Húúú, késő van, de megírtam :D Bocsánat az esetleges elírásokért!
Jó olvasást!! :D
És szeretnék nektek mondani valamit... én...én... szeretlek titeket! :") (meg ezt a gifet is, ahol Lou visszafogja a késztetést, hogy hozzáérjen Harryhez )
Harry
Nehéz volt lehiggadnom Lou után. Jobban, mint valaha, mély
levegőket vettem, és próbáltam arra gondolni, hogy most Annabellel vagyok, és
ettől azért sikerült lelohadnom.
Hűvös volt kint a levegő, mi pedig csendben sétáltunk egymás
mellett. Néha láttam, hogy Annabel felnéz rám.
-És még mindig? – kérdeztem meg puszta kíváncsiságból.
Tudtam, hogy tudja, mire értem. Sokáig nem válaszolt, lassan pedig elértünk egy
csendes, éppen hogy kivilágított játszótérre. Fújt a szél, összeborzolta Anna
haját. Bár nem sokat láttam belőle, mert nem igazán néztem rá. Levette a
cipőjét, és belelépett a homokba.
-Nem. – mondta, miközben beleült a hideg homokba. Tétován
álldogáltam egy helyben, ő meg intett, hogy menjek. Kelletlenül vettem le a
cipőm és zoknim, és léptem bele a homokba.
Ám amint megtettem, hirtelen felvidultam Nagy levegőt
vettem. Mikor hazajöttünk ma, nem hittem volna, hogy még este is vele fogok
lógni, ahelyett, hogy Lou-val lennék.
De még is itt voltam, törökülésben ültem előtte, és néztem,
ahogy homokvárat épít.
-Még mindig nem értem, hogy miért voltál olyan
elviselhetetlen kiskorunkban. – mondtam.
-Jaj, ne mondd, hogy ha kedves lettem volna, most másképp
lennének a dolgok. Semmit nem segített volna, olyan nagy ívben néztél át
rajtam, mint senki más. – mondta halkan.
-Hát pedig más lett volna. Azért kerültelek, mert köcsög voltál. – válasz helyett a
képembe szórt egy marék homokot. Felpattantam, ő pedig felnevetett.
-Mint most! – köpködtem, és a pokolra kívántam.
Nem válaszolt, csak leporolta magát, és a hintához sétált.
Régi hinta volt, mikor kicsi voltam, gyakran hintáztam itt. Ám akkor még nem
nyikorgott ennyire, mint most, mikor Anna beleült.
-Azt hiszem, ezt veheted egy erős leszólásnak a súlyodra
nézve. – gúnyolódtam vele, de hangomban nem volt él, csak vicc.
Nem válaszolt, csak lökte magát, én pedig beleültem a mellette
lévő hintába. Én is lökni kezdtem magam.
-Mit akartál beszélni velem? – kérdeztem a tárgyra térve,
mert már vissza akartam menni Louishoz.
-Ne akarj lerázni. – mondta.
-Tehetsz akármit, Louis és én együtt fogunk maradni.
-Jó. – mondta, hangja makacs volt.
-Jó. – ismételtem. – Tehát miről akartál beszélni?
-Nem akartam semmiről, csak kicsit együtt lógni.
-Aha, persze. – mondtam, és kiszálltam a hintából, de még
ott maradtam, mert ő még folytatta. Valamiért nem akartam ott hagyni.
-Az emberek változnak, Harry! Te is megváltoztál, és én is.
Kezdett elegem lenni abból, hogy egyre inkább úgy éreztem,
csőbe akar húzni. Kétértelmű, bizonytalan válaszokat ad, a tekintete olyan,
mintha már egyből levetkőztetne, a hangja pedig olyan ártatlan, mint a ma
született bárányé. Kész téboly ez a csaj.
Dühödten megragadtam a hintájának két szélét, és
megállítottam őt magam előtt. Azt akartam, hogy a szemembe nézzen.
-Miért? – kérdeztem, ahogy találkozott mindkettőnk makacs
tekintete. – Miért csinálod ezt?
Ingerült lettem, ahogy kihúzta magát, mint egy kishercegnő,
majd az általam elmondott szavakkal élt.
-Mert köcsög vagyok. – összeszorítottam a számat, majd egy
egyszerű mozdulattal megmozdítottam magam felé a hintát, és kiejtettem belőle
Annabelt. Hátra esett.
