Sziasztok, itthon vagyok, és ezzel együtt meg is hoztam a következő fejit, amit Lestár Dórinak ajánlok :) első kommentáló volt, és megígérem, ezentúl igyekszem hosszabb fejikkel előállni :$
(mondjuk ez sem lett valami naggggyon hosszú, de azért hosszabb, mert lemértem :P)
Jó olvasást!
Harry
Nagy nehézségek árán sikerült feljutnunk a vonat első
osztályára, majd elfoglaltunk egy szerencsére teljesen üres kabint.
Lou becsukta mögöttünk az ajtót. Nem mintha okom lenne rá,
de örültem, hogy be van sötétítve az ajtó üvege.
-Akkor mennyit is fogunk utazni? – kérdeztem.
Mióta egymáson ébredtünk, nem igazán szóltunk egymáshoz, (pontosítok: ő nem szólt hozzám) így
most fura volt hallani, mikor válaszolt.
-Holnap éjjelre már megérkezünk.
Nagy sajnálatomra, az út legnagyobb részében csak ültünk
egymás előtt, amikor egymás mellett is
ülhettünk volna, és nem szóltunk egymáshoz. Ő zenét hallgatott, én bámultam
ki az elsuhanó tájra. Vagy épp rá.
Az idő telt, de egyszer csak találkozott a tekintetünk.
Louis
Nevetséges, hogy egy nyálas, sírós, romantikus számon Harry
arcát keresem…
De mikor megtaláltam, szembesültem a rám szegeződő
tekintetével.
Nem tudom, mióta nézett engem, de melengetett a gondolat,
hogy talán nem csak épp rám pillantott. Lesütöttem a szemem, lassan kikapcsoltam a
zenét, levettem a fülhallgatót, és ránéztem.
-Mi az? – kérdeztem. Kezdett idegesíteni, hogy fogalmam
sincs, mi jár a fejében, de látom, hogy valami zavarja.
Megköszörülte a torkát, majd kinézett az ablakon.
-Semmi… - mondta. Lenyeltem egy kisebb dührohamot. Nem
szóltam semmit, inkább én is kibámultam az ablakon. Ő felállt, és sétált egy
kört a tágas kabinban. – Már egy óra van... Alig bírok ülve maradni.
-Hozok kaját! – ajánlottam fel hirtelenjében, mikor
visszafordíthatatlan, hurrikánszerű érzések, és gondolatok rohamozták meg az
elmém. Milyen szépen mozog a teste… -
és ez még nem a legdurvább példa volt…
-Hagyd, hozok majd én! – mondta.
Megigazítottam a hajam, és az ajtó kilincsére helyeztem a
kezem. Harry is így tett, de ő gyorsabb volt, így az ujjaim a keze köré
fonódtak. Én csak meredtem a kezeinkre, ő pedig rám. Villámgyorsan rántottam el
a kezem. Megijedtem a közelségétől. Rég volt, mikor utoljára könnyen kezeltem.
Ma már semmi sem olyan rohadt egyszerű…
Még mindig egy helyben álltam, mikor meghallottam a hangját:
-Nem vagyok leprás, cseszd meg! – mikor az arcára néztem, egy
feldúlt, megbántott Harryvel kellett találkoznom, ami engem is bántott.
-Nem, nem… - nem hagyta, hogy befejezzem, bár őszintén nem
is tudom, mit akartam mondani.
-Hajnal óta hozzám sem szólsz, rám sem nézel, - ragadta meg
közben a karomat, hangja egyre feldúltabb lett. – kerülöd a tekintetem, és
mindennemű érintést is.
Felzaklatott, hogy kiabál velem, és arra ösztönzött, hogy én se
maradjak csöndben.
-Három éve, nem hajnal óta. Talán, ha nem ragaszkodnál így,
anyád elvesztése sem fájt volna annyira, és talán engem sem kényszerítettél
volna változásra!
