You said forever 5.rész

Harry

Mikor leültünk egymás mellett, nem szóltunk semmit sem egymáshoz. Elővettem a telefonom, és írtam Gemmának, hogy valószínűleg később érkezünk, mint terveztük. Lou közben Zaynnel telefonált, és hasonlóról beszéltek. Felállt mellőlem, és arrébb sétált, én néztem a járását, a lépteit, a haját. Csupa olyan dolgokat láttam rajta, amit bárki máson láthatok, rajta mégis elképesztő volt. Hiányzik, hogy a barátom legyen, hiányzik a legjobb barátom!

Egyszer csak felém indult, és átadta a telefont.

-Liam szeretne beszélni veled… - mondta. A telefonért nyúltam, ahol találkoztak ujjaink.

Én is arrébb mentem kissé.

-Szólj. – mondtam flegmán Liamnek, aki ironikusan felnevetett.

-Hogy vagy? – kérdezte meg.

-Itt fogok dekkolni egy órát, mert lekéstük azt a rohadt vonatot. Szerinted hogy vagyok, Payne?

-Hé, vegyél vissza, csak azt kérdeztem, hogy vagy!

-Jól. – halkultam el. Vajon most mit akar?

-Mi van Louval?

-Beszélgettünk. – mondtam, bár nem akartam telefonon kiteregetni a szennyesem.

-Micsoda? – kérdezte.

-Mondom beszélgettünk! – mondtam kicsit hangosabban. Ódzkodva hátra pillantottam Louisra, aki épp felnézett rám. Elfordultam.

-Ne haragudj Harry nem hallak rendesen, biztos kicsi a térerő itt! Majd beszélünk, addig is adj bele mindent!

-Mi…? Várj…Liam! – szóltam még bele Lou mobiljába, mikor egy vaku csillant. Hunyorogva néztem körbe.

Ahh, remek, nyílván valaki leadta a drótot a paparazziknak. És ennek egyenes leszármazottjaként kb. tíz percen belül megjelennek a sikítozó lányok.

Remek. Eddig sem voltam jó kedvemben, de ez aztán tökéletes befejezése lesz a már így is tündöklő napomnak. Sóhajtottam és beledugtam a telefont a nadrágom zsebébe.

Ekkor valaki belém karolt, majd húzni kezdett a lépcsők felé. Louis volt az. Keze nem engedte el a könyököm, csak markolta, és rántott maga után. Nem ellenkeztem, futottam utána a bőröndömmel együtt.

Mikor kiértünk a stadionból, hirtelen se én, se Lou nem tudtuk merre menjünk. Körbe nézett és egy pillanat tört része alatt döntött.

-Gyere! – mondta, és ujjaimért nyúlt. Felkaptam a bőröndöm, mint ő is, mert nem akartam, hogy zörögjön.

-Hova megyünk? – néztem körbe, ugyanis már kezdett sötétedni, és nem akartam elveszni a nyakunkon lihegő paparazzikkal.

-Szedd a lábad! – szólt oda, és elengedett. Üresség. – gondoltam.
Fél perc alatt lehagytuk magunk mögött az állomást, majd egy közpark felé vettük az irányt. Lou berántott egy fenyves sor mögé a padra. Hevesen lélegzett, rázuhant a kis ülőalkalmatosságra, és hagyta, hogy eldőljön a bőröndje. Hasonlóan tettem volna én is, de én csak álltam, ziháltam, és néztem őt, ahogy emelkedik és süllyed a mellkasa.

-Jól vagy? – kérdezte.

-Jól. – mondtam, és leültem mellé. – Gondolod, hogy itt nem találnak meg?

-Szerintem nem fognak. Ötletük sincs, merre jöttünk, ráadásul már félig sötét van.

Arcát lassan felém fordította, az égő fények tükröződtek a szemében, fél arcát bevilágították, a másikat sötéten hagyták.

Louis

Nem tudom mi vezényelt, hogy elszökjünk onnan, de kettesben szerettem volna lenni Harryvel, és ebbe valahogy nem illett bele a villogó vaku és a tömeg lány. Választásom egy félre eső kis park volt, egy szökőkúttal, fákkal, padokkal, és nyugodt környezettel.

Mikor Harry leült mellém, úgy csapott meg tipikus illata. Nem a parfümjének, vagy tusfürdőjének illata, hanem a bőréjé, a hajáé, a saját, leutánozhatatlan illata. Harry illata.

Felé fordítottam az arcom, és bámultam rá. Arra gondoltam, közelebb akarok menni hozzá, mellé bújni, az ölébe fészkelni magam. Teljesen elveszni benne. Mint majd' négy éve a parkban...

A parkban feküdtek egyik éjjel, fölöttük világított a Hold és az összes csillag.

Louis elgondolkodva bámult a távolba, tarkójánál összefont kezekkel. Harry mellette feküdt. Lassan az idősebb felé fordította arcát, és nézte, hogyan ragyogja be azt az ezüstös holdfény.

-Talán egy angyal lehetsz. – mondta ki olyan halkan, hogy talán csak hitte, hogy a szavak elhagyták az ajkait. Louis sokáig nem válaszolt, nem is mozdult.

-Akkor már az őrangyalod. – fordult felé. Arcukat centiméterek választották el egymástól. Érezték a másik lélegzet vételét. Louis közelebb akart férkőzni a barátjához, a bőre alá bújni, látni az ő szemével, gondolkodni az ő fejével. Tudni, róla vajon mit gondol… mit érez. Megemelkedett és közelebb araszolt Harryhez, aki az átlagosnál is nagyobb szemekkel nézett vissza rá. Louis a másik arca mellett könyökölt, haja félig a szemébe lógott, ajkai elnyíltak. Talán olyat készült tenni, ami örökre titok maradt volna.

-Az őrangyalom pedig sosem hagyhat el, még ha akarna, akkor sem… igaz BooBear? – rántotta meg játékosan a szemöldökét a göndör hajú.

-Sosem akarnálak elhagyni. Vagy távol lenni tőled.

-Én sem. – suttogta megkomolyodva Harry is.

-Így is kilométerekre érzem magam tőled. – szólt vissza rekedt, halk hangon Louis, arcát Harry nyakába temette, közel vonta magához a fiút. Testük összeért.

Csak a Hold és a csillagok látták, mi történt még azon az éjjen köztük, csak a fűszálak hallották suttogó hangjaikat. Csak ők tudták apró kis titkaikat…

Louis

-Kilométerekre érzem magam tőled. – hallottam meg a hangját, halk volt és érzelmekkel teli. Tudtam, mire céloz. Tudtam, mire gondol. Eszembe jutott az a varázslatos éjszaka, a réten fekve, a csillagok alatt, őmellette. Annyi mindent tettünk ott…

Elkaptam róla a szemem, és inkább elnéztem mellette.

-Az őrangyalod nem lehet tőled kilométerekre. – néztem vissza a szemébe. Most döbbentem rá, mennyire közel is vagyunk.

-Hát akkor gyere közelebb! – suttogta.