You said forever 17.rész

Húúú, késő van, de megírtam :D Bocsánat az esetleges elírásokért!

Jó olvasást!! :D 

És szeretnék nektek mondani valamit... én...én... szeretlek titeket! :") (meg ezt a gifet is, ahol Lou visszafogja a késztetést, hogy hozzáérjen Harryhez )

Harry

Nehéz volt lehiggadnom Lou után. Jobban, mint valaha, mély levegőket vettem, és próbáltam arra gondolni, hogy most Annabellel vagyok, és ettől azért sikerült lelohadnom.

Hűvös volt kint a levegő, mi pedig csendben sétáltunk egymás mellett. Néha láttam, hogy Annabel felnéz rám.

-És még mindig? – kérdeztem meg puszta kíváncsiságból. Tudtam, hogy tudja, mire értem. Sokáig nem válaszolt, lassan pedig elértünk egy csendes, éppen hogy kivilágított játszótérre. Fújt a szél, összeborzolta Anna haját. Bár nem sokat láttam belőle, mert nem igazán néztem rá. Levette a cipőjét, és belelépett a homokba.

-Nem. – mondta, miközben beleült a hideg homokba. Tétován álldogáltam egy helyben, ő meg intett, hogy menjek. Kelletlenül vettem le a cipőm és zoknim, és léptem bele a homokba.

Ám amint megtettem, hirtelen felvidultam Nagy levegőt vettem. Mikor hazajöttünk ma, nem hittem volna, hogy még este is vele fogok lógni, ahelyett, hogy Lou-val lennék.

De még is itt voltam, törökülésben ültem előtte, és néztem, ahogy homokvárat épít.

-Még mindig nem értem, hogy miért voltál olyan elviselhetetlen kiskorunkban. – mondtam.

-Jaj, ne mondd, hogy ha kedves lettem volna, most másképp lennének a dolgok. Semmit nem segített volna, olyan nagy ívben néztél át rajtam, mint senki más. – mondta halkan.

-Hát pedig más lett volna. Azért kerültelek, mert köcsög voltál. – válasz helyett a képembe szórt egy marék homokot. Felpattantam, ő pedig felnevetett.

-Mint most! – köpködtem, és a pokolra kívántam.

Nem válaszolt, csak leporolta magát, és a hintához sétált. Régi hinta volt, mikor kicsi voltam, gyakran hintáztam itt. Ám akkor még nem nyikorgott ennyire, mint most, mikor Anna beleült.

-Azt hiszem, ezt veheted egy erős leszólásnak a súlyodra nézve. – gúnyolódtam vele, de hangomban nem volt él, csak vicc.

Nem válaszolt, csak lökte magát, én pedig beleültem a mellette lévő hintába. Én is lökni kezdtem magam.

-Mit akartál beszélni velem? – kérdeztem a tárgyra térve, mert már vissza akartam menni Louishoz.

-Ne akarj lerázni. – mondta.

-Tehetsz akármit, Louis és én együtt fogunk maradni.

-Jó. – mondta, hangja makacs volt.

-Jó. – ismételtem. – Tehát miről akartál beszélni?

-Nem akartam semmiről, csak kicsit együtt lógni.

-Aha, persze. – mondtam, és kiszálltam a hintából, de még ott maradtam, mert ő még folytatta. Valamiért nem akartam ott hagyni.

-Az emberek változnak, Harry! Te is megváltoztál, és én is.

Kezdett elegem lenni abból, hogy egyre inkább úgy éreztem, csőbe akar húzni. Kétértelmű, bizonytalan válaszokat ad, a tekintete olyan, mintha már egyből levetkőztetne, a hangja pedig olyan ártatlan, mint a ma született bárányé. Kész téboly ez a csaj.

Dühödten megragadtam a hintájának két szélét, és megállítottam őt magam előtt. Azt akartam, hogy a szemembe nézzen.

-Miért? – kérdeztem, ahogy találkozott mindkettőnk makacs tekintete. – Miért csinálod ezt?

Ingerült lettem, ahogy kihúzta magát, mint egy kishercegnő, majd az általam elmondott szavakkal élt.