Hangosan felnevettem, mert igazán művészi esés volt. Fejet
le, lábat fel. Még mindig nevettem, mikor a csupa homok lány felkászálódott a
földről, mosoly ült a szája szegletében, de fájdalmasan fogta a fejét.
Már a hasamat fogtam, nevetésem teljesen hangtalan volt,
levegőt is alig kaptam. Kis híján könnyeztem is.
-Hm. – mondta vigyorogva, majd leült, mint aki szédül. Abba
hagytam a nevetést.
-Minden rendben? – kérdeztem.
-Igen. – mondta. –Harry, gyere ide…
Bizalmatlanul indultam meg felé, de rájöttem, nincs semmi
hátsó szándéka, mikor csak úgy bírt felállni, hogy a karomba kapaszkodott.
Leültettem a hintába. Megfogtam a fejét, hogy jobban megnézhessem, nem sérült-e
meg, de ő csak idegesítően hadonászott előttem, és olyasmit motyogott, hogy
hagyjam.
Megragadtam a csuklóját. Ő feljajdult, és pedig ijedten
engedtem őt el, mikor a kezemhez sötét vér tapadt.
-Úristen… - mondtam ijedten. A telefonommal világítottam meg
a kezét. Nem tudtam hol a seb, mert az egész csuklója vérben úszott. Hevesen
kezdtem venni a levegőt.
-Hogyan? – kérdeztem, de ő nem válaszolt. Végig tapogattam a
hintát, majd megtaláltam a tettest. Egy hosszú szög állt ki a hintából, ami
szépen végig vághatta őt.
-Úristen… - ismételtem.
-Harry… - mondta gyenge hangon.
-Várj, gondolkodok! – szakítottam félbe, és a telefonom
szorongattam, hogy segítséget hívjak, mert a sötétségben is láttam, Annabel
olyan fehér, mint a fal.
-De Harry! – kapaszkodott bele a fölsőmbe. – Szédülök.
-Mi? – kérdeztem vissza, pedig nagyon is jól értettem.
Átkaroltam a lányt, és segítettem neki fölállni. Erőtlenül kapaszkodott, engem
meg kezdett kiverni a víz. Próbáltam kontrolláltan lélegezni, mert csakúgy
emelkedett és süllyedt a vállam, ziháltam, ő pedig ettől majdhogynem
összeesett.
-Anna! – ejtettem ki a nevét. – Tudsz járni? Haza tudunk
menni?
Felnyögött, és szabad kezével a fejét fogta.
-Annabel! – kiáltottam rá.
Minderre a reakciója annyi volt, hogy az egész teste
elgyengült a karomban, ő pedig eszméletét vesztette.
-Anna! – kiáltottam, és az arcát csapdostam. A csuklójából
ömlött a vér, és hamarosan én is szédülni kezdtem, úgy kapkodtam a levegőt.
Remegő ujjakkal próbáltam hívni a mentőt, ami csak többszöri
próbálkozásra sikerült. Az egész testemben végig futott a pánik.
Fél térden álltam, amivel támasztottam a hátát. Feje
erőtlenül bicsaklott felém. Remegtem. Mi van, ha annyi vért veszít, hogy nem
lehet rajta segíteni? Mi van akkor? Az egész az én hibám!
-Anna, kérlek! – emeltem meg remegő hanggal az állát, és
könnyezni kezdtem. Közel hajoltam hozzá, hogy megtudjam, lélegzik-e.
Haja eltakarta a fél arcát, ezért hátrasimítottam, ám az is
összeragadt.
-Bazmeg! – szitkozódtam, és néztem, ahogy a könnycseppjeim
az arcára hullnak. A fejét is beütötte, és az is vérzett.
Végre felvette a mentős, én pedig idiótán dadogni kezdtem.
Mikor sikerült megadnom neki minden adatot, ő meg azt javasolta, tartsam
tisztán a sebet, és ha lehet, kössem be, ja meg persze, hogy nyugodjak meg,
leraktam.
Hamar érkezett a mentős, szirénázó hangját messziről
hallottam. Ám míg ideért, olyan sok időnek tűnt, hogy csak azon járt az eszem,
mi van, ha épp ebben a pillanatban lépi túl a határt, ahol már nem lehet rajta
segíteni? Mi van akkor?
Megöltem egy embert? Megöltem Annabelt?
A mentősök betolták Annát a kocsiba, én pedig zokogva,
remegve ültem mellette. A mentős egy üveg vizet adott nekem, meg zsebkendőt.
-Nyugodj meg, hamarosan beérünk! Tehát mi a neve?