Egy ideig csak meredtünk egymás szemébe, mikor ő, a tőle
telhető leglenézőbb módon megforgatta a szemeit, félre lökött, majd elindult
kifelé. Úristen, mit mondtam neki?!
-De görény vagy… - fél lábbal már kint volt.
-Harry… - hangom még sosem hallottam ennyire erőtlennek. –
nem gondolkoztam, ne haragudj, nem kellett volna felemlegetnem! – hadartam el
egy szuszra, de mikor láttam, hogy meg sem áll, csak megy tovább, megragadtam
őt ott ahol értem, és visszarántottam a kabinba. Az ajtó hangosan csapódott be,
ő pedig gyűlölködve esett neki háttal a falnak.
-Nem akartalak megbántani! – mondtam, erősen tartva a
szemkontaktust.
-Értem… esetleg bóknak szántad? – lökött el magától.
-Nem szántam semminek, csak kijött! – löktem vissza őt
ellentmondást nem tűrően. Végig kell hallgatnia!
-Aha. – mondta, és nem nézett rám.
-Kérlek, nézz rám! – mikor nagy nehezen végre a szemembe
nézett néhány pillanatra, folytattam.
-Balfasz vagyok, érted? Nem gondolkoztam, össze vagyok
zavarodva, kicsúsztak a dolgok a számon, hülyeség volt felemlegetni anyukádat,
és mindent, ami három évvel ez előtt történt, baromság volt összekeverni a
szereteted a ragaszkodással, nagyon sajnálom, tényleg! Nem is tudom, hogy mondhattam ilyet!
-Össze voltál zavarodva? – komolyodott meg a hangja.
Megráztam a fejem.
-Nem érted a lényegét a mondani valómnak!
-Nem, nem, várj! Miért voltál összezavarodva? – nézett a
szemembe, de most én kerültem az övét. Elengedtem és hátrébb léptem tőle.
-Nem tudom, csak annyi minden történt tegnap és…
-Például?
Harry
A torkomban ülő gumót semmiféle bocsánatkérése nem tudta
elűzni, nem tudta semmissé tenni a fájdalmat, amit éreztem, miközben beszólt
nekem.
Viszont, mikor azt mondta, összezavarodott, az számomra nem
volt túl világos. Tudtam, hogy rólam van szó, és amikor nem akart válaszolni,
még inkább érdekelt.
-Például? – kérdeztem. Istenem, minek húzza az idegeim? Csak
bökné ki, mi a helyzet!
-Mit akarsz, mit mondjak?
Nem válaszoltam, csak meredtem rá. Lehajtotta azt a gyönyörű
arcát, majd visszanézett rám, így egy elszánt tekintettel találkoztam.
-Össze vagyok zavarodva, mert nem tudom hova tenni az
érzéseket, nem tudom bevállalni, elismerni, vagy engedni nekik, hezitálok,
döntésképtelen vagyok! – kezdte, és egyre csak hangosabb lett, elkeseredettebb,
lassan megjelentek az első könnyek a szemében. – Három éve még minden olyan
kibaszott egyszerű volt! Voltál te, és voltam én, és nem gondolkoztam azon,
hogy mi a fasz az, amit érzek, csak történtek a dolgok… mint…
-Oké, nem kell emlékeztetned, emlékszem rájuk! – vágtam
közbe. Láttam, hogy folytatni akarja, de valószínűleg akkor sem tudott volna tovább
beszélni a gumótól a torkában, hogyha az élete múlt volna rajta.
Harapta a száját, azt a gyönyörű
száját, nekem pedig átfutott az agyamon, hogy nekem kéne harapnom, nem neki…
Könnyek folytak végig az arcán, karjait összekulcsolta
mellkasa előtt, bámulta a cipője orrát. Nekem is könnyek gyűltek a szemembe…
Újra ott akartam lenni, a parkban a karjai közt, érezni
szenvedélyes, szerető karjait a testem körül, puha ujjait, ahogy érintik a bőrömet,
szemeit, amik úgy fonódtak az enyémekbe, mintha sosem lett volna szükségünk
szavakra a kommunikációhoz. Ott akartam lenni, érezni édes illatát, mellkasába
temetni az arcom, ujjaival a hajamban. Emlékeztem.