-Mert köcsög vagyok. – összeszorítottam a számat, majd egy egyszerű mozdulattal megmozdítottam magam felé a hintát, és kiejtettem belőle Annabelt. Hátra esett.

Hangosan felnevettem, mert igazán művészi esés volt. Fejet le, lábat fel. Még mindig nevettem, mikor a csupa homok lány felkászálódott a földről, mosoly ült a szája szegletében, de fájdalmasan fogta a fejét.

Már a hasamat fogtam, nevetésem teljesen hangtalan volt, levegőt is alig kaptam. Kis híján könnyeztem is.

-Hm. – mondta vigyorogva, majd leült, mint aki szédül. Abba hagytam a nevetést.

-Minden rendben? – kérdeztem.

-Igen. – mondta. –Harry, gyere ide…

Bizalmatlanul indultam meg felé, de rájöttem, nincs semmi hátsó szándéka, mikor csak úgy bírt felállni, hogy a karomba kapaszkodott. Leültettem a hintába. Megfogtam a fejét, hogy jobban megnézhessem, nem sérült-e meg, de ő csak idegesítően hadonászott előttem, és olyasmit motyogott, hogy hagyjam.

Megragadtam a csuklóját. Ő feljajdult, és pedig ijedten engedtem őt el, mikor a kezemhez sötét vér tapadt.

-Úristen… - mondtam ijedten. A telefonommal világítottam meg a kezét. Nem tudtam hol a seb, mert az egész csuklója vérben úszott. Hevesen kezdtem venni a levegőt.

-Hogyan? – kérdeztem, de ő nem válaszolt. Végig tapogattam a hintát, majd megtaláltam a tettest. Egy hosszú szög állt ki a hintából, ami szépen végig vághatta őt.

-Úristen… - ismételtem.

-Harry… - mondta gyenge hangon.

-Várj, gondolkodok! – szakítottam félbe, és a telefonom szorongattam, hogy segítséget hívjak, mert a sötétségben is láttam, Annabel olyan fehér, mint a fal.

-De Harry! – kapaszkodott bele a fölsőmbe. – Szédülök.

-Mi? – kérdeztem vissza, pedig nagyon is jól értettem. Átkaroltam a lányt, és segítettem neki fölállni. Erőtlenül kapaszkodott, engem meg kezdett kiverni a víz. Próbáltam kontrolláltan lélegezni, mert csakúgy emelkedett és süllyedt a vállam, ziháltam, ő pedig ettől majdhogynem összeesett.

-Anna! – ejtettem ki a nevét. – Tudsz járni? Haza tudunk menni?

Felnyögött, és szabad kezével a fejét fogta.

-Annabel! – kiáltottam rá.

Minderre a reakciója annyi volt, hogy az egész teste elgyengült a karomban, ő pedig eszméletét vesztette.

-Anna! – kiáltottam, és az arcát csapdostam. A csuklójából ömlött a vér, és hamarosan én is szédülni kezdtem, úgy kapkodtam a levegőt.

Remegő ujjakkal próbáltam hívni a mentőt, ami csak többszöri próbálkozásra sikerült. Az egész testemben végig futott a pánik.

Fél térden álltam, amivel támasztottam a hátát. Feje erőtlenül bicsaklott felém. Remegtem. Mi van, ha annyi vért veszít, hogy nem lehet rajta segíteni? Mi van akkor? Az egész az én hibám!

-Anna, kérlek! – emeltem meg remegő hanggal az állát, és könnyezni kezdtem. Közel hajoltam hozzá, hogy megtudjam, lélegzik-e.

Haja eltakarta a fél arcát, ezért hátrasimítottam, ám az is összeragadt.

-Bazmeg! – szitkozódtam, és néztem, ahogy a könnycseppjeim az arcára hullnak. A fejét is beütötte, és az is vérzett.

Végre felvette a mentős, én pedig idiótán dadogni kezdtem. Mikor sikerült megadnom neki minden adatot, ő meg azt javasolta, tartsam tisztán a sebet, és ha lehet, kössem be, ja meg persze, hogy nyugodjak meg, leraktam.

