You said forever 3. rész

Harry

Reggel arra keltem, hogy nem keltem fel időben. Vagyis tudatosult bennem, hogy Lou nem jött ébreszteni. Ijedten pattantak ki a szemeim, és mikor sikerült fókuszálnom nagy meglepetésemre ő volt az első, amit megpillantottam. Egy puffon ült az ágyam mellett, állát az ágyam peremére hajtva nézett engem.

Csendben néztem vissza rá, nem tudtam mit mondani. Olyan gyönyörű volt.

-Jól vagy? – kérdezte, majd kiegyenesedett.

-Mióta vagy itt? Mit csinálsz egyáltalán? Miért nem ébresztettél? Baj van? – kérdeztem végül, mikor rájöttem, hogy egy szót sem szólt.

-Nem, nincs. – mondta. Kikászálódtam az ágyamból, és aznapi ruháimmal együtt a mosdó felé vettem az irányt. Ő utánam jött, és lévén, hogy ezzel nem tudtam mit kezdeni, csak csendben bámultam rá a fürdőszobatükörből miközben mostam a fogam.

Neki dőlt a csukott ajtónak, karjait összekulcsolta, és figyelt. Kezdett idegesíteni, hogy nem tudtam mit kezdeni a csenddel.

-Rég jártunk abban a parkban nem? – kérdezte meg, mire fájdalmas emlékek sokasága ugrott elmémbe. Behunytam a szemem, és egy pillanat alatt átéltem minden élményünket. Az a régi, elhagyatott park jobban ismert minket, mint bárki más. Jelen volt a vitáinknál, a játékainknál, minden apró érintést látott, hallotta a titkokat és ígéreteket, amiket suttogtunk, és nem hagytuk, hogy bárki más megtudja. Látott minden mosolyt, és futóversenyt, ismerte Larry Stylinsont.

 Az a park mindent tudott.

Három éve télen voltunk ott utoljára. Amikor Lou megígérte a hóban fekve, hogy mindig mellettem lesz. Akkor azt hittem, az a gyönyörű, szerető állapot nem veszhet el. De elveszett, úgy, hogy közben Lou mellettem maradt.

És ez így fájdalmasabb, mintha itt sem lenne velem.

Mert itt van, és emlékeztet, milyen volt régen vele… hogy milyen nem lehet már többé.

-Ja. – válaszoltam halvány mosollyal, megcsináltam a hajam, és felöltöztem. Felé fordultam.

-Nem akarsz kimenni?

Kisétáltam mellette az ajtón.

-Nem tudom.  – mondtam halkan. Talán nem is hallhatta.

- Hogy jött ez most hírtelen? – kérdeztem, miközben egymás mellett ültünk a nappaliban, a fotelban.

Lesütötte azokat a gyönyörű szemeit, és a világért sem nézett volna rám. Hogy? Hogy jött Lou?

-Csak tegnap eszembe jutott néhány dolog…

Eszébe jutott néhány dolog? Gondolt ránk? Rám…? És mégis milyen dolgok? Hiszen annyi minden történt ott!

Homályosan fogalmazott, amiből azt szűrtem le, hogy fingom sincs, mi jár a fejében…

Louis

Kellemetlenül éreztem magam, babráltam a ruhám szélével, nem néztem a szemébe, és nem tudtam hogy mondjam neki, hogy…

-Gyere el velem!

Végre felnéztem rá, mert muszáj volt látnom a reakcióját.

Felkapta a fejét, arcán szavakkal le nem írhatatlan érzések tömege száguldott át.

Igen.

Pontosan tudom, hogy oda elhívni őt nem olyan, mintha mekibe hívnék valakit. Az a park… más.

Talán ezért is esett olyan nehezére válaszolni. Nem tudom mi vitt engem rá, hogy elhívjam őt. Hogy eszébe juttassam a régi életünk. A szoros barátságunk, ami mindig többet jelentett kettőnknek, mint bármi más. Nem tudom, miért vártam úgy egy „Igen”-re tőle, mintha azon függne az életem, és nem tudom miért zuhantam össze, mikor azt mondta,

-Nem. – hangj halk volt, biztosan csengett.

Nyeltem egyet, szemeimet a kezeimre szegeztem. Próbáltam semlegesnek tűnni, de persze ez nem sikerült. Meg szerettem volna kérdezni, miért nem? De egy hang sem jött ki a torkomon, csak nevetségesen tátogtam.

Ekkor ujjai megragadták az enyémeket. Lehunytam a szemeim. Csak az érintésére fókuszáltam. Tegnap este óta nem vagyok önmagam. Tegnap este óta, mióta visszatértek, és mint egy hadsereg, megrohamoztak a három évvel ez előtt iránta érzett érzéseim.

-Nem megyek ki veled. – mondta, hangját olyan közel hallottam, mintha a fejemben szólna. -  De nem azért, mert nem akarok kimenni veled. Hanem mert az a park nem láthat minket úgy, ahogy most vagyunk.

Összefontam vele az ujjaimat, ő pedig gyöngéden megszorította őket. Éreztem, ahogy ver a szívem. Vagy az övé… Nem tudom melyikünkét éreztem. Lassan kinyitottam a szemem, és csak ekkor tűnt fel, teljesen megtelt könnyel. Hamarabb álltam föl, és sétáltam arrébb tőle, minthogy ő felfedezhette volna.

Megnyikordult a fotel, hallottam, ahogy felállt.

-Louis… - kezdte.

Megcsörrent a telefonja, én pedig hálát adtam az égnek érte.

Harry

A világért sem akartam volna megbántani őt, a hirtelen való felpattanását pedig nem tudtam hová tenni. Oda akartam hozzá menni, átbeszélni. De nem állhat oda az ember a barátja elé, mondván, hogy „Hé, szia, hallod, felejtsük már el ezt a három évet, legyünk újra olyan barátok, mint voltunk.”

Nem, ilyet nem mondhattam. Ez a három év sosem fog eltűnni. Talán idővel rendbe hozhatjuk majd, de az, hogy itt járt, örökké lábnyomként fog kísérteni a kapcsolatunkban.

-Louis… - ejtettem ki a nevét, felálltam, és felé indultam, de a telefonom csengése megállított ebben.

Csendben lenyeltem egy bazmeget, és felvettem a telefont.