Túl jól emlékeztem, miket tettünk egymással, túl élénken élt az elmémben ahhoz,
hogy könny nélkül el tudjam viselni az emléket. Mielőtt végig folyt volna
arcomon, hátat fordítottam neki, kinyitottam a kabinajtót, és kiszáguldottam.
Louis
Mikor becsapódott mögötte az ajtó, felzokogtam. Hiánya
fájdalmas volt, és csak arra vágytam, bár végig mondhattam volna neki, hogy
mennyire hiányzik, és ez összezavar, mert ezt még nem éreztem, ilyet még sosem
éreztem, ez teljesen új volt, és elmondani, mennyire szeretem, és hogy ez több
mint bármi, ami létezik az életemben. A fény az alagút végén, a hit bennem.
Megrémisztett a gondolat, hogy talán már nem lehetünk többé
ugyanolyan közel egymáshoz, mint voltunk. Megrémisztett, mert most, hogy újra
azt éreztem, mint három éve, nem tudtam elviselni a távolságot…
Fél óra múlva visszaérkezett, lerakta az ételt elém.
Óvatosan felpillantottam rá, de ő nem nézett rám. Csak leült velem szembe,
makacsul bámult ki az ablakon, és ette a szendvicsét. Nagyot nyeltem, meg
akartam szólítani, de tudtam, hogy ez egy képtelen pillanat.
Felhúztam az egyik lábam, ráhajtottam a homlokom, és
éreztem, hogy hamarosan elnyom az álom.
Harry
Lou elaludt. Nem is evett semmit, csak elaludt. És azóta is
alszik, csak egyszer mozdult meg. Én pedig… nem tudtam levenni róla a szemem.
-Tökéletes vagy - suttogtam neki.
Úgy érkeztünk meg Chesire-be, hogy nem szóltunk egymáshoz a
szükségesnél többet, így nagyon meglepett, hogy mikor leszálltunk a vonatról,
beszélgetésbe elegyedett velem.
-Egyébként mi volt a véleményed Eleanorról? – lassan
sétáltunk egymás mellett, az idő nagyjából éjfél felé járhatott.
Nem tudtam, hogy hogy került most ide az a csaj, de örültem,
hogy Louis hozzám szólt, hiszen eléggé túlreagáltam a dolgokat.
-Jó csaj. – mondtam neki, miközben kiértünk a buszokhoz, és
jegyet vettünk arra, amelyik a házunk közelében rak le. Hívhattam volna a
nővéremet, és ez tervben is volt, de amint Lou megszólalt, inkább a személyes
légkört választottam.
-Jó csaj… - ismételte, mintha ízlelgetné a szavakat.
-Miért? – néztem rá, és hallottam, hogy hangom már megint
idegesebb a kelleténél.
-Mert jártam vele. És erről sosem beszéltünk. – mondta,
miközben leültünk a buszon egymás mellett. Ránéztem. Nem véletlenül nem
beszélgettem vele sohasem arról a csajról. Sosem volt a szívem csücske.
-Eddig is megvoltam enélkül a beszélgetés nélkül. – néztem
félre csendben.
-Komolyan. Mit gondolsz róla? Ha azt mondom neked, hogy
Eleanor, mi jut eszedbe? – faggatózott tovább. Fogalmam sem volt, mi a háttere,
de biztos köze volt ahhoz a telefonbeszélgetéshez.
-Nem jut eszembe semmi róla… Mit beszélgettetek telefonon? –
néztem újra a szemébe. Feszült voltam, és szerintem ő is érezte.