Hamar érkezett a mentős, szirénázó hangját messziről hallottam. Ám míg ideért, olyan sok időnek tűnt, hogy csak azon járt az eszem, mi van, ha épp ebben a pillanatban lépi túl a határt, ahol már nem lehet rajta segíteni? Mi van akkor?

Megöltem egy embert? Megöltem Annabelt?

A mentősök betolták Annát a kocsiba, én pedig zokogva, remegve ültem mellette. A mentős egy üveg vizet adott nekem, meg zsebkendőt.

-Nyugodj meg, hamarosan beérünk! Tehát mi a neve?

-Annabel Hauptmann.

-Mikor és hol született?

-Nem tudom. – makogtam.

-Anyja leánykori neve?

-Nem tudom!

-Mi történt vele?

-Nem tudom! – csattantam fel, majd beharaptam a szám, és felé néztem, könnyes arccal.

-Él még? Rendbe jön?

-Természetesen.

-Ez biztos? – kérdeztem magas, cincogó hangon.

-A barátnőd?

-Nem! – mondtam. Felidegesített, hogy ilyen kérdéseket tesz föl nekem.

-Ismerlek valahonnan. – tette karba a kezeit. Erre már annyira nem tudtam, reagálni, hogy… hogy inkább nem is reagáltam. Remegve ragadtam meg Annát, ahol értem, és simogatni kezdtem.

-Á, most már tudom! Te vagy az a göndör a One Directionból!

-Akadjon már le erről, a lány eszméletét vesztette, rengeteg vérrel együtt! – förmedtem rá. A mentős kocsi hangosan szirénázva állt meg fél perc múlva, majd két férfi jelent meg, és betolták Annát a kórházba. Egy nővér átvette a hiányos adatokat a mentőstől. Alig kaptam levegőt, ahogy futottam utánuk, és mikor elértük a sürgősségi osztályt, egyenesen rosszul lettem.

A pokolra kívántam tíz perce, most meg csak azt kívánom, nyissa ki a szemét! Élből léptem volna be utána, ahogy betolták egy ajtón, az egyik kórterembe, ahol már orvosokat is megpillantottam, ám ekkor az egyik nővér a karomnál fogva visszahúzott. Ránéztem felvont szemöldökkel.

-Kérem! Oda nem mehet be!

-De…

-Üljön le uram, és amint tudunk valamit, egyből szólunk. – csak nyeltem egyet, és bólintottam majd leültem a hófehér műanyag székre. Kezembe temettem az arcom, próbáltam lehiggadni. Ám ebbe bezavart valami: vaku villant, én pedig ideglelten kaptam fel a fejem.

Egy riporter nyomta a számba a mikrofonját, két kamera vett engem.

-Élő adásban! – hallottam a nőt. Egyszerűen nem tudtam rávenni magam, hogy bárminemű reakciót is kifacsarjak magamból.

A kamerások, a nő, és a fotósok, mind pletykaéhesen meredtek rám, én pedig csak könnyes arccal néztem a kamerába.

-Miért vagy itt? – kérdezte a nő. Éreztem, hogy ebben a pillanatban olyat készülök tenni, amit biztosan megbánok majd.

De ekkor mégis visszafogtam magam, és megtépázva ugyan, de neki álltam válaszolni.

-Egy barátnőm megsebesült, őt hoztam be. – nyögtem.

-A barátnőd?

Épp válaszoltam volna, hogy nem, mikor a zsebemben megcsörrent a telefonom. Felálltam, és arrébb sétáltam.

Louis

Azt mondta, csak fél órát beszél vele, de már több mint egy órája elment. És nagyon rossz érzésem volt. Végül nem bírtam magammal, és felhívtam.

-Szia! – szólt bele, a hangja pedig annyira megrémisztett, hogy egy pillanatra nem tudtam mit is mondjak.

-Mi történt? – kérdeztem. Nem válaszolt egyből, hallottam a háttérben egy nő hangot, ahogy épp azt mondja, hogy „Ide nem jöhetnek be…”.

A többit nem értettem, mert Harry újból bele szólt.

-Be tudnál jönni a megyei kórházba?

-Mi történt? – kérdeztem, és éreztem, ahogy lassan gumó szorul a torkomba.

-Annabel. – mondta.