának találtam a Harryhez való ragaszkodását. Hm. És még én beszélek...

A lány felé hajolt, amitől nekem is megállt a szívem, meg láthatóan Annabelnek is. Megpuszilta az arcát.

-Gyertek, fiúk! – szólt kettőnknek Gemma az ajtóból, majd ő is kiment. Elindultam, ahogy Harry is, de őt visszahúzta Anna.

És szájon csókolta.

Megrökönyödve álltam, teljesen önkívületi állapotban, és néztem, ahogy Harry visszacsókol!

Nem akartam elhinni, hogy ez megtörténik. Ilyen egyszerűen nem történhet!

Sosem gondoltam, hogy az ember egy pillanat alatt képes szerelmi bánat miatt sírva fakadni, ezt mindig a szerelmes filmek fogásának gondoltam. Egészen addig, míg gumó nem szorult a torkomba, a szemem pedig megtelt égető könnyekkel.

Hamar lenyeltem a sírógörcsöt.

De Harry még mindig nem hajolt el tőle. Tátott szájjal meredtem rájuk, szívem szerint ordítottam volna, hogy hé, itt vagyok, Harry emlékszel még rám?

Hátráltam egy lépést. Nem voltam képes Harry közelében lenni. Hevesen vettem a levegőt, és fel voltam háborodva, vérig voltam sértve, és össze voltam zavarodva. Csilingelt a fülemben a mondata, mikor azt mondta, „együtt vagyunk”.

Ekkor ellökte magától Annabelt.

-Mi művelsz? – kérdezte tőle, hangja halk volt, alig hallottam. Lüktetett a fejem, és csak pislogtam. Nem tudtam, hogy kezelni a helyzetet.

Egyedüli megoldásnak a tovább lépést gondoltam, nem ragadhatok le itt. Ne hagyhatom, hogy Harry ezt az arcot lássa, mikor rám néz. Sarkon fordultam, pont mikor ő hátranézett rám.

-Louis! – szólt utánam, de nem fordultam meg, csak a srácok után mentem. Harry utánam szaladt, de szerencséjére, nem ért utol. Már majdnem kiértünk a kórházból, mikor megéreztem az ujjait a csuklóm köré fonódni.

Hátrafordultam, és erőteljesen kirántottam a kezéből magam.

-Louis… - meredt a szemembe.

-Így hívnak. – közöltem vele.

-Ez… - mutatott a háta mögé.

-Figyelj, Harry! – mondtam, véleményem szerint kellőképpen higgadtan, normális hangon. – Csak ne szólj hozzám oké?

Életem legnehezebben kimondható szavainak tűntek. Fogalmam sincs, hogy tudtam kimondani, mikor esküszöm, hogy éreztem, ahogy egy erős kéz összeszorítja a szívemet, a tüdőmmel együtt.

Láttam, ahogy Harry mondani akar még valamit, de úgy dönt, inkább eleget tesz a kérésemnek.

Könnycsepp folyt végig az arcomon, nem is éreztem, hogy elő fog történni. Hátat fordítottam neki, miközben letöröltem, de jött a következő. Ijesztő volt. 

De nagyfiú vagyok. Ezt túlélem.

Két kocsival voltunk. Én beültem Gemma mögé, Niall mellé. Becsuktam az ajtót, és nem néztem a szemükbe. Harry Mrs. Hauptmannal és Liammel ment a saját kocsijával, amivel bejöttünk. 

Nem akartam erre gondolni, de csak ez járt a fejemben.

Újra és újra megjelent a szemem előtt, ahogy Anna ajkai Harryére tapadnak, és ahogy Harry utánuk kap… És nem hogy észhez tért volna, vagy ilyesmi… ő tovább csókolta. Miközben tudta, hogy én ott állok mögötte, tudta, hogy ott vagyok a szobában!!

Nem tudtam elhinni, hogy ez megtörtént... Hogy történhetett meg? Csak bámultam ki a fejemből, de a könnyek, amiket annyira csökönyösen visszatartottam, elhomályosították a látóterem. Láttam, ahogy Gemma hátranéz rám, de nem mondott egy szót sem. Zayn is hátrasandított, de Niall megelőzte őt.

-Louis? – hallottam a hangját, és hamarosan megéreztem a kezét a vállamon. Közelebb ült hozzám. Felé fordultam és átöleltem. Csendben simogatta a hátamat, belőlem pedig előtört a zokogás.

Harry

Louisék mögött haladtunk, én pedig a szó szoros értelmében véve, éreztem, ahogy teljesen összetörik. Éreztem, mert velem is ez történt.

Azon gondolkoztam, hogy eshetett meg mindez? Hogy lehetek ekkora farok? Miért Őt bántom? Miért nem tudok mindenkihez köcsög lenni, csak hozzá nem? Miért ő az, aki mindig megissza a levét mindennek? Miért miattam?

-Harry, beszéljünk, ha megérkeztünk, oké? – hallottam Liam halk hangját az anyósülésről. Bólintottam, és lenyeltem a kétségbeesést.

Azt kívántam, bár leordította volna a fejemet, bár kitört volna rám, és elküldött volna engem. Bár ezt tette volna, mert akkor legalább lenne alapom. Tudnám, hogy kibukott.

De ő higgadt halk hangon csak annyit kért, ne szóljak hozzá. Én pedig engedelmeskedtem. Féltem, hogy még inkább kiborul, ha nem teszem, most pedig csak arra tudtam gondolni, hogy meg kellett volna fognom őt, és elmondani, hogy ezen nincs mit magyarázni, mert megtörtént, és nincs mentség. Mert igen, visszacsókoltam.

Mert megtettem, ráadásul az orra előtt! És bocsánatot kérni, hogy megtörtént…