-Megkérdezte, hogy vagyok. – nézett ki az ablakon, velem
ellentétes irányba. – Aztán randira hívott.
-Oké. Azt gondolom róla, hogy nem lehet könnyen lerázni. –
mondtam, és igyekeztem tudtára adni, hogy ez nem tetszik. Látványosan szemet
forgattam, és félre néztem.
-Azt hittem, az bejön neked… - megdobbant a szívem, mikor
felfogtam a mondatát.
-Ejtsük a témát, jó? –
fonta össze a karjait a fiatalabbik, hátát szorosan a fának vetve, ami némileg
menedéket adott a kora tavaszi zápor elől. Louis viszont bőrig volt ázva.
Megragadta Harry két
karját.
-De miért? Miért nem
beszéljük meg? Gyere, társalogjunk! – fogott könyörgésbe, és kissé kijjebb
vonszolta a lomb alól, maga felé. Harry dacosan bámult a társa szemébe. Egy
ideje már sokat veszekedtek, Louis képtelen volt kezelni a helyzetet, valamint
a Harry arcát folyamatosan áztató könnyeket.
-Miért nem szállsz le
rólam? – lökte félre a két vizes kezet. – Csak mert nem mondok el minden rohadt
dolgot, azt hiszed, ez feljogosít a kényszerítésre?
-Egyáltalán nem kényszerítelek
téged, Hazza! – Louis hangja magas volt, arca könyörgött, szeme tágra nyíltan
meredt Harryre, könnyek csillogtak benne, haja pedig arcára tapadt. – De mi nem
szoktunk veszekedni! Kérlek, hagyd, hogy meghallgassalak… - hangja elcsuklott,
szipogott.
-Egyáltalán nincs
semmi szükségem a hallgatásodra! – lépett arrébb, mikor a másik felé emelte a
kezét. – Arra van szükségem, hogy fogd be a szád!
Louis megtántorodott.
Jól hallotta? Száját becsukta, fejét lehajtotta. Könnyei összefolytak az
esőcseppekkel.
-Louis…
-Harry! – nézett a
göndörre. – Mondhatsz bármit… a fejemhez vághatsz akármit, de én akkor is mindig
itt leszek. Ez nem olyasmi, amit… amit kiölhetsz belőlem.
-Én nem akarok kiölni
belőled semmit! – kezdett kétségbe esni, lassan az ő szemei is megteltek könnyel,
hangja el-elcsuklott. - Tökéletes vagy, és egy hajszáladban sem akarnék változást
okozni! De már megtettem, érted?
Harry lassan leguggolt
a fatövébe, arcát a kezébe temette. Nem sírt. Menekült. Louis szorosan mellé
térdelt, és olyan közel férkőzött hozzá, amennyire csak tudott.
-Nem, nem, nem,
dehogyis, Harry, nem változtattál meg… - suttogta a fülébe, simogatta a barátját. – nem megyek el,
amíg meg nem nyugszol…
-Imádom, hogy nem
lehet lerázni. – döntötte neki a fejét társának, hallgatta a légzését, mélyen
beszívta az illatát.
Louis felelősséget
érzett miatta, a megtévedt kisfiúért, aki elvesztette az édesanyját.
Nem olyan kapcsolatra
volt most szüksége, amilyenek eddig voltak. Harrynek egy segítő kellett, Louis
pedig mindent megtett, hogy ez meg is valósuljon.
Tetszik :)
VálaszTörlésNem vagyok jártas az írásban , de tetszik :D
Annyira édes ez a sztori, hogy az leírhatatlan . *__*
VálaszTörlésköszönöm szépen:))
TörlésFúúú... ez nagyon-nagyon jó lett, megérte várni rá!! És köszönöm az ajánlást! :) Amikor megláttam, húúú...... azt hiszem ez lesz az egyik kedvenc történetem! :) Gratulálok! Siess a folytatással! :)
VálaszTörlésReméltem, hogy meglátod majd az ajánlást :)
Törléshamarosan jön a következő :D
Ez a kedvenc részem:
VálaszTörlés-Harry, Louis imád téged. Te vagy a mindene. – egy kicsit elcsendesült, mintha nem tudná, mit mondhatna még. – Tudom, hogy szereted őt… - suttogta.