-Annabel Hauptmann.
-Mikor és hol született?
-Nem tudom. – makogtam.
-Anyja leánykori neve?
-Nem tudom!
-Mi történt vele?
-Nem tudom! – csattantam fel, majd beharaptam a szám, és
felé néztem, könnyes arccal.
-Él még? Rendbe jön?
-Természetesen.
-Ez biztos? – kérdeztem magas, cincogó hangon.
-A barátnőd?
-Nem! – mondtam. Felidegesített, hogy ilyen kérdéseket tesz
föl nekem.
-Ismerlek valahonnan. – tette karba a kezeit. Erre már
annyira nem tudtam, reagálni, hogy… hogy inkább nem is reagáltam. Remegve
ragadtam meg Annát, ahol értem, és simogatni kezdtem.
-Á, most már tudom! Te vagy az a göndör a One Directionból!
-Akadjon már le erről, a lány eszméletét vesztette, rengeteg
vérrel együtt! – förmedtem rá. A mentős kocsi hangosan szirénázva állt meg fél
perc múlva, majd két férfi jelent meg, és betolták Annát a kórházba. Egy nővér
átvette a hiányos adatokat a mentőstől. Alig kaptam levegőt, ahogy futottam
utánuk, és mikor elértük a sürgősségi osztályt, egyenesen rosszul lettem.
A pokolra kívántam tíz perce, most meg csak azt kívánom,
nyissa ki a szemét! Élből léptem volna be utána, ahogy betolták egy ajtón, az
egyik kórterembe, ahol már orvosokat is megpillantottam, ám ekkor az egyik
nővér a karomnál fogva visszahúzott. Ránéztem felvont szemöldökkel.
-Kérem! Oda nem mehet be!
-De…
-Üljön le uram, és amint tudunk valamit, egyből szólunk. –
csak nyeltem egyet, és bólintottam majd leültem a hófehér műanyag székre. Kezembe
temettem az arcom, próbáltam lehiggadni. Ám ebbe bezavart valami: vaku villant,
én pedig ideglelten kaptam fel a fejem.
Egy riporter nyomta a számba a mikrofonját, két kamera vett
engem.
-Élő adásban! – hallottam a nőt. Egyszerűen nem tudtam
rávenni magam, hogy bárminemű reakciót is kifacsarjak magamból.
A kamerások, a nő, és a fotósok, mind pletykaéhesen meredtek
rám, én pedig csak könnyes arccal néztem a kamerába.
-Miért vagy itt? – kérdezte a nő. Éreztem, hogy ebben a
pillanatban olyat készülök tenni, amit biztosan megbánok majd.
De ekkor mégis visszafogtam magam, és megtépázva ugyan, de
neki álltam válaszolni.
-Egy barátnőm megsebesült, őt hoztam be. – nyögtem.
-A barátnőd?
Épp válaszoltam volna, hogy nem, mikor a zsebemben
megcsörrent a telefonom. Felálltam, és arrébb sétáltam.
Louis
Azt mondta, csak fél órát beszél vele, de már több mint egy
órája elment. És nagyon rossz érzésem volt. Végül nem bírtam magammal, és
felhívtam.
-Szia! – szólt bele, a hangja pedig annyira megrémisztett,
hogy egy pillanatra nem tudtam mit is mondjak.
-Mi történt? – kérdeztem. Nem válaszolt egyből, hallottam a
háttérben egy nő hangot, ahogy épp azt mondja, hogy „Ide nem jöhetnek be…”.
A többit nem értettem, mert Harry újból bele szólt.
-Be tudnál jönni a megyei kórházba?
-Mi történt? – kérdeztem, és éreztem, ahogy lassan gumó
szorul a torkomba.
-Annabel. – mondta.
Miért van vége a fejezeteknek ?! :D Egész este ellennék fanfic olvasásával...
VálaszTörlésImádom még mindig a blogot . :D
nagyon jó fordulatok :D:D még sok sok rész :)
VálaszTörlésNah akkor így vélemény utólag (reggel nem tudtam kommentet írni, mert angol órám előtt olvastam el közvetlenül - el is késtem miatta xd): Annyira nagyon jó, és abszolúte nem számítottam erre... És a hülye riporterek... :/ :D
VálaszTörlés• Kétértelmű, bizonytalan válaszokat ad, a tekintete olyan, mintha már egyből levetkőztetne, a hangja pedig olyan ártatlan, mint a ma született bárányé. Kész téboly ez a csaj. H.
VálaszTörlés