-Persze, hogy szeretem. – válaszoltam egy fél mosollyal.
-Úgyértem, hogy szereted. – nyomta meg az utolsó szót. Kirántottam a kezeim a kezeiből. –Látom, ahogy ránézel. Látom a fájdalmat Harry… És pontosan emlékszem, milyenek voltatok három éve.
-Az akkor volt Liam. Ma már minden máshogy van.
Gondoltam, amíg nem jön új rész megosztom ezt veled.. :P
(Remélem azért érzed mennyire várom a frissítést! :))
jaj köszönöm :')
Törléshát ösztönzőleg is hatott ^^ :)
• Nevetséges, hogy egy nyálas, sírós, romantikus számon Harry arcát keresem…
VálaszTörlés• -Hozok kaját! – ajánlottam fel hirtelenjében, mikor visszafordíthatatlan, hurrikánszerű érzések, és gondolatok rohamozták meg az elmém. Milyen szépen mozog a teste… - és ez még nem a legdurvább példa volt…L.
• -Össze vagyok zavarodva, mert nem tudom hova tenni az érzéseket, nem tudom bevállalni, elismerni, vagy engedni nekik, hezitálok, döntésképtelen vagyok! – kezdte, és egyre csak hangosabb lett, elkeseredettebb, lassan megjelentek az első könnyek a szemében. – Három éve még minden olyan kibaszott egyszerű volt! Voltál te, és voltam én, és nem gondolkoztam azon, hogy mi a fasz az, amit érzek, csak történtek a dolgok… mint… L.
• Harapta a száját, azt a gyönyörű száját, nekem pedig átfutott az agyamon, hogy nekem kéne harapnom, nem neki… H.
• Újra ott akartam lenni, a parkban a karjai közt, érezni szenvedélyes, szerető karjait a testem körül, puha ujjait, ahogy érintik a bőrömet, szemeit, amik úgy fonódtak az enyémekbe, mintha sosem lett volna szükségünk szavakra a kommunikációhoz. Ott akartam lenni, érezni édes illatát, mellkasába temetni az arcom, ujjaival a hajamban. Emlékeztem. Túl jól emlékeztem, miket tettünk egymással, túl élénken élt az elmémben ahhoz, hogy könny nélkül el tudjam viselni az emléket. Mielőtt végig folyt volna arcomon, hátat fordítottam neki, kinyitottam a kabinajtót, és kiszáguldottam. H.
• Mikor becsapódott mögötte az ajtó, felzokogtam. Hiánya fájdalmas volt, és csak arra vágytam, bár végig mondhattam volna neki, hogy mennyire hiányzik, és ez összezavar, mert ezt még nem éreztem, ilyet még sosem éreztem, ez teljesen új volt, és elmondani, mennyire szeretem, és hogy ez több mint bármi, ami létezik az életemben. A fény az alagút végén, a hit bennem. L.
• Megrémisztett a gondolat, hogy talán már nem lehetünk többé ugyanolyan közel egymáshoz, mint voltunk. Megrémisztett, mert most, hogy újra azt éreztem, mint három éve, nem tudtam elviselni a távolságot… L.
• -Harry! – nézett a göndörre. – Mondhatsz bármit… a fejemhez vághatsz akármit, de én akkor is mindig itt leszek. Ez nem olyasmi, amit… amit kiölhetsz belőlem.
• -Imádom, hogy nem lehet lerázni. – döntötte neki a fejét társának, hallgatta a légzését, mélyen beszívta az illatát. H.